„Évtizedek óta először történik meg, hogy magyar ügyért, önként és szabadon állunk ki…” – 1988-ban ezen a napon tüntettek az erdélyi falurombolás terve ellen a Hősök terén
Éppen ma harmincöt éve, hogy a Kádár-korszak első, hatalmas tüntetésére sor került Magyarországon. Az 1956-os forradalom és szabadságharc brutális leverését követően még utcára vonultak ugyan néhányszor az emberek, de annak a legtöbb esetben sortűz lett a vége, így a jó érzésű magyarokat egész egyszerűen leszoktatták arról, hogy megmozduljanak és utcára menjenek, ha az igazságérzetük úgy kívánja. A rohadó Kádár-diktatúra utolsó éveiben azonban – nem kis mértékben a népi ellenzék egyre erőteljesebb színre lépésének köszönhetően – éledezni kezdett a magyarság. Ennek első, hatalmas, össznépi megnyilvánulása volt az a békés, méltóságteljes, de ennek ellenére gigantikus erőt felmutató demonstráció, amelyet az erdélyi falurombolás tervének hírére, a Székelyföldön élő nemzettársak melletti kiállás hívott életre. Írásunkban ezt a nagyszerű eseményt elevenítjük fel.
Romániában – amely ugyanúgy a kommunista tömb országaihoz tartozott, mint hazánk – 1965-ben került hatalomra a Conducator, azaz Nicolae Ceaușescu. A román diktátor számos dologban különbözött magyar „kollégájától”, Kádártól. Egyrészt abban, hogy személyi kultusszal erőteljesen átitatott diktatúrát épített ki, másrészt viszont abban is, hogy fittyet hányt a „szocialista testvériségre”, valamint a "nacionalizmus" és a „sovinizmus” vádjára. S amíg nekünk, magyaroknak – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – kommunistákból is a legrosszabbak jutottak, akiknek a nemzettudat, a nemzeti politizálás semmit nem jelentett, addig Romániában egyre erősödött a kisebbségekkel szembeni, felülről szított gyűlölet. Miután a jelentős számú erdélyi szászok tekintélyes része addigra már önkéntesen kivándorolt Nyugat-Németországba, így ennek a politikának elsősorban az Erdélyben sokfelé szétszórtan, valamint a Székelyföld területén egy tömbben élő székely-magyar kisebbség volt a szenvedő alanya.
Nicolae Ceaușescu az évek előrehaladtával egyre brutálisabb ötletekkel rukkolt elő annak érdekében, hogy a magyar kisebbséget teljesen beolvassza a „Román Szocialista Köztársaságba” és létrehozza hőn áhított vágyát, ami egyébként sosem létezett: az egységes román nemzetállamot. Egyértelmű volt, hogy ennek a magyar kisebbség – és azon belül is a Székelyföldön egy tömbben élő, több mint egymillió székely-magyar nemzettársunk – állt leginkább az útjában. Ezért az adminisztratív köntösbe bújtatva számos magyarellenes intézkedést foganatosított.
Fotó: MTI/E. Várkonyi Péter
1968-ban megszüntette a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amely addig legalább némi önálló mozgásteret biztosított nemzettársainknak. Számos megyehatár-módosítást vitt véghez, amelyben rendre úgy rajzolták meg az új megyehatárokat, hogy a magyar kisebbség húzza azáltal a rövidebbet, hiszen például Bákó megyéhez kerültek olyan, csángó-magyarok által lakott falvak, amelyek addig Hargita megye részei voltak. A magyarok beolvasztására tett elképzelések közül a legmegdöbbentőbb 1988 elején fogalmazódott meg és hivatalosan 1988. április 29-én látott napvilágot.
A tüntetést kiváltó elképzelés
A tervezet – amely hivatalosan a „Településrendezési- és szisztematizálási program” nevet viselte – Románia tizenháromezer falva közül hét-nyolcezret tervezett megsemmisíteni. Helyükön úgynevezett agráripari centrumokat hoztak volna létre. A terv hátrányosan érintette volna Románia regáti – azaz a Kárpátokon túli – területeit, valamint a délnyugati országrészben lévő, többségében szerbek által lakott falvakat is, de egyértelmű volt, hogy elsősorban mégiscsak a döntően ősi, falusi településszerkezetükben élő magyarságra nézve lett volna végzetes csapás. Különösen azért, mert a magyarok által lakott települések jelentős hányada nem érte el az életképesnek nyilvánított két-háromezer főnyi alsó határt, ráadásul az elcsatolt területen lévő, magyar lakossággal is rendelkező városok történelmi központjainak lerombolása is a tervezet része volt.
Fotó: MTI/Varga László
Nem túlzás kijelenteni, hogy ezek a tervek – megvalósulásuk esetén – egész egyszerűen lefejezték volna a területen ezer éve élő, őshonos magyarságot. Aligha véletlen, hogy erre itt, az anyaországban annak ellenére is sokan felkapták a fejüket, hogy a kommunisták hatalomra kerülése óta a közbeszédben totális tabutéma volt a határon túl élő nemzettársaink sorskérdéseivel való foglalkozás.
A Rákosi- és a Kádár-korszak egyforma volt abban, hogy az elcsatolt területeken élő magyarokat odadobták koncként és áldozatként az aktuális országoknak. Amikor valaki mégis foglalkozni „bátorkodott” ezeknek a nemzettársainknak a sorstragédiájával és ijesztő jövőképével, akkor meghurcolták. Jó példa volt erre a Duray-Csoóri ügy, amelyet Duray Miklós felvidéki magyar sorsról írt „Kutyaszorító” című műve váltott ki Csehszlovákiában. Durayt odaát hurcolták meg, a kötethez előszót író Csoóri Sándort pedig idehaza ítélték szilenciumra. Csurka István – kiállva Duray és Csoóri mellett – emiatt lépett ki a Magyar Írószövetségből, de később ő is megkapta a maga szilenciumát. A romániai tervek azonban mégis megmozdították a magyar szellemi élet legjavát. Egyértelmű volt, hogy jelentős, komoly visszhangot kiváltó megmozdulást kell szervezni, amely nem a románság, a román nép ellen, hanem a kommunista román állam nyilvánvaló magyarellenességével szemben tiltakozik.
Szókimondó, markáns felhívást és memorandumot írtak a szervezők
A szervező munka Nicolae Ceaușescu bejelentése után szinte azonnal kezdetét vette. El kell mondani, hogy a kérdés megítélésében jórészt egységes volt a magyarországi ellenzék. A demonstráció szervezésében Bíró Zoltán, Czine Mihály, Csoóri Sándor, Csurka István, Dénes János, Hajdú Demeter Dénes, Makovecz Imre és a népi ellenzék más jelentős személyiségei éppúgy részt vettek, mint például Mécs Imre és a Szabad Kezdeményezések Hálózatának más tagjai. A szervezők elsőként Dragon Pál szentendrei lakásában találkoztak 1988. május 23-án, a további megbeszélésekre pedig legtöbbször Budapesten, a Török utcai borozóban került sor. A tüntetést hivatalosan június 6-án jelentették be a rendőrségen.
Fotó: MTI/Kovács Attila
A szervezők által megfogalmazott felhívás szövege – a korviszonyokat is figyelembe véve – rendkívül szókimondó és határozott volt:
A népirtó Ceaușescu-rezsim pusztulásra ítélte Románia falvait, köztük az erdélyi magyarság megnyomorított, és rettegésben tartott utolsó végvárait. Magyar, német és román otthonok százezrei vannak lánctalpas bulldózer-halálra ítélve, évszázados temetők kíméletlen felforgatásra, templomok lerombolásra kiszemelve. Az európai kultúra pótolhatatlan értékeit, három nép évszázadok alatt kikovácsolt ősi létformáit akarja szétverni a tébolyult erőszak.
Magyarok! Ez az a történelmi pillanat, amikor már nem hallgathatunk és nem maradhatunk tétlenek! Négy és fél évtizeddel a szörnyű háború után újra merénylet készül az emberiség ellen. A gyilkos szándék elsősorban a magyar testvéreink ellen irányul. Emberek! Tiltakozzatok! Fejezzétek ki szolidaritásotokat a bajbajutottakkal!
Bárki, aki élt akkor, vagy legalább visszaemlékezésekből tudja, milyen világot éltünk a Kádár-korszakban, egyetérthet, hogy ennek a felhívásnak a szövege – tartalmában, nemzeti elkötelezettségében és szókimondásában – vetekedett az 1956. október 23-án megjelent falragaszok szövegével és jelszavaival.
Nemcsak a leendő tüntetőkre gondoltak a szervezők. Összeállítottak egy hivatalos memorandumot is, amelyet Dr. Nagy László ügyvéd fogalmazott meg, konzultálva Dr. Zétényi Zsolttal és Dr. Gehér József nemzetközi jogásszal. A rendezői feladatok ellátására operatív testületet is alakítottak a szervezők, amelynek Dragon Pál, Dr. Nagy László, Szekeres László és Dr. Zétényi Zsolt lettek a tagjai. Csurka István drámaíró vállalta a tüntetésen elhangzó legfontosabb beszéd megírását, amelyet az utolsó Török utcai összejövetel alkalmával, június 25-én, szombaton este felolvasott szervezőtársainak, akik azt maradéktalanul jóváhagyták.
Az utolsó simítások
A szervezők előzetesen egyeztettek az állami vezetőkkel és a rendőrséggel is, másként nem is lehetett volna megszervezni és lebonyolítani egy ilyen horderejű eseményt. Jellemző volt a politikai vezetés hozzáállására, hogy ugyan nem tiltották be a tüntetést – lehet polemizálni azon, hogy vajon nem akarták, vagy nem merték –, de előzetesen kijelentették, hogy minden esetleges eszkaláció esetén a szervezőket terheli az összes felelősség. A szervezésben részt vevők ezzel természetesen nem foglalkoztak, az volt a lényeg, hogy meg lehetett tartani a megmozdulást.
Június 27-e, Szent László ünnepe 1988-ban hétfőre esett. A szervezők délben még tartottak egy utolsó egyeztetést a BRFK-n, ahol bemutatták a tüntetésen használni kívánt feliratokat, illetve a tüntetés végleges menetét is egyeztették. Eközben rendőrségi aknakeresők fésülték át a tüntetés színhelyét, a Hősök terét. A fokozott elővigyázatosság nem volt ok nélküli, várható volt, hogy esetleg szekus provokátorok készülnek megzavarni a rendezvényt, illetve akár valamilyen merényletet sem lehetett kizárni.
Teljesen megtelt a Hősök tere
A 19 órai kezdésre zsúfolásig megtelt a Hősök tere. A tömeg létszáma minden várakozást felülmúlt. Fél nyolcra nem csupán a tér telt meg, de még a Millenniumi Emlékművön is fürtökben lógtak az emberek, és a térre vezető Andrássy útról (akkor Népköztársaság útja), valamint a teret keresztbe átszelő Dózsa György útról is még özönlöttek az emberek. Alsó hangú becslések szerint is százezer ember jelent meg a tüntetésen, de voltak, akik szerint akár százötvenezernél is többen is lehettek a tiltakozók. A tömeg egyes helyeken a transzparenseket emelte a magasba, amelyek között magyar, román és kétnyelvű táblák is voltak, más helyeken pedig a csíksomlyói búcsúhoz hasonlóan a pusztulásra ítélt falvak neveit tartották a kezükben, mintha csak keresztaljak lennének az ünnepi szentmisén a Somlyó-hegyi nyeregben.
Csurka István: „Itt most egy nemzet perli vissza eltüntetett becsületét”
A program fél nyolc előtt a Himnusszal indult, amit 1956 októbere óta nem énekeltek ennyien a nyílt utcán… Ezt követően Bubik István színművész olvasta fel gyújtó hangon Csurka István beszédét:
Barátaink! Magyarok! Tisztelt Egybegyűltek! Honfitársaink!
Súlyos gond hozott ide bennünket. Nagy történelmi szerencsétlenség következtében határainkon kívülre szakadt magyar testvéreink élete minden eddiginél súlyosabb veszélybe került. Románia minden emberi mértéket elvesztett Conducatora meghirdette és már folyamatba is helyezte a területrendezés fedőnév alatt futó népgyilkos programját, amelynek egyetlenegy célja van: felszámolni az Erdélyben és Romániában élő nemzetiségek, s elsősorban a magyarság utolsó mentsvárait, azokat a csöppnyi kis falvakat, ahol még a maga nyelvén szólhatott egymáshoz a magyar, a szász, a sváb, az ukrán és a román. …
Immár nem lehet kétségünk és nem habozhatunk kimondani: újra felütötte a fejét a fajüldözés, és minő szégyene ez Európának, újra itt, ebben az oly’ sokat gyötört Európában! Magyarok, magyar testvéreink! A fájdalmunk óriási, a megrendülésünk egész valónkat megrázza, elragadtatnunk mégsem szabad magunkat. Mi most azért gyűltünk itt össze, hogy hitet tegyünk. Hitet a demokrácia, a szabadság, az emberi méltóság mellett, hitet tegyünk elsősorban magyar testvéreinknek az élethez való joga mellett, magyar összetartozásunk és közös sorsvállalásunk mellett.
…
Testvéreink! A magyar élet különös fordulóhoz érkezett ezen a mozgalmas nyárelőn. Ennek a fordulónak az egyik partján ott tátong a szörnyű, halálos tragédia, két és félmillió testvérünknek a végső nemzeti megsemmisítés szakadéka előtti rémült segélykiáltása, másfelől itt vagyunk mi, anyaországi magyarok, akikre most mintha valami napsugárféle is mosolyogna ezen a tavaszon. Évtizedek óta először történik meg, hogy magyar ügyért, önként és szabadon állunk ki, jószántunkból és tiszta szívből, évtizedek óta először történik meg, hogy egy valóban alulról induló kezdeményezés gyűjt egybe ennyi magyart. Hány meg hány elnyomott kisebbségért emeltük fel szavunk ezekben az évtizedekben, hány meg hány távoli helyre küldtünk adományt, segélyt és baráti szót, miközben megfeledkezni látszottunk azokról, akikről soha nem szabad megfeledkeznünk: magyar testvéreinkről!
…
De ez a felemelő perc kötelez is bennünket! Hivalkodás nélkül elmondhatjuk, ma erre a térre figyel a fél világ. Itt most egy nemzet mutatja meg igazi arcát a népek családjának. Itt most egy nemzet perli vissza eltüntetett becsületét, egy öregedő, de mégis fiatalos nemzet mutatja fel századok alatt megalkotott, vérrel és mártíromsággal megpecsételt jellemét!
Csurka István beszédében a fentieken túl szó esett még arról, hogy éppen a megkülönböztetett figyelem miatt mennyire fontos a méltóságteljes viselkedés, a csendes, méltó tiltakozás. Kiemelte, hogy Erdély történelme csak addig marad valóságos, amíg azt az ott évszázadok óta együtt élő három nép, a magyar, a román és a német együtt írhatja tovább, és hogy ez a tervezet a románság számára éppúgy káros, mint a magyarságra nézve. A beszéd ideje alatt érkezett meg egy csoport romániai magyar menekült, akiket Csoóri Sándor a résztvevők vastapsától kísérve vezetett be a tüntetők közé. Sinkovits Imre színművész az idehaza alig ismert székely népdalokat is teljes átéléssel énekelte a menekültekkel és a más csatlakozókkal.
Fotó: MTI/Wéber Lajos
A Szózat és a Székely himnusz eléneklése után a tömeg gyertyákkal és fáklyákkal néma csendben vonult a Thököly úti román nagykövetség elé, és megpróbálták átadni a memorandumot, ám a rendőrökkel körülvett követségen nem nyitottak ajtót. Végül a petíciót másnap postán juttatták el a címzetthez, továbbá négy nyelven valamennyi budapesti külképviselethez és a Bécsben ülésező Nemzetközi Emberi Jogi Konferenciához, valamint az ENSZ-hez is. A tüntetők ezután fegyelmezetten visszavonultak a Hősök terére, ahol megkoszorúzták Szent István és Szent László szobrát, elénekelték a Himnuszt, meghallgatták Csurka István rövid záróbeszédét, és fél tizenegykor szétoszlott a tömeg.
A kommunista sajtó visszhangja
Feltétlenül érdemes néhány szót ejteni a különleges esemény kommunikálásáról is, mert bizony az is sokatmondó. Nyilvánvaló tény, hogy egy ekkora megmozdulást – pláne annak lezajlása után – teljesen elhallgatni nem lehetett, így a korabeli média érzékelhetően a minimalizálásra törekedett. A tüntetés hétfőre esett. Előző nap, vasárnap, akkoriban még nem jelentek meg újságok, így csak a televízió „A Hét” című közéleti háttérműsora mondta be, hogy másnap tüntetés lesz. A műsorban külön is felszólították arra a résztvevőket, hogy ne engedjenek az esetleges provokációnak. A hétfői újságok szinte be sem számoltak arról, hogy egyáltalán lesz bármi is aznap este Pesten. A Magyar Nemzetben némi felvezetés volt, de a hivatalos program sehol nem jelent meg, esetleges agitáció a részvételre pedig végképp nem történt.
Másnap sem volt jobb a helyzet. A Népszabadságban nyolc oldalt szenteltek az SZKP éppen akkor zajló kongresszusára, de a tüntetés csupán egy tízsoros kis MTI-hírt ért, mondani sem kell: fénykép nélkül. A Népszava aznap nem jelezte, hogy lesz tüntetés, másnap viszont a tízsoros MTI-hír mellett két fotót is leközölt. A létszámbecslés emlékeztetett a későbbi MIÉP-gyűlések sajtóbeli létszámbecslésére, hiszen a cikkben harmincezresnek írták le a százezret lényegesen meghaladó létszámot. A Magyar Hírlap tartalmasabb beszámolóval jelentkezett, a címlap rövid bevezetése a lap hatodik oldalán folytatódott, igaz, itt is nevetséges, huszonöt-harmincezres létszámról írtak.
Fotó: MTI/E. Várkonyi Péter
Összegezés
A tüntetés alaposan felkorbácsolta a magyar-román viszonyt, amelynek egyik eredménye az volt, hogy két nappal a demonstráció után Románia bezáratta budapesti nagykövetségét, az addig itt dolgozó diplomatákat pedig hazarendelték. A tiltakozás híre és az átadott memorandum még több helyre juttatta el a falurombolás tervének ötletét, amely fokozta a román félre helyezedő nyomást a terv visszavonására. Az eseménynek emellett komoly belpolitikai hozadékai is lettek.
Az „Erdély-tüntetés” néven is elhíresült, falurombolás elleni megmozdulás a magyarság első, igazán jelentős és össznépi fejfelemelése volt az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása óta. Történelmi jelentőségűvé ez teszi elsősorban, de kiemelkedő volt abból a szempontból is, hogy kiderült: hiába a közel négy évtizednyi agymosás, hiába a kommunisták tudatos nemzetellenes tevékenysége – amelynek keretén belül szó sem eshetett a határon túli magyarságról, mert ez nem fért volna össze a szocialista testvériséggel –, a magyarság a lelke mélyén igenis számon tartotta külhonban élő nemzettársait és amikor veszélybe került az életük, fennmaradásuk, elképesztő erővel adott nyomatékot az irántuk meglévő szolidaritásának.
Ennél is fontosabb, hogy a cél végső soron teljesült, jóllehet ehhez a tüntetés nem lett volna elég, kellett hozzá a Ceaușescu-rezsim bukása is. A Conducator a folyamatokat még elkezdte, a vízzel elárasztott Bözödújfalu tragédiája örök mementója is marad ennek a tébolyult elképzelésnek, de Székelyföld falvai ma is megvannak, a magyarság pedig – ha viharverten, és fájóan csökkenő lélekszámban is, de – továbbra is él a Hargita lábánál és szerte Erdélyben.
Vezető kép: MTI/Varga László
