Magányosan világpolgárkodni, vagy szabadon teremteni – Megjelent Demeter Szilárd „hazaszótára”
Gyerek- és fiatalkori emlékek, élmények és az ezekből táplálkozó világmegfejtések töltik ki a könyvet, amely legfeljebb formailag szótár. A XXI. Század Intézet 21 elnevezésű zsebkönyvsorozatában megjelent A valahol szabadsága tartalmilag inkább tűnik olyan naplónak, amelyet a saját magyarságának és az összes többi magyarnak írt a szerző. Magyar létről, kultúráról, irodalomról, szétdaraboltságról, a fejekben túl erős határokról, az újraegyesítésünk nehézségéről, de egyúttal szükségességéről, hitről. Na, meg az önmagunknak hazudozásról és az életünket még mindig nyomorító, kibeszéletlen kommunizmusról. Végső soron arról, hogy csak az tarthat meg és vihet el a jövőbe minket, amit már megtanultunk a múltból, a szinte elviselhetetlen XX. századból. Aprópénzre váltott konzervativizmus.
„Magyarnak lenni ma politikai állásfoglalásnak számít. Ez nekünk, a román kommunista diktatúrában fölnőtteknek nem ismeretlen, ám az anyaország még csak most tanulja, milyen az, amikor valami, ami addig olyan természetes volt, mint a levegővétel, egyszer csak napi döntést és kiállást igényel.”
Ez még a „Voltunk” fejezet elején található, de előrevetíti, hogy lesz mondanivalója a „Vagyunk” és a „Leszünk” fejezetben is. A könyv rövid sajtóanyaga sajátosan egyedi látásmódnak és magyarságfelfogásnak nevezi, amit Demeter Szilárd közöl, pedig ez a hozzáállás külhoni magyarként az egyetlen járható út – feltéve persze, hogy az embernek önmagával szembeni igénye megmaradni magyarnak, aminek született –, általában magyarként, sőt, európaiként pedig a múlt tapasztalataiból leszűrt tudásban rejlik a kulcs a jövő túlélésére. Amikor ilyen zavaros idők készülődnek – mert ne éljük bele magunkat, hogy az eddigi migrációs válság, járvány, lokális háború, infláció már a főműsor, és nem csak a bevezetés –, és fogalmunk sincs, mi jön, akkor kapaszkodni kell valamibe. A modern kor woke-ideológiája, a nyitott társadalom politikája, akárcsak az eltörlés kultúrája viszont mind-mind csak elszigeteli az embert a közösségtől és a kipróbált, ismert megoldásoktól, álságosan a szabadságra hivatkozva, így ezek teljesen alkalmatlanok kapaszkodónak, vagyis az ember megtartására.
„Egymagában az ember nem lehet szabad – csak magányos”
– írja Demeter Szilárd is, hozzátéve, hogy
„A szabadsághoz legalább két ember kell. A magyar szabadsághoz legalább két magyar.”
A mi fejünkben is lebontani a határokat
Székely gyerekként természetesen visszatérő témája a határontúliság élménye, de nem árvalányhajas bánatként, nem panaszkodásként, hanem inkább abban a hangnemben, hogy ezt is túléltük, mindent túlélünk.
„Nekünk, elszakított nemzetrészeknek nehéz volt megértetni, hogy milyen (volt) szeretni azt a hazát, aminek nem vagy polgára, amely lemondott rólad – és milyen nehéz szülőföldet tartani olyan országban, ami nem a hazád.”
Ez közhelyesnek hathat azok számára, akik ismerik vagy legalább értik ezt a dolgot, de félő, hogy ők még mindig túl kevesen vannak a magyarokon belül, a többieknek pedig nem lehet elégszer elmondani, milyen tudathasadásos létbe lett belekergetve az egész magyar nép 103 évvel ezelőtt. A fejekben megszilárdult határok viszont a külhoni magyarokat is lehúzzák, a részben más körülmények és kihívások miatt sokszor ők sem tudnak ugyanolyan magyarként tekinteni a másik országba szakított testvéreikre.
A csonkahonban és a külhoni területeken összegyűlt tapasztalatok azonos motívumai, kölcsönös használhatósága viszont érdekesek, és jó indokot adnak arra, hogy fejben is lebontsuk a mesterségesen közénk erőszakolt határokat.
Attól, hogy új és más, még nem lesz jó
Demeter hangsúlyozza, hogy a nyugati civilizáció megőrülését, az egészen bizarr, józan ésszel komikus woke-mozgalomnak behódolását komolyan kell venni, mert – mint írja – őrült beszéd, de van benne rendszer, hiszen rendszeresen és módszeresen szedi szét a fehér, keresztény, nyugati kultúrát.
„Mielőtt még önfeladó módon elájulnánk a másság imádatától, először gondoljuk végig, élhető-e számunkra az a más”
– dobja fel a manapság teljesen kiszorított felvetést, amely amúgy a konzervativizmus alapvető szabálya: próbáljuk ki kicsiben, és ha működik, jó, akkor terjesszük ki, ha nem jó, akkor dobjuk el. Pusztán attól, hogy új és más, még nem okvetlenül jó. A záporozó világmegváltó ötletek és forradalmi újítások idejében már szokatlannak számít az ilyen, egyszerű, józan paraszti észből fakadó hozzáállás. Ehelyett elidegenítenek minket a múltunktól, az európai önazonosságunk kilúgozása zajlik, és közben a földrész elborítása új honfoglalókkal. Ez utóbbi olyan folyamat, amelyet a külhoni magyarok egy évszázada megélnek nap mint nap:
ahogy másoké lett, amit ők építettek egykor, ahogy elhazudják a városaik magyar múltját, ahogy átnevezték a köztereiket, ahogy idegennyelvűsítették a neveiket, ahogy felprédálják és elherdálják „az évszázadok óta összeszervesült örökséget”.
Itt például a külhoni magyarok tapasztalataiban már megvan az, ami valószínűleg még rosszabb változatban vár Nyugat-Európára. A rossz hír, hogy meg lehet szokni – int Demeter, figyelmeztetve, hogy a feladat éppen ellenkező irányú.
Beletörődés és sopánkodás helyett teremteni
Abba kell hagyni a saját kiválóságunkról és ártatlanságunkról szóló önbecsapást, szembe kell nézni a helyzetünkkel, az elkövetett hibáinkkal és az ellenség szolgálatába lépett sajátjaink hitványságával. A feladat ugyanis nemcsak a saját magyar világunk megmentése, hanem újjáépítése – nekikeseredés és idegenbe vágyó bezzegmásholozás helyett.
„Az vagy, ahogyan nézel a világra. Ha magyarul nézel, magyarként néznek vissza rád. Ha fejben másodikként bezzegmáshol élnél, akkor hontalanként kezelnek. A bárhol szabadsága éppen ezt jelenti: sehol nem vagy otthon”
– írja Demeter Szilárd a modernista globalizmus bírálatát, de azt is leszögezi, hogy a rossz dolgok ellenzése önmagában kevés. Nem elég azt tudni, hogy mit nem akarunk, hanem azt is tudni kell, hogy mit akarunk. Tudatos építkezést vár el a saját nemzetétől, a múlton kesergés és a jelen elutasítása helyett a jövőbeni lehetőségek felismerése érdekli igazán. Érdekes, de nyugtató hatású, hogy amint haladunk a könyvben, a Voltunk és a Vagyunk fejezet még jócskán tele van politikával, a Leszünk részhez érve viszont ez eltűnik. Ott már sokkal inkább azt tükrözik a választott szócikkek, hogy magatartásunkban, világlátásunkban, gondolkodásunkban vissza kell térnünk a természethez, pontosabban a természeteshez, ami egyúttal kipróbáltan működő is. Nagyobb távlatban pedig visszaközelíteni a teremtett világhoz, az isteni alkotáshoz.
Ez pedig nemcsak úgy értendő, hogy odakucorodjunk, hanem mi magunk is kezdjünk el újra teremteni – tökéletlen eszközeinkkel másolni a tökéletest, hiszen abból nagy baj nem lehet.
Mert a világot sem kitalálni, sem megváltani nem kell már, ezek megvannak, és így benne van a szabadság is. Erre kell vigyázni.
