Laza törvénykezés, öngyilkosság, ciánszennyezés – Így hozták össze a románok a legnagyobb környezeti katasztrófát Csernobil óta
Huszonöt évvel ezelőtt, 2000. január 30-án a nagybányai Aurul bányavállalat 100 ezer köbméter cianid- és nehézfémtartalmú szennyvizet zúdított a Láposba, ahonnan csakhamar a Szamosba és a Tiszába került. A tiszai cianidszennyezést sokan a csernobili atomerőmű-baleset óta történt legnagyobb környezeti katasztrófának nevezték. A kár az akkori árfolyam mellett is jelentős, 30 milliárd forintra rúgott, hiszen a Tisza élővilágának nyolcvan százaléka odaveszett. A magyar állam erőfeszítései ellenére a cég megúszta a büntetést, mert hivatkozhatott a lazább román törvényekre, így büntetése épphogy elérte az egymillió forintot. A Horn-kormány által kötött pocsék államközi szerződés is kellett ehhez persze.
„A Máramaros megyei polgárőrség harmincnyolc éves alkalmazottja, Joan Pop a nagybányai Aurul Rt. vállalatnál teljesítő őrszolgálat vezetője, csütörtök éjjel arról értesítette a rendőrséget, hogy kollégája, a harminckét éves Sorin Balan öngyilkos lett a gyár melletti őrfülkében. (…) Az őrszolgálat vezetője a gyár kapujában találkozott össze Balannal, aki illuminált állapotban igyekezett vissza őrhelyére. Tekintettel arra, hogy őrszolgálat teljesítése közben elhagyta a gyárat, és alkoholt fogyasztott, Ioan Pop arra kérte Balant, adja át fegyverét, és menjen haza. A kérésre a polgárőr előrántotta pisztolyát, csőre töltötte, és mellbe lőtte magát. Sorin Balan zsebében egy levelet találtak a rendőrök, amelyből kiderült: a polgárőr régóta tervezte, hogy önkezével vessen véget életének. A holttestet boncolás végett a nagybányai municípiumi kórházba szállították.”
A fenti hírről az erdélyi magyar közéleti lap, a Krónika számolt be még 2000. január 29-i számában. Akkor még senki nem gondolta, hogy az ausztrál–román vegyes vállalatról két-három nappal később még hallani fogunk.
Ugyanis az általuk alkalmazott ciános víz áttörte a nagybányai gátat, amellyel nem kevesebb, mint százezer köbméter halálos méreg került a közeli Lápos patakba, onnan a Szamosba, majd Vásárosnaménynál a Tiszába, lent délen a Dunába és végül megérkezett a Fekete tengerbe. A folyókba kerülő ciánmennyiséget jól tükrözi, hogy a Szamos szennyezettsége 125-ször volt nagyobb a megengedettnél.
A „baleset” előzményei
A cég csupán a szennyezés után, másnap értesítette telefonon a Felső-Tiszavidéki Környezetvédelmi Felügyelőséget a „gubancról.”
Hozzáállását ez, a cikk elején közölt öngyilkosság és maga a működése is jól jellemezte.
A fenti cég akkor mindössze öt éve végzett tevékenységet Erdélyben. A kommunista korszakot követő zavaros román politikai helyzet kapóra jött az Aurulnak, és szemtelenül olcsón megszerezte az egykori nemesfém bánya meddőhányóját a máramarosi székhelyen. A bányászvállalat abban a reményben látott munkához, hogy temérdek, eddig fel nem fedezett aranyat és ezüstöt fog találni. A probléma azonban nem ez volt.
Olyan technológiát alkalmaztak a nemesfémek kifejtéséhez, amelyet veszélyessége miatt a világon szinte mindenütt betiltottak.
Merthogy ciános vizet engedtek a meddőhányó talajába, hogy kioldhatóvá váljanak a parányi arany és ezüst szemcsék. A mérgező folyadékot egy 90 hektáros medencében ülepítették, amelyet egy négy méter átmérőjű, laza sárból és fekete nejlonfóliából megépített „gát” határolt. Ezt a – fogalmazzunk úgy – szerkezetet nem volt nehéz áttörnie a ciánnal szennyezett víztömegnek.
Pedig voltak előzetes jelei a tragédiának. Alig egy hónappal a tragédia előtt, 1999 végén visszavonta a cég engedélyeit a Máramarosi Környezetvédelmi Ügynökség (APM), mert az arany feldolgozása után hátramaradt mérgező anyagokat tároló ülepítő tavak közti csővezetékek meghibásodtak és baleseteket okoztak. De mik voltak ezek a „balesetek:”
1999 májusában az Aurul a Máramaros megyei falun, Zazáron átvezető, Bonzinta ülepítőbe ömlő vízvezetéke meghasadt, és a szennyező folyadék 50 négyzetméternyi területet árasztott el.
Ugyanezen év szeptemberében hét mérgezett állatot (amelyekből kettő elpusztult) fedeztek fel, miután azok a zazári település útszéli tócsájából ittak. Mint kiderült, a szennyezett víz a javításokat végző Aurul alkalmazottainak felelőtlensége miatt került az útszélre.
Október közepén ugyancsak a szennyvízvezetékek meghibásodása miatt a zazári ülepítő közelében elterülő magántulajdonban levő erdő- és szántóterületek kerültek veszélyeztetett állapotba.
Így december végén Ioan Gherghes, az APM igazgatója kijelentette, állandó felügyelet alá helyezik az Aurult, hogy ellenőrizzék működésüket.
A fenti balesetek ellenére gyanúsan hamar, január 19-én adták vissza a román cég engedélyét. A mai napig homály fedi, hogy milyen okokra hivatkozva.
Ekkor sem működtek együtt velünk a románok
A nagybányai ciánszennyezés híre csupán néhány nappal később érte el a magyarországi sajtót. Akkor már arról írtak, hogy a Tisza magyar felének felszínén hosszú idő óta nem látott mennyiségű, mintegy 1100 mázsányi döglött hal úszkált, sőt több, a tetemre rárepülő kárókatona is elpusztult.
A méreg a Szamos alsó szakaszának élővilágában csaknem száz, a Tisza élővilágának mintegy nyolcvan százalékát elpusztította, mindössze a tiszacsegei holtág vizét és élővilágát sikerült igazán megmenteni.
Csodával határos módon emberéletet nem követelt a tragédia, pedig a cianidszennyezés halállal járó légzésbénulást okoz minden élőlénynél – így az embernél is.
Ráadásul a ciános víz nagyon hamar, kevesebb mint egy nap alatt érte el a folyó magyarországi részét. Igaz, ha a román hatóság egyből értesítette volna a magyar kollégákat, illetve ha a magyar állam is hamarabb kap információt a katasztrófáról, talán nagyobb szeletét menti meg a tiszai élővilágnak.
Azonban a románokat nem lehetett ezért felelősségre vonni. Ugyanis a Magyar Narancs arról írt, az 1996-os magyar–román alapszerződés 10. cikkelyének 2. pontja csak azt mondta ki, hogy a felek környezeti katasztrófa esetén tájékoztatják egymást haladéktalanul, a 11. cikkely pedig a Dunáról és az azon való hajózásról szól, meg hogy a felek együttműködnek a Duna szennyeződésének megakadályozásában.
„A Tisza, a Szamos és a többi Romániából átcsurgó víz valahogy kimaradt a pikszisből. Persze a Horn-kormánynak is csak térkép volt e táj, hát ezért”
– írta a lap.
A katasztrófa utóélete
És mint kiderült, az Aurul se bűnhődött nagyon a katasztrófáért. A magyar állam 2001-ben kártérítési pert indított a cég ellen 28,5 milliárd forint kár megfizetéséért, mire a Fővárosi Bíróság 2005-ben elrendelte, hogy az azóta Transgold S.A.-ra átnevezett vállalat drasztikusan, 15 százalékosra fogja vissza a termelését. Azonban a cég nem tartotta be a bírói döntést. Persze miért is tette volna?
A bányavállalat ugyanis hivatkozhatott arra, hogy a magyarnál látványosan lazább romániai környezetvédelmi törvények vonatkoznak rá, és a tulajdonosok nem szándékoznak bezárni a bányát.
Főként azután nem, hogy a 2000-es évek elején még fontos technológiai beruházásokat hajtottak végre a környezet védelmében.
Az akkori román kormány pedig nem is feltétlenül igyekezett megbüntetni az Aurult.
Úgy kapott mindössze 75 millió lejes, azaz az akkori árfolyam alapján egymillió forintos csekket, hogy – mint azt említettük – a Szamos szennyezettsége 125-szörös volt a megengedettnél, a magyarországi kár és annak helyreállítási költsége pedig együttesen majdnem elérte a 30 milliárd forintot.
Az Országgyűlés a katasztrófa után néhány hónappal a Tisza élővilágának emléknapjává nyilvánította február 1-jét, a folyó magyarországi szennyezettségének tetőzési dátumát.
Ahogyan a Magyar Nemzet korábban megírta, a Transgold időközben csődbe ment, aktíváit többfordulós licit útján egy brit és egy kazah cég vásárolta meg 16 millió lejért (csaknem 1,1 milliárd forintért). Az általuk létrehozott Romaltyn Mining társaságból azonban kiszállt a brit fél, így az száz százalékban a kazah cég tulajdonába jutott. A gazdasági válság hatására azonban a kazahok is túladtak a nagybányai szerzeményen, új tulajdonosa a legnagyobb orosz aranykitermelő vállalat, a Polyus Gold társaság lett.
Az azóta már megszűnt cég helyzetét kitűnően visszatükrözi, hogy a romániai vállalatokat listázó Listafirme.ro kimutatása szerint 2005-re már több mint hatmillió lejes veszteséget hozott össze.
