Soha többé! – Kommunista bűnök (IV. rész)
Rajk Lászlót, Pálffy Györgyöt, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást újratemetik a Kerepesi úti temetőben 1956. október 6-án. A többi négy tábornokot Sólyom Lászlót, Illy Gusztávot, Beleznayt és Révay Kálmánt - szintén a kegyetlenségéről elhíresült, rettegett Katonapolitikai Osztály vezetőit - a Farkasréti temetőben búcsúztatták. A Magyar Dolgozók Párt lapjának, a Szabad Nép első oldalán, Soha többé címmel teljes terjedelemben a hét évvel korábban kivégzett kommunistákról ír. A temetés hatalmas, százezres tüntetés, politikai jelszavak nélkül.
De miért maradt el azoknak a százaknak az újra temetése, akiket ártatlanul, koncepciós perekben ítéltek halálra, mint például a Magyar Testvéri Közösség elleni perben Donáth Györgyöt vagy a Puma repülőszázad egyik legeredményesebb pilótáját, Tóth Lajos hadnagyot. Aztán miért nem kértek bocsánatot a Váci börtönben meghalt, gyógyszereitől megtagadott Hóman Bálinttól, kiváló történésztől, egykori minisztertől, az MTA tagjától vagy a Mosonyi úti rabkórházban rejtélyes körülmények között elhunyt vitéz Somogyvár Gyula írótól, ,,Gyula diáktól", a hazájáért, az első világháborúban hősiesen harcoló katonától, a Sopront és 12 magyar falut visszaszerző Rongyos Gárda tisztjétől.
Aztán a szintén törvénytelenségeket elkövető, vérengző kommunisták álszent harcostársai miért nem emlékeztek meg, miért nem kértek bocsánatot az 1944-1956 között ártatlanul kivégzett, agyonvert, ismeretlen sírban elföldelt több mint ezer magyar polgártól, parasztembertől, munkástól, tisztviselőtől, értelmiségeiktől, katonatisztektől, egyházi személyektől? Vagy miért nem kértek bocsánatot a tízezernél több, családjukkal együtt tönkretett internáltaktól? A külföldre űzött, emigrációba menekült családjuktól elszakított 300 ezer magyartól? Miért nem? A hősök, az ártatlanok csak a kommunisták voltak?
A kommunista törvénytelenségek, a kommunisták áldozatait rehabilitáló Kerepesi úti temetés rendszerellenes, a Rákosi diktatúra elleni csendes tüntetéssé alakult át. Rajk László valóban a leírások szerint meggyőződéses, hithű, Rákosit, illetve „a pártot” mindenben kiszolgáló kommunista volt. Kivégzésén is Sztálint és Rákosit éltette. Ahogy a tömegben valaki megjegyezte: „Szegény Laci, ha most ezt látná, de közénk lövetne!” Ilyenek voltak ők. Kádár János 1956 után, az újjáalakult Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára fogalmazta meg egy beszédében: ,,...mi kommunisták különleges anyagból vagyunk gyúrva". Valóban. A kommunista mindig ígér, fogadkozik, de a szavát soha nem tartja be.
Ez lett a ,,Soha többé!" újratemetési cirkuszból. A Rákosi diktatúra (a trojka: Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József) elleni népfelkelés, forradalom, majd a szovjet megszállók ellen szabadságharc leverése utáni megtorlás, minden eddiginél kegyetlenebb volt. Rég elfelejtették a régi-új kommunisták, amit ígértek: ,,Soha többé!" Ott folytatták kegyetlenkedéseiket, ahogyan az 1919-es Lenin fiúk, Kun Béláék, Szamuely Tiborék abbahagytak, avagy amit Rákosiék félbeszakítottak, mármint a további törvénytelenségeket, koncepciós pereket, kivégzéseket, internálásokat börtönbe vagy zárt kényszer munkatáborokba. Most már új politikai arcok is feltűntek 1957-ben Kádár János, Münnich Ferenc mellett. Így például Apró Antal, Biszku Béla, Marosán György, Nezvál Ferenc, Korom Mihály, Uszta Gyula, Fehér Lajos, Czinege Lajos, Donáth Ferenc, Tömpe István, Földes László és Komócsin Zoltán... Jöttek, jöttek a különleges anyagból gyúrt új gyilkosok.
A zsarnokság kiteljesedett. Zinner Tibor kutatásai szerint 12 900 ember hurcoltak meg, 26 621 személyt marasztaltak el. A különböző bírósági fórumok 1956 november 4-e után 1963 végéig 215, az ugyanezen időszakban ítélkező hadbírák 152 főt ítéltek halálra. A 367 halálraítéltből 229 személyt egyértelműen '56 miatt végeztek ki, az összes kivégzettek száma 341 ember. De ez máig nem végleges adat. Ebben nincsenek benne azok a személyek, akiket agyonvertek, kínzások miatt meghaltak, avagy a pufajkások sortüzei által -több mint ötszázan- életüket veszítették vagy a Szovjetunióba elhurcoltak. A vérszomjas, szovjetek által irányított politikusok mellett jöttek a vérbírók, a vérügyészek. A forradalomban való részvétel miatt a legtöbb halálos ítéletet dr. Borbély hirdetett ki (62 fő), de nem sokkal maradt el a Katonai Kollégium vezetője dr. Ledényi hadbíró, aki 28 személyt küldött a halálba. Ott lihegett a vérbírók nyakában Vida Ferenc és Mátyás Miklós is 20-20 halálos ítélettel. Nem beszélve a büntető bírókról, akik a Fővárosi Bíróságon hirdettek ítéletet. Közülük kiemelkedett dr. Tutsek Gustáv vérbíró, aki 46 halálos ítéletet hozott. Meg kell említeni dr. Halász Pál (19 személy) és dr. Gyepes István életeket kioltó ítéleteit is. A sors fintora, hogy az MSZMP Politikai Bizottságában a kevés halálos ítéletet kifogásoló Biszku Béla belügyminiszter felesége, Biszkuné, dr. Tóth Matild 10 embert küldött a halálba. Szép kis társaság volt.
Újra az egész ország ellenséggé vált, a népköztársaság ellenségévé. Ez a beteges ellenség keresés a kommunisták fóbiájává vált. Ellenség lett, aki szabadon elmondta a véleményét, aki szerintük izgatott, szervezkedett, például a termelőszövetkezet ellen - 16 798-an-, aki fegyvert rejtegetett -4026-an, aki tiltott határátlépést követett el - 4040-en. Arról sincs adat, hogy hány embert lőttek le a határnál, a vasfüggönynél vagy hány ember halt meg a taposó aknákon.
A kommunisták, Kádár és pribékjei a hatalmat véglegesen meg akarták őrizni. Ehhez kellett kiépíteni a párt hadseregét. Kádárék már 1956 november 5-én elhatározták, hogy forradalmi karhatalmi ezredeket hoznak létre a pártot és annak politikáját támogató munkásokból, a volt ÁVH-sokból és a legmegbízhatóbb katonákból. Uszta Gyula vezérőrnagy még aznap megérkezett Szovjetunióból a Tisza-parti városba. Ő lett a parancsnoka a hírhedt pufajkásoknak. Berki Mihály vezérőrnagy, Pufajkások című könyvében leírja, hogy Uszta, akit még Kádár is primitív embernek ismert, poszt-sztálinista emberekből állította össze a katonai tanácsot. A forradalom napjaiban szadizmusával hírnévre szert tett Gyurkó Lajos mellett Ilku Pál, Ugrai Ferenc, Kovács Imre, majd a három karhatalmi ezredparancsnok, Borbás Máté, Csémi Károly és Pesti Endre lettek a tanács tagjai. Uszta Gyula volt az elnök. A karhatalmi alakulatok országosan 36 ezer pufajkásból álltak.
Hamar megismerték az emberek a davajgitárral járt, vattaruhába öltözötteket, akiket pufajkásoknak neveztek el. A megtorlás fő eszközeivé váltak. Ezeknek a tagja volt a későbbi miniszterelnök az MSZP-s Horn Gyula. Mindenesetre Kádárék Rákosiékhoz hasonlóan visszatértek a törvénytelenségekhez. Újra százával rendeztek koncepciós pereket, tízezreket, börtönbe vagy internáló táborokba zártak. A karhatalom pufajkásai büntetlenül léphettek fel az ország egész területén, használhatták fegyverüket, gumibotjukat, végezhettek házkutatásokat. Nem kellett elszámolniuk azokkal, akiket agyonvertek és a Dunába, a Tiszába vagy a Körösbe dobtak. Újra vörös rémuralom lett Magyarországon. A vélt rendcsinálás szelleme, a kommunista hatalmi hierarchia visszaállítása eredményes volt: a félelemmel teli beletörődést, ők nemes egyszerűséggel konszolidációnak neveztek. A Szabad Nép utódja, a Népszabadság írásaiban ezt a hitet erősítette. Dehát hogyan lehetett volna bajuk a kommunistáknak, amikor a szovjet hadsereg létszáma Magyarországon 200 ezer fő volt. Nem volt mitől félniük. A karhatalom teljesítette feladatát és így Kádárék feloszlatták a szervezetet.
Ekkor már teljes gőzzel folyt a munkásőrség felállítása megbízható elvtársakból és így költözött be a köztudatba egy új fogalom: pártmilícia a pártállamban. Erről ír a Munkásőrség története és előzményei című könyvében Kiss Dávid. Az újjáalakult Kádár-kormány a belügyi szervezetek létszámát 1956 december 8-án összesen 64 050 főben szabta meg. Elkezdték szervezni az ügynökhálózatot is, már decemberre csaknem tízezer ügynök dolgozott. Nem beszélve a tartó tisztektől. A fegyveres szervezetek sorába 1957 január végétől a munkásőrség is csatlakozott. Ekkorra több mint húszezer munkásőr szolgált fő hivatásként. Végül negyvenezerre duzzadt fel a létszám. Az elvtársak jól körülbástyázták magukat. Hivatalosan a munkásőrség fő feladata ,,...az ellenforradalmi elemek restaurációs kísérletének hatékonyabb elhárítása..."A terrorszervezet, azaz a fegyveres munkásőrség másik feladata volt, hogy érvényesítse a párthatározatok végrehajtását, ellenőrizze a párt szervezeti szabályzatának betartását és a párttagság nyilvántartását is vezetniük kellett. A rendszerváltás kezdeti szakaszában 1989 végéig, több mint 800 ezer párttag volt. Hogy ebből mennyi volt a karrierista és mennyi a hithű, azt nem tudom. De azért voltak elegen. A munkásőröknek védeni kellett a fővárosban a kerületi és megyei pártházakat, ezzel együtt fegyverhasználati, igazoltatási jogokkal is rendelkeztek.
A bolsevista diktatúra szinte mindenhol felhasználta a munkásőröket, így a parlamenti választások nyugodt lebonyolítására. Nem véletlen, hogy mindig 98 százalékban az MSZMP és Hazafias Népfront jelöltjei győztek. Igaz nem is volt más választási lehetőség az egypártrendszerben. De a rendőrök mellett a munkásőrök is ott voltak az erőszakos téeszesitésnél ( termelőszövetkezet). Szabályosan berúgták az embereket a közösbe, ami előzőleg az övéké volt. Ezek is a forradalom utáni megtorlás részei voltak. Kádárék csak így tudták fenntartani a rendet.
A Márciusban Újra Kezdjük , a MÚK felhívására a Munkásőrség is kiadta a jelszót: ,,Ha újra kezditek, újra kaptok." A letartóztatások, a megtorlás új lendületet kapott. A gyárakban is megjelentek a munkásőrök. A párthadsereg civil ruhába öltözve is ellenőrizte a munkások hangulatát, provokációs szándékát, a mozgolódását. A nevezetes 1957. május elsejei felvonulást - ahová erőszakkal, megfélemlítéssel rendelték ki a dolgozókat- is figyelték, járőröztek, ha kellett röpcédulázókat tartóztattak le. S ez így ment egészen a rendszerváltásig, az utolsó parancsnok Borbély Sándor volt. Milliárdokat költöttek a pártmilícia fenntartására, az utolsó években 676 millió volt a költségvetésük, a vagyonuk, ingatlanuk is csak egyre nőtt, miközben az ország a gazdasági csőd szélén állt.
A munkásőrség a rendszerváltás előtti évben készen állt a rendszer védelmére. 1988. június 11-12 -én a Munkásőrségnél megtartották a munkásőr parancsnokok IV. kongresszusát. Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulóján Grósz Károly az MSZMP főtitkára a rendezvényen kijelentette, hogy ha a helyzet úgy alakul, akkor az ellenzékkel szemben adminisztratív, vagyis erőszakos eszközöket is alkalmazni fognak. Ekkor volt Grósz híres ,,fehér terror" eljövetelének beszéde, amivel rémiszteni akarta a kommunistákat. Azaz az akkor újjászerveződő, békés, polgári ellenzéki pártokat a fehérterrorhoz hasonlította. A párt hadseregét, a munkásőrséget végül a parlament 1989. októberében feloszlatta.
FOTÓ ADOMÁNYOZÓ Vimola Károly Fortepan
Ezzel látszólag megszűnt a kommunista diktatúra utolsó fegyveres ereje. Az első szabad országgyűlési választással - 1990 május- létrejött a többpártrendszer, de kommunistáink itt maradtak a rendőrségen, a hadseregben, a politikai közéletben. Mint történetük során sokszor, megint ruhát és pártot cseréltek, csak ugyanazzal a tartalommal. Kádári kacsintgatásuk, ígérgetéseik az elmúlt 35 évben bejött, hiszen háromszor visszaszavazta a magyar választó - Horn Gyula, Pető Iván, Kis János, Medgyessy Péter, Kuncze Gábor, Gyurcsány Ferenc - a volt kommunistáit, szélső liberálisait, akik alapjaiban a neomarxista, neoliberális, globalista ideológia gondolatait vallották. A kommunista bűnökkel nem kellett elszámolniuk, nem kellett bűnhődniük. Mindent ott folytattak, ahol abbahagyták, csak más öltözékben, más ideológiával, ami közös volt a régivel: a nemzet kiárusítása. Most nem Moszkvának, hanem Brüsszelnek adnák el gyarmatnak Magyarországot. Félő, hogy az újdonsült, bülbül szavú, ígérgető, hatalomért jelentkező társaság óriási csalódást okozhat a magyar társadalomnak.
A kommunista bűnökről, a hazaárulásról, Magyarország új ellenségképének brüsszeli sugalmazásáról Albert Camus, nagy francia író 1957-ben írt sorai jutnak eszembe, amelyet az ötvenhatos forradalom-és szabadságharc leverésének idejében fogalmazott meg: ,,...A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon...Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fület betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia...A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol-még közvetve sem-igazoljuk a gyilkosokat." A legkegyetlenebb, legpusztítóbb ideológia, a kommunizmus, ismét az ajtónkon kopogtat.
Vezető kép: Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Kerepesi temető). Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András ravatala újratemetésük alkalmával 1956. október 6-án. Háttérben a Kossuth-mauzóleum. KÉPSZÁM 79387 FOTÓ ADOMÁNYOZÓ Berkó Pál ! Fortepan