Aranycsapat a terror idején – Új könyvéről beszélgetünk Mező Gábor kutatóval (PS-exkluzív!)
Az Aranycsapat. Lóránt Gyula, Buzánszky Jenő, Hidegkúti Nándor, Kocsis Sándor, Zakariás József, Czibor Zoltán, Bozsik József, Budai II László, guggol: Lantos Mihály, Puskás Ferenc, Grosics Gyula. / Fotó: Fortepan.hu
“Ezek a világklasszis sportemberek kizárólag a zöld gyepen lehettek szabadok” – véli portálunk korábbi munkatársa, Mező Gábor kutató, aki legújabb kötetében – Aranycsapat a terror idején – minden idők legeredményesebb magyar válogatottjának történetét dolgozta fel, korábban még nem látott megközelítésből: a kommunista diktatúra és a csapat tagjainak viszonyait vizsgálva. A szerzővel új kötetéről beszélgettünk.
Az állambiztonság és a kommunista diktatúra zűrös múltját évek óta kutatja, portálunk olvasói előtt is ismert lehet cikksorozata és könyveinek témája. Mikor szembesült először azzal kutatásai során, hogy a kommunista diktatúra a sportéletünkre is komoly hatást gyakorolt?
A történet előzményei a gyermekkoromban kezdődtek. Gyerekfejjel olvastam ugyanis először ezekről a dolgokról. Az első ilyen jellegű könyvet is ekkor vettem kézbe, ami a Moldova György által írt Puskás-könyv volt. A Puskás-ügy, ami átverés volt, mert csak az első írás szólt Puskásról, az is csak arról, hogy miért nem írhatta meg szegény Moldova a Puskás-könyvet. A focit akkor már szerettem, de még nem annyira, mint mondjuk most. 1990 környékéről beszélünk. A magyar foci olyan volt, amilyen.
Elolvastam a Moldova-könyvet, ami alapján „megismertem” egy „jellemtelen”, „megbízhatatlan” embert, aki „átveri” ezt a szegény írót, a Moldovát. Akkor még persze fogalmam sem volt Moldova szelep-szerepéről, főleg nem mestere, Kardos György rémtetteiről. Aztán a következő igazi nagy felismerés az volt, amikor évekkel később először megnéztem az 1981-es Surányi András-féle Aranycsapat filmet. És láttam, hogy ez ugyanaz, pontosabban egyáltalán nem ugyanaz a Puskás, hiszen a filmből pedig egy érzelmes, meghatódó, jó humorú, nagyszerű, szimpatikus ember köszönt vissza. Elgondolkodtam, hogy milyen furcsa kettősség ez, s milyen, miért ez a kontraszt.
A másik „nagy” „kommunista-futballélményem” pedig a híres Nemere-ügy volt. Talán sokan emlékeznek még, hogy „Nemere” volt a fedőneve Novák Dezsőnek, az olimpiai bajnok hátvédnek, a Fradi legendájának és egyik besúgójának… Az a legelejétől fogva egyértelmű volt, hogy Varga Zoli abban az ügyben az áldozat. Ugyanakkor Novák Dezsőt sokáig egyértelmű bűnösnek tartottam. Aztán ahogyan kutatni kezdtem ezt a témát is, változott a véleményem.
Rá kellett ébrednie, hogy talán nem is olyan fekete-fehér ez az ügy?
Pontosan így van. Ebben szerepet játszott az is, hogy Szöllősi György pár éve elhívott a Sportrádióba, hogy „Prés alatt” címmel indítsak egy olyan műsort, amelyben a kommunista, szocialista idők sporttémái kerülnek terítékre. Ott beszélgettem Vörös Csaba kutató-újságíróval, aki elmondta, hogy érdemes az ilyen történeteknek megnézni a másik oldalát is. Persze, ez nem volt nagy felismerés, de Novák történetén akkor gondolkoztam el így először, mert én róla nem nagyon írtam korábban. Ha például a Nemere-ügyet megnézzük Novák oldaláról is, akkor kiderül, hogy ő legalább annyira áldozat, mint amennyire bűnös is, hiszen megzsarolják és úgy szervezik be. Persze ettől még Varga Zoli és a többi besúgott csapattárs áldozati szerepe nem csökken, de mégis jócskán árnyaltabb képet kapunk, mint amit az ember elsőre ezekről a dolgokról gondol. Maga a diktatúra volt velejéig rothadt. Met mi volt Lucifer ajánlata?
„Novák úr, vagy aláír, vagy ön is megy a börtönbe, ahogy a Járai nevű operaénekes, akit könnyedén börtönre ítéltünk, hogy maguk is tanuljanak.”
Novák Dezső már nős volt, kicsi gyermeküket nevelték a feleségükkel, és ott volt ez a választási lehetőség előtte. Szerintem Nováknak ebben a helyzetben nem róható fel, hogy nem akart börtönbe kerülni. Ez nem felmentés, lehetett nemet mondani, Opelt vásárolni, csempészni sem volt muszáj, de azért ez borzasztóan nehéz helyzet.
Könyvének fő témája az Aranycsapat tagjainak különleges élete. Milyen sorsokat emelne ki ezek közül sorsok közül, és melyiket miért?
Őszintén szólva, nagyon nehezet kérdez, mert lényegében minden játékos életében találni lehet olyan történeteket, amely az akkori rendszerhez fűződő sajátos viszonyrendszerből következik. Egy klasszikus példát említenék mégis.
A világklasszis középcsatár, Hidegkuti Nándor édesanyjának volt egy kis gyára, édesapja pedig vitéz volt a Horthy-korszakban, mivel első világháborús hős volt. Mondani sem kell, hogy ez a Rákosi-diktatúrában nem sok jót jelentett, még a legenyhébb esetben is megbízhatatlannak minősült volna egy ilyen felmenőkkel rendelkező személy. Igen ám, de Hidegkutira hatalmas szüksége volt Sebes Gusztávnak, hiszen egy elképesztően nagy tudású, fifikás, remekül passzoló labdarúgóról beszélünk. Mi a teendő? A Filmhíradóban kreáltak neki egy „új múltat”, ami már megfelelt a kommunista propaganda számára.
Az egykori gyártulajdonos édesanya ebben egyszerű munkásasszonnyá „szelídül”, aki már kompatibilis a rendszerrel. Így mentek akkor a dolgok… De tegyük hozzá azt is, hogy Hidegkutival forgatták újra A csodacsatárt, miután a „kint maradt” Puskás jeleneteit újraforgatták. És mi volt Hidegkuti jutalma később? Kimehetett edzősködni a Fiorentinához, de hiába volt nagyon is sikeres, pár év után hazarendelték. És hogy mehetett egyáltalán ki? Az egyik gyereke mindig itthon volt túsznak… Milyen hatással lehetett ez a családra, a gyerekek életére?
Sok történés, amely az Aranycsapat körül lezajlott 1950 és 1956 között, ismert lehet az érdeklődő közönség, a sportszeretők előtt. Mi az, amiben az Ön kötete nóvumként szolgál, mi az, amit talán Önnél olvashatunk először a most megjelent könyvében?
Szerintem vannak a könyvben olyan történetek, amelyek sokak számára újdonságként szolgálnak majd, de összességében inkább azt emelném ki a kötettel kapcsolatban, hogy egyfajta szintetizáló szerepe van. A történelmi háttéren van a hangsúly, azon a terroron, illetve átalakított, finomított terroron – a Kádár-rendszerről beszélünk –, amelyben nekik is élniük, gyakran túlélniük kellett.
Azt gondolom, hogy így, egybefogva talán még sosem jelentek meg ezek a történetek, ráadásul – hitem szerint – az is átjön egyfajta üzenetként majd a könyv elolvasása után, hogy ezek a világklasszis sportolók, akik egyébként elképesztő örömet szereztek a társadalomnak, a magyarságnak szereplésükkel, kizárólag a futballpályán lehettek szabadok. A zöld gyepen kívül éppen úgy ki voltak szolgáltatva a rendszer terrorjának, mint bárki más. Ez szerintem mindenki számára megdöbbentő erővel hat majd, aki elolvassa a könyvet.
Kivégzés, internálás, erőszakos beszervezés, börtönnel fenyegetés, ezekkel a világklasszisokkal minden megtörténhetett. Ahogyan velünk is. És még csak el sem mondhatták. Deák Ferencet, a Fradi klasszisát sokan árulónak tartották azért, mert az Újpesthez, az akkori Dózsához igazolt. De miért? A Fradi-indulót énekelte Siófokon, és amikor ez két ÁVH-s fiatalnak nem tetszett, és ledorongolták, szépen összecsomagolta őket. Választhatott a várható börtön és az Újpest között. Utóbbit választotta. De mikor? Akkor, amikor a diktatúra könnyedén kivégeztette korábbi válogatottbeli társát, az éppen újpesti Szűcs Sándort.
Ki mert akkoriban ellent mondani? Bármi, bárkivel megtörténhetett. Ez volt a rezsim lényege. A rettegés. A kiszámíthatatlanság. Hogy bármikor elővehettek, bármikor tönkretehettek, vagy egyszerűen ejthettek, ahogyan a Kádár-rendszerben később mondjuk Kocsis Lajost.
Aztán valamelyik propagandista – mint mondjuk Bocsák Miklós vagy Végh Antal – még szépen le is járatott, minden rosszért és sötétségért csak „téged” okolva.
Szepesi Györgyöt az Aranycsapat tizenkettedik játékosaként tartja számon a közvélekedés, miközben a legendás rádióriporter hithű kommunista elköteleződése is közismert. Van-e újdonság a könyvében Szepesi György és az Aranycsapat tagjainak viszonyát illetően?
Szepesi esetében kiváló sportriporterről beszélünk, ez szerintem nem kérdőjelezhető meg. Tehetsége alapján bármikor befutott sportriporter lehetett volna. De a kommunista háttér nyilván sokat segített. Azt sem szabad eltitkolnunk, hogy vállalhatatlan hangvételű cikket írt Czibor Zoltánékról, természetesen már ötvenhat után. Meg persze azt sem, hogy maga is besúgó volt. Lehet, hogy később tanult a múltjából, mert sokakkal beszéltem, akik emberséges sportvezetőként emlékeztek rá vissza, közel sem volt olyan rossz híre, mint mondjuk Vitray Tamásnak.
Kutatásai során történelmi-, közéleti- és kulturális értelemben is elképesztő dolgokat hozott a felszínre a mögöttünk hagyott években, abszolút elmondható, hogy hiánypótló munkát végez. Ezek alapján érdekelne, hogy miként látja: a sport területe mennyire van átszőve az ilyen jellegű „titkokkal”?
A sport területe is jócskán átszőtt. Bár még napjainkban is fehér foltokkal tarkított ez a terület, onnan érdemes megközelíteni ezt a kérdést, ahonnan más területek esetén is. Gondoljuk csak végig: kik utazhattak – másokhoz képest – szabadon Nyugatra? És ennek volt-e valamilyen ára? Természetesen igen.
A sportolók, tevékenységüknél fogva - hiszen meccsekre, különböző tornákra, olimpiákra, világbajnokságokra utaztak – folyamatosan járták a nagyvilágot, képviselve hazánkat is. Ez tény. Ugyanakkor viszont – ismerve a rendszer működését – kézenfekvő az is, hogy a sportéletet is alaposan átszőtte a diktatúra, ebből a szempontból is.
Sokan be voltak közöttük szervezve, mások – például a nemrégiben elhunyt Keleti Ágnes – bigott kommunistaként voltak ismertek. Erről is kéne beszélnünk, vagy például arról, hogy Keleti, ez a fantasztikus sportolónő a rettegett Kutas István szeretője volt. Sokan még mindig szemérmesen elhallgatják ezeket a történeteket. Pedig azt is érdemes megnézni, hogy ki nem lehetett olimpiai bajnok sportoló. Ki nem kerülhetett be az Aranycsapatba. Hogy mi lett azzal az ismeretlen öreg bácsival, aki vidéken nem lépett be a pártba, és ezért csendben tönkretették, sokszor a gyermekei karrierje is ráment erre.
A sportéletben is megfigyelhető-e az, amit közéleti- vagy akár kulturális téren részben az Ön kutatásainak is köszönhetően tapasztalhatunk, miszerint a kommunizmus idején bebetonozott személyek – akik adott esetben az Aranycsapat tagjainak életét is megkeserítették, őket lejáratták –, megmondóemberek maradtak a rendszerváltozás után és hatásuk máig tart?
A sportra is jellemző volt, természetesen. A futball helyzete ebből a szempontból annyiban más, hogy a rendszerváltozás után és annak folyományaként a magyar foci teljes mértékben szétesett, széthullott. Ennek okán a futballon belül valamivel talán kisebb szerepe maradt ennek a bizonyos átmentett hálózatnak. Más módon viszont nagyon is érdekes folyamatok zajlottak.
Külön kutatás témája lehetne például, hogy mi lett az egykori sporttelepekkel, kultikus pályák egy részével? Kik és milyen módon privatizálták ezeket, hogyan, milyen körök szerezték meg ezeket a hatalmas sporttelepeket, amelyekből aztán milliárdos ingatlanbefektetések lettek, miközben az egykori pályák sorban eltűntek, és velük együtt eltűnt a magyar futball hátterét jelentő bázis egy komoly része is.
Vagy megírni a tengernyi futballszélhámos ügyét, akit a kilencvenes évek elejétől feltűntek. Hogy miért lehetett örülni mondjuk a Fradinál a volt téesz-elnök Furulyásnak a többiek mellett? Szóval a futballhoz kapcsolódva ilyen szempontból is lenne mit kutatni…
Vezető kép: Az Aranycsapat. Fotó: Fortepan
