Hat Velencei-tó sem elég
Nagy vízvisszatartási sikert jelentett be a vízügy, amelynek a valós képe azért árnyaltabb, de a saját dicséretünk ugyebár fontosabb annál, hogy másokra bízzuk. A természetes vizeink eltékozlásának megszüntetéséért, a felelős vízgazdálkodásért és a táj helyreállításáért indított mozgalom sikere pedig az, hogy átütötte az üvegplafont. A vízvisszatartás ügye már túllépett azon a szinten, hogy el lehessen hallgatni, vagy széplelkű idealisták realitást nélkülöző vágyképének lehessen nevezni. Nem volt hiábavaló a kitartó tudományos háttérmunka, előadások, konferenciák, figyelemfelkeltő megmozdulások és újságcikkek sokasága – mostanra nagyon sok helyen beszélnek erről, így a vízügy is kénytelen paradigmát váltani. Becsületére legyen mondva, hogy nem menekül előle, hanem próbál az élére állni!
Egy paradigmaváltás viszont mindig komoly kihívás, és sokkal nehezebb megvalósítani, mint beszélni róla. V. Németh Zsolt, az Energiaügyi Minisztérium vízgazdálkodásért felelős államtitkára a múlt héten nyilatkozta, hogy végre egy minisztériumban egyesült a két nagy terület, a vízi közművekért való felelősség és a vízkészletekkel való gazdálkodás. Ez valóban jó hír az eddigi széttagoltság után, csakhogy van egy harmadik terület is, a felszín alatti vizek, amelyek továbbra is az Agrárminisztérium hatáskörében vannak. Mindez egyúttal a víz sokoldalúságára is rámutat, amely nem sűríthető be egy szakterület keretei közé; a lakossági vízellátás mellett földművelési, klimatikus és energiaügyi jelentősége is van. A Vizet a tájba program keretében együttműködik a két illetékes minisztérium.
Az államtitkár azt is közölte, hogy lezárulni látszik az a korszak, amikor védművek épültek, és az árvizek elleni védekezés volt a fókuszban. Erre várnak nagyon sok éve a sivatagosodással küzdő gazdák és a vészharangot kongató tudósok. Ennek szellemében a vízügy szakított a régóta fennálló gyakorlattal, és nem leengedték a csatornákon át a belvizet, hanem visszatartották.
Az elmúlt télen a vízügy hat velencei tavi mennyiségű vizet tartott vissza, a nyárra készülve. Ez mintegy 0,24 köbkilométer víztérfogatot jelent. Magyarország éves vízhiánya a becslések szerint 5 köbkilométer, azaz a most visszatartott vízmennyiség hússzorosa. Nem 6, hanem 120 velencei tavi vízmennyiség stabilizálná a helyzetünket.
Összevetésként érdemes megjegyezni, hogy a Vízválasztó mozgalom égisze alatt bemutatott mérnöki terv körülbelül 2,5 köbkilométer árvíz elhelyezését tenné lehetővé a Tisza völgyét övező mély árterekben, s ennek döntő része beszivárogna a talajvizet táplálva, illetve elpárologna, nyáron hűtve a levegőt és csapadékot képezve. A vízügy viszont jelenleg minden jó szándék mellett sem tud többet, mint a rendelkezésre álló csatornákban visszatartani a tényleges igény töredékét kitevő vízmennyiséget. Ez az idén nyárra ígérkező aszályban csepp lesz a szárazságtengerben.
A mostani infrastruktúra csupán erre elég, mert nem vízvisszatartásra van kialakítva.
Tartanánk már a vizet, csak az épített rendszerben nincs hol
A Vizet a tájba program keretén belül megtörtént az első olyan terület elárasztása Szatmárban, amelyet a tulajdonosa ajánlott fel ilyen célra. A meglévő csatornák vízzel feltöltése, illetve a gazdák által kért árasztás a nulladik lépés a megoldás felé, ám legalább elkezdett történni valami. Jelenleg azonban sem a műszaki helyzet, sem a vízmennyiség nem adott ahhoz, hogy mindenhol árasszanak, ahol szükséges lenne a nyári kánikula enyhítéséhez. Amikor pedig komoly árhullám jön, akkor nem megoldott a víz elhelyezése a tájban, tehát le kell vezetni az országból, ha nem akarunk óriási károkat elszenvedni a lakott területeken.
A gazdák szemléletváltását ösztönözheti, ha egyre több olyan társukról hallanak, aki árasztani akar a földjén, ám az, hogy hol kéne árasztani, alapvetően nem a gazdák döntése, hanem a domborzaté. Ha pedig egy-egy árasztásra alkalmas területen több tulajdonos osztozik, akkor elég egyvalakinek az ellenkezése ahhoz, hogy az egész meghiúsuljon.
A támogatási rendszer már lehetővé teszi, hogy elárasztott terület után is járhat földalapú támogatás, de a gazdák egységes szemléletváltása és tájhoz igazodása nélkül nem lehet rendbehozni a dolgot, az aszály ugyanis nem kér tulajdonosi hozzájárulást.
Meg kell tehát mutatni a gazdáknak, hogy a szántóföldi termelés helyett az időszakos árasztáshoz idomuló művelési ágakkal pénzügyileg még jobban is járhatnak. Az agrárszabályozást és a támogatási rendszert tovább lehetne finomítani, hogy terület és visszatartott víztérfogat szerint is járjon.
Húzzák az időt, miközben pont az nincs
Az EU-s pályázati rendszer a tájhasználatváltást, illetve a művelési ág váltását is tudja támogatni, hogy a (többnyire gyenge hozamú, aszályos, belvizes) szántók fás legelővé változzanak. Sőt a művelési ághoz szabott szerkezetváltást, az állattartáshoz szükséges környezet és eszközök kialakítására is lehet támogatást nyerni, illetve a megtartásáért hét éven át adnak további támogatást. Az agrárerdészeti rendszerek kialakítására jelenleg is folyamatban van egy, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara közreműködésével kidolgozott pályázat, amelynek információink szerint tavaly kellett volna megjelennie, ehhez képest közvetlenül karácsony előtt bocsátották néhány napos társadalmi egyeztetésre, és azóta sem hirdette ki az Agrárminisztérium.
A következő forró nyár pedig vészesen közeleg, és az idei csapadékmennyiség még a minapi esővel is elmarad a szükségestől. A 2022-es nagy aszály óta ez a harmadik év, amikor nem történik rendszerszintű alkalmazkodás a tornyosuló problémához, tavaly a nyári aszályt megelőzte, majd követte egy-egy árhullám a két nagy folyónkon, és könnyen lehet, hogy az idei szárazság még pusztítóbb lesz. Mégis úgy látszik, mintha nagyon ráérnénk. A Tisza völgyére már elkészült a teljes körű felmérés és árasztási modellezés, de ugyanezt el kell végezni a Duna völgyére és a Kisalföldre is, majd végre is hajtani. Az egykori mocsarak helyei, a mélyedések ma is megvannak, kiszárítva. Az árvízi védekezést csak akkor kéne bevetni, amikor ezek a természetes tárolók már mind csurig vannak.
A megoldáshoz nem elég a meglévő csatornahálózatunk, hanem infrastrukturális beruházások kellenek, mederfalbontások, földmunkák, zsilipek az újonnan megnyitott fokokhoz. Ahol viszont a víz elterülhet, ott nincs építeni való, azt a természet már elkészítette.
A vízre vágyó gazdák jelentkezését várva, az állami tulajdonú területek között is akad olyan, ahol értelmezhető méretű területen lenne mód árasztásra. Az első példák mintául szolgálhatnának ahhoz, hogy minden érintett belássa: a másik választási lehetőségünk a sivatag.
