Zsolnay Vilmos, " a magyar műipar költője"
Százhuszonöt éve, 1900. március 23-án hunyt el Zsolnay Vilmos, akit porcelánjai és legendás domborművei révén senkinek sem kell bemutatnunk. Ahogyan a XIX. század második felében sem volt rá szükség, hiszen szinte az egész világ ismerte, még Amerika is megtanulta a nevét. A világhír ellenére azonban itthon érezte igazán jól magát, különösen szülővárosában, Pécsett, ahol a gyára is működött. Üzemével gyakorlatilag annyira eggyé vált, hogy végül nemcsak élete nagy részét töltötte ott, hanem halálát is az épület falain belül lelte.
„Zsolnay Vilmos a magyar műiparnak költője volt. A homokból, törmelékből alkotta a legremekebb vázákat, műtárgyakat. Az ő csapongó képzelete adta meg azoknak alakját, majd visszavonulva műtermébe, melybe más halandó nem igen jutott, új színeket teremtett, szebbeket, beszédesebbeket, hatásosabbakat, mint előtte bárki más. Soha nem látott, nem sejtett színeket kevert és azoknak alkalmazásával érte el azt a csodahatást, melyet az ő edényei és dísztárgyai mindenütt keltettek, ahova eljutottak. Nagy fia ő az országnak, de szűkebb otthona, Pécs soha kellőkép (sic!) meg nem hálálhatja azokat az érdemeket, melyeket Pécs városa körül szerzett” – többek között ezekkel a sorokkal búcsúzott a Pécsi Napló Zsolnay Vilmostól halálának másnapján.
Ma már elképzelhetetlen, de az újságban a tízből öt teljes oldalt szenteltek a megemlékezésére, akkora volt a renoméja a pécsi gyárosnak. Pedig az 1828. április 19-én született Zsolnay eredetileg nem porcelánkészítőként, hanem festőművészként képzelte el a jövőjét.
Az élet viszont közbeszólt: a haldokló apja, Zsolnay Miklós kívánságára átvette a család pécsi agyagáruüzemét, amelyben eredetileg íróeszközök, közönséges főzőedények, időtálló(nak szánt) téglák, valamint díszítőelemek készültek épületekre és kerthelyiségekbe.
Nagyot kockáztatott Vilmos, amikor a negyvenedik évéhez közeledve elvállalta a családi üzlet vezetését, ugyanis annyira nem ment a szekér, hogy a céltudatos apa sem bízott a vállalkozás sikerében. Olyannyira nem, hogy mindhárom fiát inkább más szakmákba terelte. A legfiatalabb, Imre bútorkereskedéssel foglalkozott, a középső ifjonc, György bírói pályára lépett, a legidősebb, Vilmos pedig kezdetben piperecikkeket és üvegeket árult a helyi piacon.
Kezdetben a téglákra alapozta gyárát
Vilmos eredetileg úgy számolt, hogy a téglagyártás nagyobb hasznot fog hozni a családi kasszába, de súlyosan tévedett. A terrakottát nem vitték a vevők, és a későbbi konyhai edények készítése sem aratott osztatlan sikert.
Feleségétől, Bell Teréztől született lányai, Júlia és Teréz tanácsára aztán nekilátott az edények díszítésének, virágmintákkal, mágikusnak ható, eddig nem alkalmazott erőteljes színekkel és titokzatos rajzokkal tarkítva.
Vilmos az edények alapanyagát is finomította, agyag helyett saját találmányát, a porcelánfajanszot és az épületdíszítésre alkalmazott fagyálló pirogránitot használta, amelyekre egy másik Zsolnay-találmány, az eozinmáz került.
Ezzel Vilmos az agyagból készült ónmázas, festett díszedények és domborművek, azaz a majolikák császára lett.
Elismerése nem maradhatott el.
Zsolnayt először 1873-ban a bécsi, majd rá öt évre a párizsi világkiállításon is kitüntették, előbbin maga Ferenc József adta át a lovagkeresztet Vilmosnak, utóbbin pedig francia Becsületrenddel és Nagydíjjal (Grand Pix) jutalmazták.
Európa ekkor kapta fel a fejét Zsolnayra és mindenki csodálta, hogy az akkor még viszonylag kicsi gyárából hatalmas műremekekkel állt elő. Színösszeállításai miatt el is nevezték ezeket „ivoir-,”, azaz „elefántcsont-porcelánoknak.” Vilmos sikeréről így írt egy, a világkiállításokról tudósító bécsi lap:
„Zsolnay Vilmos Pécsről fölötte változatos, amellett haladásra törekvő, ízlésről és magas fokú gyártási tökélyről tanúskodó edénygyűjteményt állított ki. A gyártási tökély elérésére pedig a Zsolnay-gyár berendezése akkor csupán (…) 3 máz-malomból, sajtó-, keverő- és szűrőgépből, törő-, zúzó- és vegyítőgépből állott, melyeket egy 12 lóerejű gőzgép hajtott, és egy égető kemencéből <állt>.”
Nemcsak az osztrákok, de a franciák is kiemelték, hogy Zsolnay rendkívül bonyolult porcelánmázát senki más nem tudta előállítani, csak ő maga. Pedig a világkiállításokat követően rengeteg kísérlet volt arra, hogy a kor keramikusai ezt az eljárást leutánozzák. Ám az eredmény egytől egyig kudarc lett (az eljárás lemásolása akkoriban természetes volt, ugyanis a XIX. században még teljesen ismeretlen volt a védjegy fogalma).
London vagy Párizs helyett Buda és Pécs
A kiállításokon elért sikerek az anyagi hasznokban is megmutatkoztak. Annyi megrendelést kapott Zsolnay a rendezvények látogatóitól a helyszíneken, hogy még nyolc évbe telt, mire feldolgozta és teljesítette az összeset. Rövidesen a bécsi világhírű céggel, a Wahliss-szal kötött egy tíz éves megállapodást, amelynek köszönhetően termékeit már Angliába, Németországba, Franciaországba és az Egyesült Államokba is exportálta.
Mindezek ellenére jobban szeretett hazájában dolgozni. Amikor 1875 és 1883 között megépítették a Várkert Bazárt a budai vár alatt, és Vilmost kérték fel, hogy vállalja el az épület bizonyos részeinek díszítését, örömmel megtette.
A gyáros a csodálatos erkélyt és a budai várra vezető úton felhúzott szökőkutat díszítette fel, amelyekre egyaránt büszke lehetett. Csakúgy, mint Pécs jelképévé váló eozinmázas köztéri kútjára és megannyi alkotására is. Mondjuk ki, ő maga is egyhamar a mecseki székhely szimbóluma lett.
„Pécsnek ezúttal két fő nevezetessége van. Az egyik a most érintett bazilika, amely a múlt művészetének nagyságát hirdeti és érteti meg velünk; a másik Zsolnay Vilmos gyára, mely a jelenkor iparművészetének, a keramika különféle ágainak európai szabású telepe”
– áll az egyik korabeli szaklapban.
Nem véletlen, hogy amikor Ferenc József császár meglátogatta Pécs városát 1891 júniusában, egyik első útja a Zsolnay-gyárhoz vezetett. Talán Vilmos volt az egyetlen a látogatás során, akit az uralkodónak nem kellett bemutatni.
„Hétfőn délután három óra előtt a Littke-féle pezsgőgyár megtekintése után Őfölsége a király (...) a Zsolnay-féle majolika gyárba hajtatott. A gyár zászlókkal és különféle díszítésekkel volt fölékítve, a kaputól jobbra a gyár tűzoltóbandája állott a munkások és kíváncsi néptömeg által környezve. Őfölségét a bejáratnál Zsolnay Vilmos gyártulajdonos, továbbá Sikorszky Tádé építkezési művezető és Zsolnay Miklós fogadták. Midőn a király a kocsiból kilépett, szűnni nem akaró lelkes éljenzés hangzott föl. Erre fölkérte Zsolnay Vilmos gyártulajdonost, hogy mutassa meg neki a gyárat, mire legelőször is az őrlőmalmot tekintették meg. Őfölsége lassan lépdelt a szemle alatt, hosszasan tartózkodott egy-egy tárgynál, s még a legkisebb dolog sem kerülte ki figyelmét. (...) Zsolnay úgy vezette legmagasabb vendégét, hogy őfölsége fokról-fokra lássa az egyes majolika tárgyak elkészítési módját, elkezdve az őrléstől az utolsó ecsetvonásig” – részletezte a Pécsi Figyelő.
Ezek után nagy meglepetés lett volna, ha szeretett városa nem avatja őt díszpolgárrá, amire végül 1898-ban került sor. Ünnepi beszédében megfogalmazta ars poeticáját is, amely világhírű keramikussá tette a fiatalként festészetről álmodozó Zsolnayt.
„Nem a tudományos élet, hanem a munka terén kerestem a boldogulásomat. Keresztanyám volt az, aki megjósolta, hogy lesz belőlem valami: ha nem is akar a kis Vilmos tanulni, azért nem kell sorsa fölött kétségbe esni. Mikor elvesztettem a kedvemet a tanulástól, munkásember lettem, és ezen a téren elég szerencsés voltam. Volt kis művészi érzékem, tehetségem, dolgoztam lankadatlan, buzgalommal.”
Unokája halála nagyon megviselte
Miközben Zsolnay karrierje egyre csak feljebb ívelt, magánéletében az apai örömöket tragédiák váltották fel.
Kedvenc unokáját, Júlia szépséges lányát tragikusan elvesztette 1900 elején, ami nagyon megrendítette.
Ezután családjával egyre kevésbé tartotta a kapcsolatot, hátralévő életét a gyár falain belül töltötte. Így készült el utolsó nagy alkotásaként a történelem talán legimpozánsabb kandallója a budai vár Szent István termébe, amelynek felállítását már nem érhette meg.
A fájdalomtól ugyanis a korban igen elterjedt szívburoklobot kapott, amely miatt a szíve körül elgennyesedett, a gyár porfelhőitől pedig asztmás rohamban is szenvedett.
Esélye sem volt a túlélésre hetvenegy évesen, és világhírű mivolta ellenére nemcsak születése, hanem halála is Pécshez kötődött.
Emlékére a budapesti Párisi Nagy Áruház (Divatcsarnok) egyik termét róla nevezték el, ahol sok műve megtekinthető. Az itt működő Párisi Galéria Művészeti Szalon és Aukciósház rendszeresen forgalmaz régi és Zsolnay-kerámiákat. Pécsett pedig 1907-ben felállították az őt ábrázoló egészalakos köztéri szobrát.
Ám Zsolnayt igazán nem a róla elnevezett utcák, emlékművek teszik halhatatlanná és megkerülhetetlenné. Csakúgy mint a mecseki városban, Budapest számos más pontján is rengeteg díszítése ránk maradt, elég csak a Várkert Bazár, a Mátyás templom, a Pénzügyminisztérium, az Iparművészeti Múzeum, a Földtani Intézet és az Országház épületére gondolni.
Egy szóval nagyon nehéz kikerülni domborműveit. Szerencsére.
Kiemelt kép: Zsolnay Vilmos és neves kandallója a budai vár Szent István termében. Fotó: PS-montázs
