Otthona Párizs, hazája Magyarország – Munkácsy Mihály, aki összetört inasfiúból lett a festészet császára (galéria!)
Százhuszonöt éve, 1900. május elsején halt meg Munkácsy Mihály. A világhírű festőről kevesen tudják, hogy óriási utat tett meg, és nagyon mélyről indult, mielőtt a csillogó Párizsba érkezett volna. Szüleit korán elveszítette, testi fenyítésekben részesült, és sokan nem hittek abban, hogy valaha elismert művész válik belőle. Düsseldorf, Párizs és New York ide vagy oda, mindig visszahúzta őt a szíve haza, Magyarországra.
„Munkácsy a külföldön lett naggyá, de midőn bámuljuk alkotását, büszkén gondolunk rá, hogy a mienk, és szeretettel emlékezünk hazafias érzésére, mely oly tisztán magyar, hogy franczia magasztalói sem mellőzték ezt, Francziaország és Magyarország büszkeségének nevezvén. Első diadalait is oly művekkel nyerte, melyek magyarok, s a művész egyénisége annyira erősen jellegzett magyar, hogy mikor festészeti tanulmányok végett Bécsbe ment, az akadémián »wilder Ungar« volt a neve. Az erős, magyaros vonást Párisban is megőrizte. Lehet tehát az alatt kutatni azt a sajátságot, melyet nemzeti géniusznak hívnak.”
Ezekkel a szavakkal mutatta be a Vasárnapi Újság 1882. február 26-i számában a százhuszonöt éve elhunyt Munkácsy Mihály munkásságát, aki talán maga sem gondolta volna, hogy ilyen mély kezdet után világhírű festővé válik majd.
Az 1844. február 20-án, Munkácson, eredetileg Lieb Mihály Leó néven született fiatalnak már négyéves korában Miskolcra kellett költöznie, hogy a sóhivatalnokként dolgozó apja, Lieb Mihály munkát vállalhasson. Őt egyre kevésbé láthatta már a fiúgyermeke: eleinte azért, mert a szabadságharc kitörése miatt a közeli Cserépváron volt kénytelen meghúzni magát a család. Erről az időszakról így írt Malonyay Dezső még 1898-ban:
Az orosz csapatok közeledtének hírére menekülni kezdtek a miskolci családok s Lieb Mihály is akkor küldte feleségét, gyermekeivel együtt Cserépvárra, feleségének a bátyjához, Reök Antalhoz, ki Koburg herceg uradalmi tisztje volt. Az oroszok már akkor körülvették Miskolcot. A menekülő Lieb család útja is veszélyes volt, minden pillanatban az oroszok kezébe kerülhettek. Egy kozák csapat, lándzsaszegezve, neki is rontott az országúton a kocsinak, de a rémületen kívül egyéb bajt nem okozott a menekülő családnak. Csak egy szegény anya ült a kocsiban az öt gyermekével, hát útnak eresztették őket ismét és szerencsésen meg is érkeztek Cserépvárra.
Bár Malonyay szerint ezen a településen élte meg gyermekkora egyik legszebb éveit a kis Mihály, de nem sokáig, ugyanis nyolc évesen végleg el kellett búcsúznia először édesanyjától, majd a határozott kiállású, becsületes életet élő apjától is. Az árván maradt Mihályt – testvéreitől elszakítva – nagybátyja, Reök István fogadta magához, és nevelte őt Békéscsabán – egyes források szerint Gyulán – egészen a felnőtté válásáig.
Lelkileg és testileg is összetörve
A hányattatott sors és nagybátyjának szigora megviselte Mihály lelkét és szervezetét. Mivel a család asztalosnak szánta, nem lehetett kérdés, hogy inasnak küldik el Lángi (egyes források szerint Lang) Mihály békéscsabai asztalosmester műhelyébe. Ott viszont a mester nem bánt kesztyűs kézzel a druszájával: olykor indokolatlanul fenyítette, elnáspángolta őt, testi sebeket ejtve az érzékeny fiatal fiúban. Na meg persze lelki fájdalmakat is, amelyek egész életére kihatottak.
Sokak szerint emiatt vált fogékonnyá a nemzetet bénító elnyomás és a szegények szenvedése iránt. Ehhez párosultak a költözés során átélt szabadságharc-élmények, a magyarságtudat és annak eltiprás-érzése is.
Miután megszerezte az asztalosinasi segédlevelét, felgyorsultak az események Mihály életében.
Aradra ment, ahol nyomorgott, elkapta a szifiliszt, amely miatt állandó fájdalmak gyötörték.
Így hát kénytelen-kelletlen visszatért nagybátyjához Gyulára. Lábadozása alatt megismerkedett Szamossy Elek festőművésszel, aki magához vette és rendszeresen kezdte rajzra, festészetre tanítani, illetve taníttatta az alapműveltségre. Majd innen is továbbállva, Gerendásra költözött vissza nagybátyjához. Itt készítette 1863-ban első festményét, a Levélolvasást.
Ez volt az egyetlen alkotása, amelyet Lieb Mihályként szignózott.
Ezután Pestre tette át székhelyét, ahol ismert és elismert festőművészek, úgymint Telepy Károly és Ligeti Antal is felfedezték Mihály rendkívüli képességeit és lehetővé tették bécsi, majd müncheni továbbképzését. Ők tanácsolták azt az ifjú titánnak, hogy családnevét változtassa át Munkácsira, később Munkácsyra.
Ekkor már Munkácsy megjárta a párizsi világkiállítást is egy állami ösztöndíjnak köszönhetően, ahol Courbet művészetéből egész életére komoly benyomásokat szerzett.
Miután a bajor fővárosban Wagner Sándor szárnyai alatt elsajátította a képzőművészeti szabályokat, Düsseldorfban, már önállóan festette meg az eleinte múltjából előkotort emlékeit. Első ilyen festménye az Ásító inas volt, ami jelenleg amerikai magántulajdonban van.
Nemcsak gyötrelmes emlékeket, hanem technikákat is felhasznált inaskorából a festészete során: XIX. századi bútorokra alkalmazott, bitümnek nevezett vastag, barna anyagot. Ez többek között bitument, méhviaszt, propoliszt, lenolajat, vasport és gyantát is tartalmazott.
Hányattatott sorsú inasból a festészet világsztárja
Világhírnevet lényegében ezzel a színkeverékkel szerzett 1869-ben.
Ekkor lett kész a Siralomház néven elhíresült festményével, amely a magyar szabadságharc utáni betyárvilágot ábrázolja, sajátosan képviselve a magyar realizmust.
A kép akkora sikert aratott, hogy a párizsi Salon aranyéremmel jutalmazta az alkotót. A francia fővárosba költözése után festette meg az Éjjeli csavargókat, a Köpülő asszonyt és a Zálogházban festményt is.
Utóbbi New York, Metropolitan múzeumának gyűjteményét gyarapítja jelenleg.
Sikere nagyon meglepte a környezetét, hiszen nem így indult a karrierje. Egy visszaemlékezés szerint Szinyei Merse Pál az alábbiakat mondta egyszer:
Jól ismertem Munkácsyt, Münchenben 1866–1868-ban gyakran találkoztunk, eljött ő Leibl körébe, de mindenki lesajnálta. Nemcsak azért, mert németül csak gagyogott, s kifejezésein halálra kacagták magukat a fiúk, de sajnálták, hogy nem haladhat. Nem volt meg a kellő alapja, a tudása bizonytalan volt. Egy nap eltűnt közülünk, s mikor újra elénk került, nagyban újságolta, hogy Párizsban járt. Általános volt a vélemény, hogy kár volt az útiköltségért. Mindenki – kivétel nélkül – úgy ítélte meg, hogy nem foghat rajta Párizs. Mert hiszen ami munkát tőle láttunk, mind nagyon gyenge, rajzhibákkal teli volt. Mikor aztán a Siralomházzal nagy sikert aratott és annak reprodukciója szemünk elé került, hogy egy szóval megmondjam, senki se hitte, hogy ő festette. Talán Knaus vagy más festő korrigált belé. A mesterségbeli tudásában nem hittünk…
Ennek ellenére Párizs – szó szerint és átvitt értelemben is – valóságos aranyéletet hozott Mihály életébe. Házasságot kötött Cécile Papier-vel, Edouard de Marches báró özvegyével, majd elnyerte a párizsi világkiállítás hőn áhított nagy aranyérmét a Milton című munkájával. Ez már nemcsak Franciaországban, hanem világsikert hozott Európában és Amerikában is egyaránt.
Fokozatosan a halál felé
Keresztény témájú, megrendelésre készült festményei — Krisztus Pilátus előtt, Golgota — szintén a legkeresettebb alkotásai közé tartoztak.
Párizst ugyan szerette, de honvágya vissza-visszahúzta Munkácsyt, magyar mivoltát hosszú külföldi tartózkodása ellenére sem tagadta meg sohasem. Többször látogatta meg hosszabb-rövidebb ideig Pestet, Békéscsabát és Gyulát, Aradot vagy éppen nagybátyja kismegyeri birtokát.
Később betegsége elhatalmasodott rajta, amelytől elméje egyre inkább megborult, és sokan úgy tartják, hogy innentől kezdve rá sem lehetett ismerni realista festészetére.
Ennek ellenére az ebben az időszakban elkészült sokalakos kompozíciói is világszerte ismertté váltak. Az Országház egyik nagy termének díszítésére elkészített Honfoglalás és a 1896-ban készült Sztrájk is ebbe a kategóriába tartozik, igaz, ezekkel az alkotásokkal valóban egyre inkább távolodott a magyar realizmustól.
És lassan az élettől is. 1900. május elsején, hosszú szenvedések közepette hunyt el a Bonn melletti endenichi szanatóriumban.
Tragédiáját nemcsak a szanatóriumi sors adja vagy az, hogy mindössze ötvenhat évesen lehelte ki a lelkét. Hanem az is, hogy nem sokkal később a szifilisz gyógyíthatóvá vált. Vagyis ha őrangyalai tudtak volna még várni, akár ennél is több világhírű festménnyel gazdagította volna a magyar kultúrát.
Munkácsy azonban így is kitett magáért: több mint nyolcvan festménye New Yorktól Párizson át Budapestig fellelhető.
Kiemelt kép: Festmény Munkácsy Mihályról, aki éppen a Krisztus Pilátus előtt című alkotásán dolgozik. Fotó: Magyar Nemzeti Galéria.
