Magyar büszkeség
A csíksomlyói búcsú
Két esemény, két külön világ. Csak annyi a közös bennük, hogy mindkettő Budapesten volt, egy nap eltéréssel. Az Erdély-tüntetés évfordulója kapcsán a nemzeti összetartozásra, az elszakított részeken élő nemzettársaink melletti kiállásra, a magyar büszkeségre biztatott az egyik, szivárványos zászlók alatt a homoszexualitást propagálta a másik. Két esemény, két külön világ. Ami után mi, jó érzésű magyarok egész másra lehetünk büszkék, mint a Pride-on vonulók, vagy inkább vonaglók.
A történelmi részletességű visszaemlékezésre már sort kerítettünk a mögöttünk hagyott héten, így csak nagy vonalakban: 1988 elején napvilágot látott egy törvénytervezet Romániában, amely – ha megvalósul – örökre tönkretette volna Erdély és Székelyföld több évszázados arculatát. Az 1988. április 29-én hatályba lépő „Településrendezési és szisztematizálási program” elképesztő felháborodást váltott ki mindenkiből, és híre eljutott Magyarországra is. A népi-, nemzeti tábor, dacolva a kádári diktatúrával, valamint azzal, hogy a „szocialista testvériség” jegyében állami direktíva volt az elszakított részeken élő nemzettársainkat nem létezőnek tekinteni, tiltakozó demonstrációt szervezett. Mert nekik a magyar becsület és büszkeség volt az első helyen.
Fotó: Hatlaczki Balazs
Nekünk nem a Pride a magyar büszkeség
Az 1988. június 27-i „Erdély-tüntetés” harminchét esztendő távlatából is büszkeségre okot adó esemény. Több okból is. Egyfelől azért, mert több mint három évtized – 1956 után – gyűlt össze ismét százezret meghaladó tömeg azért, hogy kiálljon egy nemes ügy érdekében és hallassa tiltakozó hangját, amely üzeni: eddig és ne tovább! Másrészt ez a grandiózus tömeg jelezte: a magyarság legjava tizenötmillióban gondolkodik. Minden magyar ember „élhet bárhol, Földünk bármely pontján, s lehet sorsa jó, vagy mostoha”, a nemzettársunk, így tekintünk rá. És büszkék lehettünk azért is, mert hiába a hatalmas tömeg, hiába, hogy a román nagykövetség szánt szándékkal ajtót sem nyitott és nem vette át a tiltakozók memorandumát, a tiltakozás méltóságát semmi nem törhette meg.
A ma embere talán nem is érti, mekkora jelentősége volt ennek a kiállásnak. Ahogyan portálunknak nyilatkozva az 1989-es romániai forradalom magyar hőse, Tőkés László református püspök is kifejtette: a maga helyén kezelve a budapesti megmozdulást, igenis beleillett abba a folyamatba, amely végül a Ceausescu-rezsim bukását eredményezte.
Erre harminchét év távlatából is büszkék lehetünk. Miként arra is, hogy felidézhetünk egy ilyen korszakos jelentőségű eseményt, amely nagyban hozzájárult Székelyföld évszázados arculatának, ottani nemzettársaink életterének megőrzéséhez. A Pesti Srácok és a PSTV csapata által szervezett megemlékezés méltóságában felért a harminchét évvel ezelőtti tüntetéssel. Külön öröm volt a színpadon látni az egykori tüntetés-szervezőt, a később a kommunista bűnök utáni igazságtételért síkra szálló kiváló jogászt, Zétényi Zsoltot, és a székelység egyik élő legendáját, Tőkés László püspököt.
Nekünk, nemzeti érzésű magyaroknak az a tudat adhatja a büszkeséget, hogy egy ilyen nemzet tagjai lehetünk, ilyen nagyjaink vannak és a múltunkból ilyen eseményekre emlékezhetünk vissza. Ha lehet így fogalmazni, kifejezetten jó, hogy ennyire egybeesett az Erdély-tüntetés tiszteletére szervezett megemlékezés és a Pride. Akinek szeme van, felismeri, hogy a kettő között ott feszül maga a Világegyetem, és láthatja azt is, melyik a búza és melyik az ocsú.
Vezető kép:
