Vaddisznó formájában találkozott az elmélet és a valóság Hegyvidéken
Fotó: Nemes Robert
Ellepték Budapest csupa „jóember” által lakott kerületét a vaddisznók. Pont ott, ahol az egy főre jutó morál messze az országos átlag felett van, ott szembesültek azzal, hogy szerető kedvességgel nem lehet kezelni azokat az állatokat, akik a képeskönyvekben olyan kis cukik voltak. A jóemberek felismeréséről kérdeztük Bódi Ábelt, a Zöld DNS házigazdáját, hogy érzett-e elégtételt, amikor a Telex vadászért kiáltott, miután a kormányinfón megismert házisertés után a vaddisznókkal találkozott a kerületben.
Érzékenyítő kampány indult a sajtóban a XII. kerületben eledel után kajtató, az ott lakókban félelmet keltő vaddisznó kondák miatt. A jóemberek kedvence, Kovács Gergely kutyapártos polgármester szomorúan nyilatkozta, hogy ő mindent megpróbált, de a kilövés lesz mégiscsak a megoldás. Amit ti évek óta javasoltok. Érzel elégtételt?
Sajnos a valóság szembe jött. A „szegény bambi” mítosszal egészen addig nagyon jól lehet sok érzelmet bevonni egy kampányba, amíg nem alakul ki valamilyen konfliktusos helyzet. Jellemző, hogy a vadászattal kritikus hangok annak az egy állatnak a sorsát hajlandóak csak nézni, amelyik a terítéken fekszik. De mi van az egész állománnyal? Vagy velünk, emberekkel? Márpedig előbb-utóbb az a vége, hogy a vaddisznó kiborítja a kutyát, felhasítja Fifike hasát, amikor az elkezdi ugatni, hogy mit keres a kertben, vagy az autó elé szalad reggel 7-kor, amikor viszik a gyereket az iskolába…
A pestissertésre fogják, hogy a jó embereknek puskát kell ragadniuk. Volt értelme a korábbi próbálkozásoknak, az áttelepítéseknek, vagy rögtön az elején ki kellett volna lőni az emberek közé merészkedő vaddisznókat?
Fordítsuk meg! Akik azt mondják, hogy semmilyen erdőhöz ne nyúljunk, mert ott él a vad, azok ugyanakkor – jelen esetben – a vaddisznót a végletekig meg akarják tűrni a városban. Márpedig sajnos vannak olyan vadfajok, amelyekkel nem tudunk biztonságosan együtt élni a flaszteron úgy, hogy az nekik és nekünk is fenntartható legyen. A vaddisznó azért nem egy kafferbivaly, de lehet veszélyes, ha megriasztjuk, vagy malacai vannak, erről prof. dr. Heltai Mikóssal készült egy remek interjúsorozat a Nimród.hu-ra. Érdemes megvárni az első esetet?
A János kórház mellett pár éve kilőttek malacokat, ami után óriási hecckampány indult a vadász ellen. A vérét kívánták. Nem lenne itt az ideje nyilvánosan megkövetni?
Annak idején készítettem az elejtővel egy interjút egy magyar vadászújságba. Ott – az egyébként állatorvos végzettségű vadásztárs – elmondta, hogy a János kórház területén mindig él egy konda, annyira jól megtalálja a helyét. El kell fogadni a nagyvárosi embernek, hogy szükség van néhány olyan jól képzett szakemberre, akik városi vadgazdálkodást folytatnak a kerületek határain belül. Ez működik itthon is. És mielőtt bárki felhozza az altatást, ki kell ábrándítsam, mert nem megoldás. Honnan tudja az állatorvos, mennyi altatóra lesz szükség? Ha túl sok, az állat elpusztul. Ha túl kevés, egy bedrogozott „zombidisznó” fog rohangálni Budapesten, aminek semmi félelemérzete nincs. Nem olyan egyszerű ez, hogy a százkilós anyakocát álomba ringatjuk, majd Mátranekeresden kitesszük az erdőbe. És ahogy mondtam: ahol most van vaddisznó, ott mindig is lesz. Olyan ez, mint egy üres hely a buszon.
A vadászok elleni hergelésnek érzitek közvetlen következményét? Mert a városi jó emberek szerint a vadászokat kell megölni, nem a vadat, az élelmiszer pedig a boltban terem.
A nagyvárosokban is csak egy szűk, ám annál hangosabb közeg az, aki a vadászatot elítélendőnek tartja és a vérünket akarja. A nagy többség, főleg a városhatárokon kívül viszont egyetért abban, hogy az egészséges együttéléshez bizony a vadgazdálkodásra szükség van. És természetesen nincsenek illúzióik arról, hogyan kerül a hús a polcra. Amikor találkozom vadászellenes emberekkel, mindig visszakérdezek, hogy melyik a jobb: ha egy csirke egy kis ketrecben éli le három hónapos életét úgy, hogy napfényt sem lát, vagy egy vad évekig szabadon legelészik, éldegél, majd – jó lövés esetén – azelőtt kimúlik, hogy meghallaná a lődörejt. Ugyanez igaz a sertés-, tej-, vagy más intenzív húsiparrra. Érdemes ízlelgetnünk a szóösszetétel „ipar” felét, és mindjárt árnyaltabb lesz a kép.
Meghívjátok majd a vadászat-ellenes, haladó sajtómunkásokat és a hergelésből komoly részt vállaló politikusokat a vaddisznóállomány ritkítására?
Mi csak annyit szeretnénk, ha a cipész maradna a kaptafánál és bíznának abban, hogy a fenntarthatóságért, az ember és a táj egészséges együttéléséért dolgozunk. A vadállomány kezelését komoly szakemberek végzik itthon, az elejtési tervszámok szakmai alapokon nyugszanak, és a vadgazdálkodás mára mindenhol egy elfogadott, komoly területe a biológiának, etológiának, anatómiának és sorolhatnám.
Hogyan távolodott el ennyire a nagyvárosokban az elmélet és a valóság egymástól?
Ezt nevezik a természettől való elidegenedésnek. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az ember csak úgy lett a bolygón és mindent tönkre tesz, nélkülünk pedig amolyan „aranykor” lenne. Csakhogy mi is a természet részei vagyunk, ráadásul az egyetlen olyan „állatfaj”, amely képes átfogóan, felelősen tervezni. Mondok egy példát: azokon a területeken, ahol az ember semmilyen beavatkozást nem végez, folyamatos kataklizmák történnek, hogy az orvvadászatot ne is említsem. Afrika erre kitűnő állatorvosi ló, ahol betiltottak mindenféle vadgazdálkodást, néhány év alatt összeomlott az ökoszisztéma, aztán nem győzték toldozni-foldozni. A mi feladatunk az, hogy ezeket a sokszor ránk is veszélyes helyzeteket megelőzzük. Azt javaslom, nézzük mindig a nagyobb képet, ugyanis a természet sem egyes egyedekben gondolkodik, hanem komplex rendszerekben.
