"Megtörni lelkünk nem lehet soha"

Azt, hogy a töretlen lelkünkre mekkora szükség van, mi sem mutatja jobban, mint az a néhány kommentelő, akik töretlenül kívánnak minden rosszat, munkanélküliséget, börtönt, a gyermekem életének megkeserítését, sötét korszakot idéző “fideszes billogot”, fájdalmat és kilátástalanságot, nem kevés esetben erőszakos halált többek között nekem is az újév alkalmából, csupán azért, mert máshogy gondolkozom a világról, mint ők, ráadásul a gondolataimat az arcommal, nevemmel felvállaltan meg is osztom a virtuális világ erre való platformjain. Nagyjából ennyi a “bűnöm”. Meg az, hogy fizetést kapok azért a munkáért, amiért sok évig tanultam, amit sok évig gyakoroltam és ami kiskoromtól kezdve az álmom volt. Ennyi a “bűn”, amiért a - gyűjtőszóval csak egyszerűen Lenin-fiúkat idéző - kommunisták a véremet és a családom vérét akarják. 

Ők nem jobb országot, működőbb infrastruktúrát, még magasabb színvonalú egészségügyet (stb.) akarnak, hanem bosszút és vérengzést, magyart akarnak magyar ellen fordítani, mert a párbeszédben immáron - saját tudatlanságuk és szűk látókörük okán - 15 éve alulmaradnak. Mert “szép szóval” nem tudnak labdába rúgni, ugyanis a beszűkült látókörük miatt soha nem is volt “szép szavuk”, egyedül az erőszakot ismerik és az agresszív kiabálást. Hiszen ha nem így lenne, akkor tudnák, hogy a “jobb ország, működőbb infrastruktúra, magasabb színvonalú egészségügy (stb.) ügye nem fekete-fehér, hanem komplex rendszerek folyamatos működtetése néha jobb, néha pedig rosszabb színvonalon. És minderre jönnek még a külső körülmények, amiről nagyon nem akarják valakik, hogy a híveik tudomást vegyenek. Tegnap például feltettem egy egyszerű kérdést mindazoknak, akik nem értenek velem egyet. Azt kérdeztem, hogy vajon mit kellene nekik látni, olvasni, hallani vagy érzékelni ahhoz, hogy megértsék azt, hogy a szomszédunkban zajló háború nem egy sorozat, könyv, néha trendibb, néha kevésbé trendi fikció, hanem a valóság, ami az ő életükre is kihatással van ebben a pillanatban is. Elég kevés normális komment érkezett, de azért akadt, aki normálisan tudott fogalmazni.

Lelkünk, hitünk töretlen

 - írta István, akinek a tárgyi tévedéseit most engedjük is el, térjünk rá arra, hogy szerinte nem kéne azzal foglalkoznunk, hogy a minket is magába foglaló EU vezetői tiszta idegbe jönnek minden alkalommal, amikor meghallják, hogy közeledhet a béke, s mindent elkövetnek - értsd: pénzt, fegyvert és támogatást adnak -, hogy Zelenszkij elnök továbbra is bátran vezényelje ki a frontra az erőszakkal hadba hurcolt férfiakat. Ezzel tehát István szerint felesleges foglalkozni, ezek szerint ő nem is várja el az általa megválasztott miniszterelnöktől ezt a munkát. Hát akkor mit vár el?

Elmondom. István, meg a többiek azt várják el, hogy a következő miniszterelnök magyart a magyar ellen fordítsa. István meg a többiek azt szeretnék látni, ahogy a “csak egy kicsit fog fájni”  és a “ezt csak a jó érdekében tesszük” jelszó alatt embereken áll bosszút a hatalom erővel, ellehetetlenítéssel, megfélemlítéssel. István meg a többiek a vágyaikat most még csak kommentekben jegyzik, de ha lesz egy őket felbátorító miniszterelnökük, akkor majd bátran kiszabadulnak a virtualitásból. Hiszen láttunk már ilyet. Dédapáink sem gondolták, hogy “magyarok” a magyarok ellen olyan kegyetlenül tudnak fordulni, mint, ahogyan azt tették 1919-ben. S mégis megtették. Kegyetlenül.

A lelkünk tehát töretlen. Töretlen abban a hitben, hogy a mi utunk vezet a békesség, a jó és a “gazdagság” felé. Egy “gazdag”, békés és jó ország felé, ami tovább haladhat a fejlődés útján. Oly sokszor elindult már ez a haza ezen az úton, s mindig volt, aki ebben megakadályozta. Idén újra le kell győznünk a kommunistákat. És meg fogjuk csinálni. Lélekkel, hittel és erővel. Mert ezek vagyunk mi, magyarok.