Én nem akarok JÓEMBER© lenni
Egy héttel az orosz-ukrán háború kitörése után kijelenthetjük, hogy Ukrajna lerohanása nem egészen úgy sült el, ahogyan azt Moszkvában eltervezték, gazdasági és főleg kommunikációs fronton pedig teljes arcvesztés lett Oroszország osztályrésze. Normális ember a történtek után nem szimpatizálhat nyilvánosan az oroszokkal és főleg Putyinnal, erre a háborúra ugyanis egész egyszerűen nincs mentség. Még ha talán sikerülne is megbuktatni a kijevi rezsimet és kiharcolni Ukrajna föderalizációját – esetleg a béketárgyalások eredményeképpen valamilyen kompromisszum révén kárpótolni az ukrajnai kisebbségeket az őket ért jogfosztásért –, Oroszország renoméjának már ettől függetlenül is nagyjából vége van. Szomorú ezt látni, azt pedig végképp, hogy a náci ideológia (tkp. az ukrán állampolitika) ezzel párhuzamosan hogyan dicsőül meg és lesz egészen vállalható világszerte. Kék-sárgába borul a világ, a helyi karigerik mindenhol kitűzik az ukrán zászlókat, elönt mindenkit a forradalmi szimpátia, Kijev újra tündököl a saját áldozatiságának nagyszerűségében, a CIA pedig csendben elélvez. És ha engem mindez undorral tölt el, akkor máris Putyin oldalán találom magam? Hogy is van ez?
Sokan poénkodtak mostanság bizonyos „gyorsan öregedő” mondatokon. E műfajból a kedvencem a „Márki-Zay Péter pont jó helyen van Vásárhelyen, és annyira esélytelen, hogy nem tárgyaljuk itt” volt (Tóta W. Árpád pompás helyzetfelismerése 2021. szeptember 24-én, a miniszterelnök-jelölti előválasztás alatt). Ugyanígy kolosszálisan benézte az is – bal- és jobboldalon egyaránt –, aki éppen két évvel korábban, az első európai koronavírus-megbetegedések idején azon röhögcsélt, hogy miféle világjárvány, ez csak egy kis nátha, a sajtó már megint pánikot kelt és felfújja az egészet. Vagy aki az utóbbi hetekben nagy összegben mert volna fogadni arra, hogy Oroszország egészen biztosan nem fogja megtámadni Ukrajnát.
Nem mintha az amerikai hírszerzés túl sok okot adott volna arra, hogy komolyan vegyük az orosz harckészültségre vonatkozó értesüléseiket – hiszen végig az volt az ember érzése, hogy taktikáznak és valamiféle csapdába akarják csalni Putyint –, mégis kiderült végül, hogy nem a levegőbe beszéltek. A túlzott magabiztosság visszaütött, az első látásra bombabiztosnak tűnő megfejtések pedig seperc alatt vesztették érvényüket. Utólag persze könnyű okosnak lenni és azt mondani, hogy lehettünk volna éppen csak egy kicsivel óvatosabbak.
Mindegy. Új helyzet állt elő – kitört a háború –, erre kell mondani valamit. És a kormány – jó szokása szerint – ebből is a legjobbat hozta ki. A vágyvezérelt ellendrukkerek természetesen azt várták, hogy Putyin utolsó csatlósaiként majd jól megvétózunk mindent az Európai Tanácsban, aztán végül megint nem az történt, amit a wishful thinking alapján vártak volna (ugyanígy csodálkoztak rá két éve, hogy Orbán Viktor „diktátor” létére mégsem vírustagadó/oltásellenes). Támogatjuk az egységes uniós álláspontot, megszavazzuk a szankciókat és a fegyverszállításokat, elismerjük Ukrajna szuverenitását és területi integritását, közben pedig kétszer és vastagon aláhúzzuk, hogy ebben a háborúban nekünk semmi keresnivalónk, és alapvetően a békés rendezést tartanánk üdvösnek. És ellátjuk, illetve befogadjuk a menekülteket.
Ennyi itt a dolgunk, és semmi több. Nem fogjuk bombázni az oroszokat (ezen a ponton eszembe jut az említett Tóta W., aki 2011-ben azt tartotta volna hasznosnak, hogy bombázzuk Líbiát a Gripenjeinkkel, nem különösebben zavartatva magát amiatt, hogy a mi gépeinknek ilyen képességük nincs is), nem küldünk kézifegyvereket a hős ukrán népnek, nem engedünk át fegyverszállítmányokat Magyarországon, akármennyire is szeretnék mindezt egyesek. Legyen érdekelt az ukránok felfegyverzésében az, akinek nincs százötvenezres nemzeti kisebbsége Ukrajna területén. Nekünk történetesen van.
És miközben hivatalosan szimpatizálunk Kijevvel, illetve az egységes európai fellépés részesei vagyunk és maradunk, közben nem feledkezünk el arról sem, hogyan viszonyult az ukrán állam Kárpátaljához nagyjából 2004 – de különösen 2014 – óta. Nem hunyunk szemet a jogfosztás, az üldöztetés, a magyarellenes terror legkülönfélébb formái felett, és nemzetközi fórumokon hangot is adunk az ezekkel kapcsolatos aggályainknak. Pontosan tudjuk, hogy a magyarság viszonylatában az ukrán zászló egy elnyomó hatalom jelképe, és nem lengetünk szolidaritásból ilyesmit, meg nem csinálunk demonstratíve kék-sárga fényfestést (azt meghagyjuk a fogalmatlan, nemzetben gondolkodni képtelen fantasztáknak), akkor sem, ha ebben a konfliktusban hivatalosan az ukránokkal vagyunk.
Akár a jóemberkedés győz, akár nem, azt már biztosan kijelenthetjük: egy új világrend kezdete ez, olyané, amelyben Oroszországot el lehet szigetelni (a kínaiak meg közben köszönik szépen az ölükbe pottyanó lehetőséget). Talán olyan világ jön el Európában, ahol nem is olyan fontos, hogy fenntartsuk az eddig elért eredményeinket, és ha nem lesz jóárasított földgáz, hát majd megpróbálunk befűteni jóemberkedéssel (spoiler alert: nem fog sikerülni), meg áthívjuk a szomszédból a „négert”, hátha jól megmelenget. Nagyszerű perspektívák, mondhatom. Lehetett volna utánunk csinálni, normális üzleteket kötni az oroszokkal, fenntartani egy rezsicsökkentést, hosszú távú gázszállítási szerződést kötni, atomerőmű-bővítést előkészíteni – szárnyalt is a gazdaságunk. Mi ebben voltunk érdekeltek, a Nyugattal viszont mást mondatott a korszellem (meg az amerikai külügy).
Csodálatos lesz úgy nézni a szélkerékre és a biciklire, mint a fejlődés netovábbjára – feltéve, hogy nincs az embernek tízmilliója valami használható villanyautóra (függetlenobjektívéknek természetesen lesz), de sebaj, majd benzin és megfizethető autók híján biciklizgetünk az autópályán. Vagy esetleg menjünk gyalog.
Saras ebben az egészben a Nyugat is. Sőt: legfőképpen ők sarasak, hiszen az, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics megfújta a harci kürtöt, már csak a végkifejlete egy több évtizedes diplomáciai lejtmenetnek. Európa nem volt érdekelt a megfelelő kétoldalú kapcsolatok fenntartásában, a kedvező és hosszú távú államközi üzletek kialakításában, az évtizedes távlatokban gondolkodni képes politikusokat pedig felváltották az olyan mikiegerek, mint Donáth Anna, aki a védjegyének számító lesajnáló, letörölhetetlen trollvigyorral az arcán közölte velünk, hogy „az olcsó energia korszakának vége”. (Random kínzó kérdés, mielőtt beüt a sztoriban az elkerülhetetlen happy end: ki fogja letörölni a trollvigyort az europszichopaták képéről? Az élet? A nép? Vagy Doktor Miniszterelnök úr? Esetleg a denveri musztángok bajnokcsapata?)
A brüsszeli elit hidegháborús állapotba lavírozta saját magát, eközben pedig hallgatólagosan – vagy nagyon is tevőlegesen – hozzájárultak ahhoz, hogy puccsot hajtsanak végre Ukrajna törvényes vezetése ellen, majd bábkormányt ültessenek a helyükre, akik mindenben kiszolgálták az amerikai érdekeket. A szabadság és a demokrácia nevében elhozták a harmadik világbeli életérzést és a nemzeti kisebbségek elleni polgárháborút, és miközben szétlopatták a haveri oligarchákkal Ukrajnát, még a háború kitörése előtt pár nappal is olyan röhejes, de a világsajtót bejárni azért bőven alkalmas nyilatkozatokat tettek, hogy szívesen rendeznének téli olimpiát 2030-ban. Ennyire lehetett ezt a banánköztársaságot komolyan venni.
És akkor álljak lélekben ezek mellé, fessem a szívem kék-sárgára, meg osszak olyan véleményeket, miszerint ma mindenkinek ukránnak kell lennie. Köszönöm, inkább kihagyom. Talán tetszettek volna a kárpátaljai magyarokkal nem állatok módjára bánni.
Fotó: PS-montázs
