Váratlan irányokat vesz mostanában a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos politika, nem egyszerű átlátni, hogy éppen mi miért történik ott északon. Miniszterelnöki gesztus, majd egy memorandum miatt felizzó kedélyek, aztán visszafogott miniszterelnöki bocsánatkérés a magyaroktól, végül magyar cicaharc. A választások nyomán parlamenti képviselet nélkül maradt felvidéki magyar politika romjai elkezdték egymást ledönteni, közben viszont az élet megy tovább, Orbán Viktor és Igor Matovič pénteken jelölheti ki a következő időszak együttműködésének irányait.
A szlovák kormányfőtől indult a történet, amikor június másodikára meghívta a felvidéki magyarság száz fontos közszereplőjét, hogy gesztust gyakoroljon a magyarok felé a közelgő trianoni évforduló alkalmából. Matovič itt azt mondta, érti a magyarok fájdalmát Trianon miatt, és hangsúlyozta, hogy a történelmi sérelmekből mindkét oldalon akad jó néhány, de a két népnek a jelenben és a jövőben kell megtalálnia a közös nevezőt. A második világháború utáni jogsértésekre és a máig ható Beneš-dekrétumokra nem tért ki ugyan, ám azonosságot vállalt a Magyar Királysággal, mint a magyarok és a szlovákok egykori közös országával, és hangsúlyozta a két nép közös hagyományait, kultúráját, vallását.
Kielégítő-e ez így elsőre? Nagyjából ezen robbant ki a vita a Magyar Közösség Pártja (MKP) berkein belül, már a találkozó előtt, és azóta is tart. Ha azt vesszük figyelembe, mennyi sérelem érte a Trianonban Csehszlovákiához elszakított magyarokat, akkor ez semmi. Egy kósza miniszterelnöki gesztus az otthonukból elűzött százezrekért, a Ligetfalunál és másutt tömegsírba lőtt ártatlanokért, egy társadalom gátlástalan kifosztásáért, megalázásáért, a tönkretett életekért, családokért, Malina Hedvigig és Lengyel Krisztiánig bezárólag – semmi. Kérdés, hogy mi lenne a valami.
Erődemonstráció rosszkor és erő nélkül
Erre adott sajátságos válasz, hogy az MKP ügyvivői testületének vezetője, Őry Péter és a márciusban leköszönt elnök, Menyhárt József a találkozón egy memorandumot adott át a szlovák miniszterelnöknek a magyarok követeléseivel. Ez az irat a szlovákok 1861-es memoranduma mintájára készült, és csupa jogos igényt fogalmaz meg, köztük több olyat, amelyek megoldására maga Matovič is tett már utalást. Ám az időzítés finoman szólva amatőr volt. Az elmúlt évtizedet gyakorlatilag cselekvésképtelenül végigvegetáló párt egy békés gesztusra válaszul próbált erőt demonstrálni, amikor ehhez sem az ereje, sem az alkalom nem volt adott. Ugyanez a párt sem 1998-ban, sem 2002-ben nem tett hasonlót, amikor belépett a kormánykoalícióba.
Csáky Pál személyében nyolc éven át volt magyar miniszterelnök-helyettese Szlovákiának 1998–2006 között, de akkor semmilyen memorandumot nem adott át a párt, a mainál még jóval népesebb magyar közösség követeléseivel. Fotó: ma7.sk
A szlovák kormányfő gesztusát lehet persze kevesellni, csakhogy az általa megütött hangnem nemhogy tíz éve, de még a közelmúltban is elképzelhetetlen lett volna. A felvidéki magyar politika egyre gyengébb, vagyis ki nem kényszerített gesztusról van szó, amellyel ráadásul Igor Matovič politikai kockázatot is vállalt. Hogy mekkorát, az látszik a későbbi történésekből, amelyek azt is megmutatták, hogy a szlovák közvélemény nem érett még arra, amit ő a magyarokkal kapcsolatban elkezdene, ő maga pedig nem felkészült arra, amit ezért a szlovák közvéleménytől alkalmasint kap.
A liberálisok örök eszköze az uszítás
Az elsöprő többségében liberális szlovák sajtó persze agyonhallgatta a június 2-i békülő találkozót, hiszen ez ugyanaz a liberális sajtó, amely előszeretettel szítja a nemzetiségi indulatokat (lásd: ITT és ITT), amennyiben a népek közti béke nem a globalizmus érdekeit szolgálja. Az egyaránt bevándorlásellenes Magyarország és Szlovákia jó viszonyáért valahogy nem szokás a progresszív oldalon úgy lelkesedni, mint mondjuk az EU-s bizniszt mozgató német–francia történelmi megbékélésért. Ez a szlovák sajtó aztán azonnal lecsapott Matovičra, amint a memorandum ügye kitudódott, majd előbb a kormánypárti politikusok indítottak felháborodási és elhatárolódási versenyt, amibe csakhamar beszállt Zuzana Čaputová államfő és az ellenzék is. A kormányfő a június 2-i találkozón nem is olvasta el a memorandumot, ám hamar védekező állásba kényszerült, és hagyta, hogy elsodorják az indulatok, amikor úgy fogalmazott: olyan, mintha az MKP leköpte volna a kinyújtott kezét.
Az évforduló elmúltával aztán megerősítette a szándékát a magyarokkal való együttműködésben. Facebook-bejegyzésében azt írta, fontosnak érezte jelzést küldeni a magyaroknak, hogy a különböző anyanyelvünk ellenére nem ellenségek, hanem közeli testvérek vagyunk, és együtt kell építenünk a jövőt. Azt viszont abszurdnak nevezte, hogy az MKP vezetői
gondosan előkészített húzással megzavarták a rendezvényt, és a nemzeti indulatok felizzítására használták a meghívást.
A bejegyzés további részében elnézést kért a szlovákiai magyaroktól minden sérelemért, amelyet az anyanyelvükhöz ragaszkodás miatt kellett elszenvedniük, ám párhuzamot vont a szlovákokat a XIX. századi Magyarországon ért, hasonló sérelmekkel. Végül kifejtette, hogy vállvetve kell belépnünk az új korszakba, mindenkinek a saját anyanyelvét használva. Haragjában pedig feltehetően eláll attól a szándékától, hogy az MKP-nak juttassa a járási hivatal vezetői tisztségét néhány magyarlakta járásban.
A kilátástalanság nyilvános kirakata
Az új szlovák kormányfő tehát máris ízelítőt kapott a liberális média erejéből és sunyiságából, valamint a társadalomba – így koalíciós szövetségeseibe is – beivódott, hisztérikus magyarellenességből. Ezt a kihívást még szoknia kell, ha tényleg keresztül akarja vinni a sokszor hangoztatott nyitást a magyarok felé. Ez az ő története ebben az ügyben, ám legalább ilyen érdekes az MKP története. A teljesen széttöredezett magyar közéleten belül egyre kínosabbá váló, egyre személyeskedőbb adok-kapok indult arról, hogy jó ötlet volt-e ez a memorandumátadás. Ez a résztvevőkön kívül senkit sem érdekel igazán, ám a régi sértődések újraélésére kitűnően alkalmas, a jelenlegi felvidéki magyar politikai állapot kilátástalanságának szemléltetéseként.
Berényi József a 2016-os választási fiaskó után mondott le a pártelnöki tisztségről, de most megint jóformán csak ő látszik a pártból. Fotó: Körkép.sk
Eközben Berényi Józsefen, az MKP 2010-16 közti elnökén kívül tulajdonképpen nem maradt olyan politikai szereplő, akit Budapest és Pozsony egyaránt számításba vesz. Így nem meglepő, amit egy hete lapunknak is hangsúlyozott, hogy nincsenek elnöki ambíciói az MKP-ban. Megkerestük a politikust, aki arról számolt be, hogy most is zajlik a vita a pártban, hogy jó ötlet volt-e a memorandum átadása. Ő maga így vélekedik erről:
A trianoni évben tartott parlamenti választáson úgy viselkedtünk, mint egy balett-táncos, előtte a 2019-es EP-választáson szintén, nehogy radikálisnak bélyegezzenek minket. Erre pont egy udvariassági eseményen próbál keményen fellépni a párt…
Berényi szerint ismét az MKP lett a szlovák belpolitika fekete báránya, akit mindenki együtt rugdal. Szavai szerint a párt nemcsak nehéz helyzetbe lavírozta magát, hanem elszalasztott egy fontos lehetőséget is arra, hogy megszólítsa azokat, akiknek fontos a magyar–szlovák párbeszéd. Pénteken pedig Orbán Viktorhoz látogat Igor Matovič, aki Robert Fico nemeziseként csöppent bele a nagypolitikába, ám a jó magyar–szlovák viszony folytatásában elődjéhez hasonlóan érdekeltnek tűnik. Berényi szerint fontos, hogy a kormányprogramban szerepel az átfogó kisebbségi törvény megalkotása, a nemzetiségi hivatal felállítása és az állampolgársági törvény módosítása – még ha utóbbi nem is teljesen úgy, ahogy szeretnénk. Mint mondta, erről az alapról fejleszthetők tovább a kapcsolatok, és az MKP-nak is ezekre kell összpontosítania, hogy részese lehessen a folyamatnak.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS