Máthé Áron: 1956 a legnagyszerűbb történetünk és azt üzeni, hogy nem hiábavaló az áldozat!

Mindenki meg akart szabadulni a diktatúrától, a rémálomtól. Csinálták, amit a szívük diktált – nem lehetett másként – mondta a PestiSrácok.hu-nak adott interjúban Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökhelyettese arra a kérdésre: mi motiválta az 56-os szabadságharcosokat, hogy a november 4-i szovjet invázió után is fegyverben maradjanak és valóban halált megvető bátorsággal védjék napokig – néhol hetekig – állásaikat, a magyar szabadságot? Máthé Áron rávilágított: volt értelme a bátor küzdelemnek, hiszen a Kádár-rendszer teljes fennállása végéig arról szólt, hogy reagálni kell 56-ra, de például Ronald Reagan számára is 1956 jelentette az inspirációt, hogy megnyerje a hidegháborút. 

Miként értékelhető az 1956-os szabadságharcosok ellenállása a november 4-i szovjet invázió napján és azt követően? Volt-e értelme szembeszállni a totális túlerővel, miben reménykedtek, milyen célok motiválták a forradalmárokat? Tudjuk-e, hogy hányan vettek részt a harcban, mennyire voltak szervezettek?

A november 4-i támadás hideg zuhanyként érte az országot. Nem azért, mert ne lettek volna információk az újabb és újabb szovjet csapatok érkezéséről, hanem azért, mert az emberek hinni akartak a csodában – hiszen az egész addigi történet maga volt a csoda. Persze tisztán azért senki nem látott, csak – kis túlzással – a záhonyi vasutasok, néhány katonai vezető, illetve a kommunista hazaárulóink. B.Rácz István, volt antináci ellenálló, kisgazdapárti politikus, és recski fogoly, 1956-ban emigráns szabadságharcosként hosszú interjút adott a Columbia Egyetem munkatársának. Ebben arról beszélt, hogy tisztában voltak vele a forradalmárok, hogy nem győzhetnek, de arra számítottak, hogy időt tudnak nyerni, amíg Amerika és az ENSZ megmozdul. November 6-án Lodge amerikai küldött javaslatára az ENSZ Közgyűlésében elítélték a szovjet beavatkozást. Egy Budapesten tartózkodó amerikai beszámolójában ezzel kapcsolatban következőt olvashatjuk, amelyet egy rádiót hallgató nagyobb társaságból jegyzett fel: „Az ENSZ szavazás eredményét hallva az emberek szabadjára engedték tomboló örömüket. Megölelnek megcsókolnak. Arról beszélgetnek, hogy mennyi időbe telhet, amíg a repülő ideér New Yorkból az ENSZ küldöttséggel.” De, mint tudjuk, cserbenhagyták a forradalmat, nem jött senki. A fegyveres szabadságharcosok nem voltak igazán szervezettek, néhány ezer főről beszélhetünk. November közepéig folytak harcok a fővárosban, de még decemberben is néha megszólaltak a fegyverek. Vidéken más volt a helyzet, januárig tartott a kettős hatalom időszaka, amikor a munkástanácsok gyárőrségei még simán elzavarták a pufajkásokat egyes helyeken. Szintén 1957 elején ért véget a Mecseki Láthatatlanok hőseposza. Namost, hogy volt-e értelme? Bocsánat a szójátékért: ez egy értelmetlen kérdés. Senki nem gondolkozott ezen, hacsaknem az idősebb, keleti frontot megjárt veteránok, akik óvták a fiatalokat a felesleges véráldozattól. Mások egy-egy sortűz után azért óvtak a felfegyverkezéstől, mert attól féltek, hogy a feldühödött tömeg jogos bosszúhadjáratba kezd a kommunisták, ávósok ellen. De, ismétlem, igazából ez a kérdés, hogy „,van-e értelme”, nem érdekelt senkit. Mindenki meg akart szabadulni a diktatúrától, attól a rémálomtól. Csinálták, amit a szívük diktált – nem lehetett másként.

Volt-e más alternatíva, az október 23-25. óta fegyverben lévő forradalmárok esetében reális opció lehetett-e a kiegyezés, a tárgyalás a kollaboráns kommunista vezetőkkel és a szovjetekkel?

A forradalom tragédiája éppen az volt, hogy tulajdonképpen egy Gomulka-féle megoldás lett volna az egyetlen lehetőség a vérontás elkerülésére, és éppen ezen lépett túl a forradalom a 25-i Kossuth-téri mészárlás után. Tehát a szerencsétlen Nagy Imre próbálta, próbálkozott, de csak nem tudott élére állni a forradalomnak, nem tudta becsatornázni a népmozgalmat a kommunista párt szárnyai alá. Október 28-29-e körül úgy tűnt, hogy sikerül valamiféle kibontakozás irányába elmozdulni, csakhogy a kommunista diktatúra addigra szétporlott, mert lezajlott a magyar vidék „csendes forradalma” is. A valódi demokráciánál, a többpártrendszernél, a szabad választásoknál kevesebbel nem érte volna be az ország, pláne nem a fegyveres szabadságharcosok. Október 31-ét, a Köztársaság téri pártház ostromát követően a szovjetek már bírták a kínai elvtársak támogatását, és döntöttek a beavatkozásról. Pedig november 3-án mindenki arra készült, hogy valamikor választások lesznek, addig a sokadik Nagy-kormány „ügyvezetőként” viszi a boltot. Viszont november 4-e után nem akartak Kádárék tárgyalni. Angyal István, a Tűzoltó utcai fegyveres csoport nemzeti kommunista vezetője, még arról gondolkozott, hogy a „melós” Kádárral könnyebb lesz szót érteni, mint az „értelmiségi” Naggyal. Illúzió volt. Érdekes kérdés még a szovjetekhez való viszony. Persze, ők az ellenség voltak, az idegen megszállók, akiknek a tankjait fel kell gyújtani, akiket szét kell lőni, de ahogyan mondjuk a Kossuth tér előtti fraternizálás mutatta, nem volt velük szemben zsigeri gyűlölet. Annyit akartak elődeink, hogy „ruszki, mars ki” – vagyis, hogy hagyjanak minket békén. Ezzel szemben a saját árulóinkkal szemben más volt a viszony, gondoljunk a szlogenre: „halál az ávóra!”.

Ide kapcsolódik még a novembertől januárig kialakult, véres sortüzekkel megtorolt tüntetések esete. Ki lehet-e jelenteni, hogy a kommunista diktatúrák történetében a magyar forradalmárok képezték a legerősebb és legbátrabb ellenállást és ők okozták a legnagyobb fejtörést és veszteséget a szovjet hatalomnak?

Igen, ezt ki lehet és ki is kell mondani. Idehaza a Kádár-rendszer fennállása végéig arról szólt, hogy reagálni kell 56-ra. A forradalom lett az ellenpólus, amihez mérték magukat, ami végig félelemmel töltötte el őket, és ami miatt a nagy nemzeti elhallgatás bekövetkezett. Persze 1956 után jött 1968, jött 1981. Lezajlott közben a vietnami háború, és 1979-től az afganisztáni háború. Szóval egy csomó minden volt – kubai rakétaválság, berlini fal, Nicaragua és a többi – ami némileg elfedte 56 emlékét a nagyvilágban, de mondjuk Ronald Reagan nagyon is jól emlékezett, és számára 56 jelentette az inspirációt, hogy megnyerje a hidegháborút. 1956 a legnagyszerűbb történetünk a XX. századból, és azt üzeni, hogy nem hiábavaló az áldozat!

A PestiSrácok.hu szervezésében ma 17 órakor kezdődik a Halhatatlanok napja emlékműsor a budai Bem József téren, ahol korhű díszletek között beszédekkel, versekkel, hagyományőrző pesti srácok bemutatójával méltatjuk a szabadságharcosokat. Vendégünk lesz Varga János Corvin közi forradalmár. Felszólalók: Hoppál Péter, Mező Gábor, Kiss Igor, Zétényi Zsolt, Szerda Balázs, Szilágyi Ákos. Köszöntőt mondanak a PestiSrácok munkatársai. Az emlékműsort, melyről bővebb információt ITT találnak, portálunkon közvetítjük is. Várjuk Önöket szeretettel, s fűtött sátorral, teával, forralt borral is kedveskedünk az érdeklődőknek!

Vezető kép: Máthé Áron a PestiSrácok 2018-as, Modellváltás’89 című történelmi fesztiválján.