Van egy ilyen régi vita a konzervatív oldalon. Bár a fene tudja, lassan a helyzet jobb leírására szolgál, ha azt mondjuk, a szuverenista oldalon. És ez a rögtön elkövetett kikacsintás nem annak szól, mintha ne tartanám továbbra is fontosnak jobb és baloldal világos megkülönböztetését – aki egy kicsit is követte eddigi írásaimat, az tisztában lehet azzal, hogy számomra ez, hogy is mondjam, érdekes és mindig kiemelt téma -, de jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Magyarországon a politikai törésvonalak immár nem a klasszikus leosztás szerint léteznek.
Nincs is ezzel semmi probléma. Magam is ismerek olyan, egykori meggyőződéses MSZP-szavazókat, akik a 2010-es években, látva, mivé lesz a baloldal és hogyan adja fel meggyőződésének legutolsó darabkáját is a külföldi megbízók elvárásai miatt, fokozatosan vált fideszessé. Baloldali elveit nem adta fel, de tisztában van vele, hogy mi a tét.
Politikai családunk határvonalai jóllehet még akkor is bőven túlhaladnak a klasszikus meggyőződésen, ha hála égnek, legalább idehaza, mint valami konzervatív klub Európában, sikerült elérni, hogy a politikai közép inkább jobboldalon legyen, mint a baloldalon. Amikor Nyugat-Európában ez a közép bőven a baloldalon található, akkor ez sem csekélység.
Arról most elegánsan feledkezzünk meg, hogy ez a centrum egyáltalán nem minden kérdésben található a mérsékelt jobboldal tartományaiban, például az abortusz témakörében a többség harcosan áll ki ezen jog széles alkalmazása mellett, nevezzék magukat jobbosnak vagy balosnak, szemben mondjuk Lengyelországgal, de ezen írása témája most nem ez, viszont még inkább rámutat arra, amit jobb és baloldal vs. szuverenista és globalista megközelítésről írtam. Valaki bőven lehet szuverenista akkor is, ha nem különösebben ért egyet a konzervatív elvekkel és éppen ezért támogathat egy nemzeti kormányt. Viszont még csak ez sem a cikk fő témája.
Szóval, ez a bizonyos vita. Hogy mit engedhetünk meg magunknak, meddig mehetünk el, mennyire elegáns odabaszni a balosoknak, ki lehet-e őket röhögni, gúnyolódhatunk-e és a többi. Mert – mondja ilyenkor az eltartott kisujj – ilyenkor olyanná válunk, mint ők, azt pedig nem szabad. Hiszen – folytatja az eltartott kisujj – ha lesüllyedünk a szintjükre, akkor mi is különböztet meg minket tőlük? Azt hadd szögezzem le, hogy eltartott kisujj ide vagy oda, nem akarok én senkit sem megbántani. Felőlem pont azt és úgy gondolja bárki, amit szeretne. Még kioktatható is lehet, ganz egal. De jó, ha tudja, hogy sikerünk bizonyos százalékban bizony azon is múlik, hogy mi még gecibbek tudunk lenni, mint a baloldal. És semmi gond sincs azzal, ha ez valaki ízlésével nem találkozik, majd megoldjuk mi a piszkos munkát, hogy az ő lelkiismerete is rendben lehessen, meg amúgy frankók is legyünk.
Igen, tudunk obszcének lenni. Igen, fájdalmas helyeken támadjuk a balosokat és mindezt úgy tesszük, hogy nem köntörfalazunk, hanem ki is röhögjük. Mindezt megcsináljuk – a siker érdekében. Mert egy dolgot fontos megérteni és itt van a kutya elásva, csak hogy ezúttal is felhasználjak egy kitételt 30 éve elkoptatott zsurnalisztikai fogásokból: nem lehetünk soha azon a szinten, mint a balosok, ugyanis nekünk van igazunk. Ezzel együtt persze még felelősek vagyunk, de baloldali alakulatok szintjén soha nem lehetünk, lévén nem balosok vagyunk. És ezzel senkit sem nyugtatni szeretnék, csak jelezni: egyikünk sem birtokolja a bölcsek kövét, pont a stílusok sokszínűsége teszi érdekessé a jobboldalt. A szuverenistákat.
2023-ra végre mindenkinek észre kell vennie és legalább akceptálnia, hogy a jobboldal sokáig tartó, viszonylagos sikertelensége Magyarországon annak is volt köszönhető, hogy például az MDF vagy az akkori KDNP esetében, voltak ezek a jóravaló, úri módon viselkedő, kedves öregurak, akiket úgy vettek hülyére, aláztak meg és röhögtek ki a baloldalon, mintha nem lenne holnap. A jobboldal erre pedig erélyesen szalutált, lenyelte a békát – hopp, egy újabb zsurnalisztikai fogás -, majd mindent ugyanúgy folytatott. És jé, nem voltak sikeresek, hát ki érti ezt? Mert persze lehet és kell is elvekről meg értékrendről beszélni, de a helyzet mégiscsak az, hogy az emberek, úgyis, mint választópolgárok, nem szeretnek ernyedt, használhatatlan, látványosan papucs elemekre szavazni. Tetszik vagy sem, de végül erőt és vagányságot akarnak látni, ami sikerességgel párosul. Európa beteg részein persze már ez sem igaz, de Magyarországra feltétlenül. Ez az, amit a csalódott, frusztrált, ezerszer szarrá vert liberálisok kádárista Stockholm-szindrómának szoktak nevezni, mert ahelyett, hogy megértenék a valódi mozgatórugókat, inkább sikertelenségük csomagolják újabb és újabb zsírpapírba, hátha legalább a megbízóikat sikerül meggyőzni.
Aztán a jobboldal, a szuverenisták váltottak. És sikeresek vagyunk, számos nehézség ellenére is. Szükség van erre a stílusra, mert sikeres stílus. Ráadásul jó páran élvezzük is. Úgyhogy simán csak tessék elfogadni.
Vezető kép: Hatlaczki Balázs
Facebook
Twitter
YouTube
RSS