“Ünnepekkor mindenki itthon volt, megtelt a falu élettel, a templom is emberekkel, még azok is eljöttek ilyenkor, akik már elszármaztak innen ”- idézi fel a portálunknak húsvét alkalmával interjút adó Györke Róbert, a kárpátaljai Nagygejőci Gimnázium igazgatója, hozzátéve, ez a szokás a háború miatt megfordult, most jellemzően inkább az asszonyok és gyerekek mennek a férjek, apák után, és ez nagy különbség, a falun is meglátszik. “Az elmúlt években gyakorlatilag, hogyha kinézett az ember az ablakon, akkor az utcák teljesen üresek voltak, most egy pici mozgás már van, de nem a háború előtti” -teszi hozzá. Az igazgató az interjúban többek közt arról is beszélt, „sok segítséget kapunk az anyaországtól, mégis kevesen hiszik el, de az a legnagyobb ajándék, hogy tudnak rólunk, hogy gondolnak ránk, hogy érezzük, hogy valaki támogat minket, ott áll mögöttünk”. Mint hozzátette, “sokat hallani, hogy az ukránok ezeréves magyar elnyomásban éltek itt, de mégis megtarthatták ezer évig a nyelvüket, szokásaikat. Ha nem lesz magyar iskola, bezárnak a magyar templomok, akkor mindenki tudja hová fog ez vezetni, nem ezer év alatt, hanem akár csak pár tíz év alatt is”.
“Nagygejőc nem nagy falu, körülbelül 1062 személy lakott itt a háború előtt, nyolcvan százalékában reformátusok, 20 százalékban római katolikusok. Tizennégy kilométerre vagyunk a járási központtól” – kezdi a beszélgetést Györke Róbert, a kárpátaljai Nagygejőci Gimnázium igazgatója, akit annak apropóján kerestünk meg, hogy hogyan telik a húsvéti várakozás ebben a háború sújtotta időszakban.
A Nagygejőci Gimnázium; fotó: Györke Róbert
Olvasóink adományainak köszönhetően még karácsony előtt a Katolikus Karitász közreműködésével a nagygejőci iskolának juttattunk el egy aggregátort, innen lehet ismerős a település. Mégis, elsőnek arra kértük Györke Róbertet, mutassa be a falut, milyen volt a háború előtt.
Nem vagyunk egy világvégi kis település, a háború előtt komoly terveink voltak, sok ember próbált tenni valamit a faluért is. Van óvodánk és általános iskolánk, amit újabban gimnáziumnak kell mondani, mindkettő jó állapotban, a modern kornak megfelelő színvonalon működik
– kezdi a bemutatást nem kis lelkesültséggel az iskolaigazgató, aki azt is felidézi, hogy van a településen egy szép park is egy kastéllyal, amely valamikor a Kende család tulajdona volt, akik a második világháború vége felé menekültek el. Később, már a ’90-es években, a Szovjetunió felbomlása után haza is látogatott az egyik még élő leszármazott, aki Chicagóban élt, és elmondott mindent az épületről, mi hol volt, hogyan volt. A falu épp azt tervezgette, hogy a gazdátlanul álló kastélyt felújítja közösségi háznak, „hiszen egy település, ha tovább szeretne élni, fejlődnie kell”.
Itt az utak állapota nem annyira jó, viszont én azt mondom, hogy tényleg ez egy életképes település
-jelentette ki. Györke Róbert arra is kitért, hogy bár a településen vannak dolgok, amit az ukrán állam finanszírozott, de a főleg mezőgazdasággal foglalkozó emberek számára valódi segítséget a magyar finanszírozású Egán Ede Program jelentett, akik így feljavíthatták az eszközparkokat. Mint az igazgató nem kis büszkeséggel megjegyzi, olyan jelentős a melegházi termesztés a községben, hogy Ungvár 120 ezres lakosságú városát képes ellátni korai zöldségektől kezdve paradicsommal, uborkával, mindennel.
A tanári kar; fotó: Györke Róbert
Az is csak részben, de igaz, hogy a magyar állam által nyújtott támogatásból megújított iskola és óvoda hozzátett ahhoz, hogy nőjön a gyerekszám az intézményekben
–merthogy az elmúlt években bizony nőtt, tudtuk meg Györke Róberttől, aki elmondta, hogy ebben az esetben a kérdés kicsit összetettebb. Nagygejőcön ugyanis olyan a közösség, hogy sokan a kárpátaljai ukránok közül is úgy érezték, inkább a magyar tanintézetbe íratják a gyereküket. Ezelőtt kilenc évvel 72 gyerek járt az iskolába, mára ez a szám elérte a 117-et, és voltak már 122-en is, remélhetőleg ők is visszatérnek, ha véget ér a háború.
Azt is tudni kell, hogy a férfiak már a háború előtt is eljártak külföldre dolgozni, ki Magyarországra, ki Csehországba, ki Németországba
– térünk át ezzel a felütéssel a közelgő ünnepekre. Györke Róbert elmondta, régebben az volt a jellemző, hogy a férfiak ilyenkor ünnepek táján jöttek haza, „ünnepekkor mindenki itthon volt, megtelt a falu élettel, a templom is emberekkel, még azok is eljöttek ilyenkor, akik már elszármaztak innen”. Ez a szokás a háború miatt megfordult. Azok a férfiak, akik korábban csak hetente, vagy havonta tudtak hazajárni, félnek a besorozástól, mert nem lenne, aki ellássa a családjukat, nem lenne, aki keressen rájuk, ezért inkább külföldön maradnak. És míg korábban ünnepekkor mindenki hazatért a faluba, most jellemzően inkább az asszonyok és gyerekek mennek a férjek, apák után, és ez nagy különbség, a falun is meglátszik.
Az elmúlt években gyakorlatilag, hogyha kinézett az ember az ablakon, akkor az utcák teljesen üresek voltak, most egy pici mozgás már van, de nem a háború előtti
– fogalmaz az iskolaigazgató, aki azt is hozzáteszi, az ilyen ünnepeket, mint a húsvét, vagy a karácsony, akár a reformátusoknál, akár a katolikusoknál megelőzi egy testi-lelki felkészülés. Ezekben az időszakokra csak még jobban rátelepedik az emberek közérzetére a háború, és bár a településnek hál’ Istennek még nincs halottja, nincsenek harci cselekmények és rakéták, de az emberek fejében mindig ott van a háború tudata.
Az igazgató megjegyzi, hogy az iskolában is meg kellett tanítani, hogy ha légiriadó van, akkor hogyan kell elvonulni az óvóhelyre, így ez a gyerekek mindennapjainak része, pedig kicsivel több mint egy éve erre még senki nem gondolt volna. Mára egy törvény írja elő, hogy csak úgy lehet oktatási intézményt építeni vagy működtetni, ha az rendelkezik óvóhellyel. A régebben épült iskolák is csak úgy működhetnek, ha a háború végéig ideiglenes óvóhelyeket alakítanak ki. A nagygejőci iskolában is úgy indulhatott el szeptemberben a tanítás, hogy homokzsákokkal eltorlaszolták az ablakot, ahol kellett, mert van olyan folyosó, amely megfelel az ideiglenes óvóhely kritériumainak. Vannak bekészítve pokrócok, ivóvíz, minden ami kell. A hatóságok helyszíni szemlét tartottak, csak azután kezdődhetett az oktatás, de szerencsére mindent rendben találtak. Viszont azt is közölték, ha a háború véget ér, valószínűleg kell majd egy rendes óvóhelyet is építeni, de hogy milyen forrásból, azt még nem tudni.
Védekezés a rakétatámadás ellen; fotó: Györke Róbert
A tévéből mi is értesültünk, hogy az Európai Unió és az USA mennyi pénzt küldött éppen Ukrajnának, ebből tudják finanszírozni a nyugdíjakat, közalkalmazotti béreket, ezek időben meg is érkeznek
– térünk át a financiális kérdésekre, ha már az óvóhely-építés felmerült. Az igazgató ugyanakkor hozzáteszi, az is igaz, hogy például a közoktatás tekintetében csak a pedagógusok bérét fizeti az állam, a közműdíjak kifizetését, az egyéb személyzet bérezését már a kistérségekre terheli. Ha a kistérségnek nincs pénze, akkor leépítést kell beiktatni. Ráadásul idéntől az állam már 20 százalékkal kevesebbet utalt a pedagógusok béréből, tehát mindenkinek csökkent a bére. Györke Róbert szerint más területeken is érezhető, hogy finanszírozási gondok vannak, de ezt egyelőre a kistérségekre terheli az állam, így a megyék felelősségévé teszi, mit működtetnek és mit nem, de így el tudják kerülni a nagyobb botrányt.
Az igazgató azt is kiemeli, hogy itt nincs diszkrimináció, nemcsak a magyar térségeknél megy ez így, hanem mindenhol Ukrajnában. Feltettük a kérdést, hogy ez a mindent átható bizonytalanság nem ragad e át a tanárokról a diákokra, hogyan tudja ezt egy oktató megelőzni. Az igazgató szerint a pedagógusok sem tudják magukat függetleníteni a helyzettől, és a gyerekek sem. Igyekszünk lefoglalni őket, délutánig iskola, aztán vannak kézműves szakkörök, tánckör, hegedűoktatás, addig sem nézik a tévét – vázolja a taktikát Györke Róbert, aki megjegyezte, eleinte sok gyerek félt attól, hogy bármikor jöhetnek a tankok, fegyveresek, rakéták, ez a feszültség szerencsére alábbhagyott bennük, de azért mégiscsak olyanok, hogy igyekeznek utánozni, amit látnak, így lőnek, bombáznak, ebből kell elvonni őket. Ezért is tartjuk az egyházi ünnepeket, az ukrán és a magyar nemzeti ünnepeket, emléknapokat, az olyan világnapokat is, mint a Víz Világnapja, ezzel is irányított, kiszámítható keretben tartjuk az életet – hangsúlyozza az igazgató, aki kiemeli,
bár most szünet van, de húsvét előtt a gyerekek csináltak hímes tojásokat, nyuszikát, kiscsibéket, tojásfát, képeslapokat, úgyhogy tényleg le voltak foglalva.
Nem mulasztunk el rákérdezni, mi lett az aggregátor sorsa, egyáltalán szükség volt e rá. Györke Róbert rögtön ráfeleli, hogy nem is kicsit, hiszen a nagygejőci iskola volt az első intézmény, ahol a téli áramkimaradások problémája a kistérségben meg lett oldva. „Nálunk a tél folyamán huzamosabb ideig volt olyan, hogy nappal húsz órát nem volt áram, csak hajnali fél egytől fél ötig” – idézi föl a kritikus hónapokat az igazgató, aki hozzáteszi, nehéz egy külső szemlélőnek megérteni, ez milyen helyzet, de a téli sötét órákban a tanórákat sem lehetett volna elkezdeni sem befejezni a kivilágítatlan, hideg tantermekben. A generátornak köszönhetően viszont be tudták indítani úgy a fűtési rendszert, mint a világítást, és még a szülők is örültek, hogy „hű, itt van áram”, hogy legalább az iskola ablakai világítanak reggelente.
Azt persze így elmondani nem lehet, azt látni kellett volna
– jegyzi meg Györke Róbert. Az igazgatótól végül azt is megkérdeztük, mi tartja a kárpátaljai magyarságban a lelket akkor, ha már a háborút megelőzően is csak gyülekeztek a közösség fölött a viharfelhők.
Lefoglalták a gyerekeket húsvétkor is; fotó: Györke Róbert
Úgy vagyunk vele, hogy itt születtünk, ez a szülőföldünk, Kárpátalja. Aki kárpátaljai ember, legyen az ukrán, magyar, vagy más nemzetiségű, abban van lokálpatriotizmus. De az is igaz, hogy minél tovább tart ez a háború, annál inkább elfogy a remény, annál több ember fogja feladni, egyre többen akarnak majd megszabadulni a mindennapi félelemtől
– összegzi a helyzetet Györke Róbert, aki aztán új szempontokat is felsorol, például az ominózus oktatási törvény fokozatos bevezetését, hiszen évről-évre egyre kevesebb tanórát tanulhatnak a magyar gyerekek magyarul. „Én most matematikát tanítok, de a tanítványaim, ha ez így marad, sem ukránul nem fognak jól megtanulni, sem a matematikát nem fogják tudni, mert azt is ukránul kell tanítani” – érzékelteti a vitatott törvény bevezetésének eredményét az igazgató, aki szerint az is további probléma, hogy sokan a háború miatt nem akarják, hogy fiúgyermekeik a tizennyolcadik életévüket Ukrajnában töltsék be, mert egyszerűen féltik őket a sorozástól, így kénytelenek Magyarországon iskolát keresni. Ha pedig valaki külföldön tanul felsőoktatásban, és hazajön, azt ugyan nem viszik el automatikusan katonának, de vissza sem engedik. Így inkább haza sem jönnek.
Minél tovább tart ez a háború, annál inkább ellehetetlenül az élet, egyre csak fokozódni fog a magyarság fogyása
-hangsúlyozza keserűen Györke Róbert.
Az igazgató azt is kiemeli, arra az időre is gondolni kell, amikor előbb-utóbb vége lesz a háborúnak, hogy akkor hogyan tovább, és szerinte ez a magyar kormány kiállásától is függ, „hogy milyen lesz itt a továbbiakban a sorsunk”. Mint megjegyzi, eddig, ha egy ukrán be is házasodott egy nagygejőci magyar családba, annak a gyerekei magyarnak számítottak, a faluval tartották az ünnepeket, ezért is emelkedhetett, ahogy korábban is említette már, az iskolában a gyerekszám. Most, hogy a háború miatt sokan eladták a házaikat, olyanok is jönnek a faluba, akik nem kárpátaljaiak.
És a kárpátaljai meg az azon túli ukrán emberek között nagy különbség van, mert az előbbiek nem kérdeznek olyanokat, hogy mit keresek én itt, magyarként miért nem volt jó nekem Magyarországon lakni, minek jöttem Ukrajnába, de az utóbbiak viszont igen
– emeli ki az igazgató, aki szerint akik újonnan jönnek a faluba, már nem igyekeznek megtanulni a helyiek nyelvét, nincs bennük az a kárpátaljai tudat, mint az itteniekben. Ezzel pedig megindul a közösség felhígulása. „Ráadásul hivatalos helyekről azt is sugallni próbálják, hogy úgymond önként mondjunk le a jogainkról, mert azokra nincs is szükségünk, úgyhogy nekünk az szolgálná az érdekeinket, ha a jogaink nemzetközi szinten biztosítva lennének, nemcsak szóbeli ígéreteket kapnánk” – vázolja fel a magyar kisebbség problémáinak egyik lehetséges megoldását Györke Róbert. Az igazgató ugyanakkor kiemeli, „sok segítséget kapunk az anyaországtól, mégis kevesen hiszik el, de az a legnagyobb ajándék, hogy tudnak rólunk, hogy gondolnak ránk, hogy érezzük, hogy valaki támogat minket, ott áll mögöttünk”. Mint hozzáteszi,
sokat hallani, hogy az ukránok ezeréves magyar elnyomásban éltek itt, de mégis megtarthatták ezer évig a nyelvüket, szokásaikat. Ha nem lesz magyar iskola, bezárnak a magyar templomok, akkor mindenki tudja hová fog ez vezetni, nem ezer év alatt, hanem akár csak pár tíz év alatt is.
Szünidei csend az iskolaudvaron; fotó: Györke Róbert
Vezetőkép: Györke Róbert
Facebook
Twitter
YouTube
RSS