Nem jó, de nem változtatunk – Gondolatok Lánczi András Politikai megváltás c. könyve nyomán
Mindenki utálja a bürokráciát, mindenki utálja a politikát, mégis mindenki folyton ezekről beszél, ezeket szidja. Mégsem mondja senki, hogy akkor esetleg ne így csináljuk, ahogy mindenki utálja, hanem változtassunk rajta. Többek között ezt is át kéne gondolni, ami a politikai filozófia feladata lenne – ennek, a mára lényegében eltűnt műfajnak a szükségességéről írt fontos könyvet nemrégiben Lánczi András. A politikai filozófia újraélesztésében látja a lehetőségét, hogy kitaláljuk, hogyan szabadulhatnánk ki az életünk minden apró szegmensét leuraló politika alól, hogy ne csak állandóan beszéljünk a szabadságról, hanem valóban képesek legyünk megélni. Lánczi olyan dolgokkal szembesíti a civilizációnkat, amelyeket valahol mélyen legalább sejtünk, sőt sokszor valószínűleg tudunk is, de az anyagi és szellemi értelemben berendezett kis világunk teljes felforgatását jelentené a problémáink gyökeres megoldása. Gondolatok a gondolatébresztő könyv nyomán.
Alighanem egyszerűen félünk szembesülni vele, mennyire el van rontva az egész felépítmény: rossz elvi kiindulópontról véghez vitt megvalósítások, majd azok rossz következményei, amelyek egyre jobban szorongatják a torkunkat. Ha pedig visszafejtjük a dolgokat, akkor kilyukadunk oda, hogy helyre kéne tenni az elvi alapokat, majd onnan elindulva újra belevágni a megvalósításba az emberibb következmények végett. Közben pedig elengedni mindazt, amiről az életünk látszatkényelme szól. Erre biztat óvatosan Lánczi a könyvében, miközben egyrészt tudja, hogy ezt szinte lehetetlen megcsinálni, másrészt azt is tudja, hogy nincs más választásunk.
Megszoktuk ugyan, de attól még tény, hogy mindenütt túlszabályozásba botlunk, lépten-nyomon beleszól az életünkbe az állam meg a közigazgatás, és egészen hétköznapi ügyeinket is abszurd módon jóvá kell hagyatni a központi hatalommal. Megszoktuk ezt, és talán fel sem tűnik, hogy csak rendszeresen bedobott antidepresszáns, nyugtató meg altató bogyókkal elviselhető.
A politikusok minden baj okozói a sokaság szerint, mégis önként teszik le az emberek az egész életüket, annak megszervezését a politikusok kezébe, és ragaszkodnak hozzájuk, hogy ők intézzék az ügyeinket.
Olyan döntéseket hozatunk meg velük a saját életünkről, amelyekhez sokkal több közünk lenne náluk. A politikusok gyalázásához hasonló szövegek gyakran kijutnak az egyháznak, a vallásnak is: csak a befolyásgyakorlás szempontjából vizsgálódó gyűlölet, figyelmen kívül hagyva, hogy az egyház a kezébe adott hatáskörökért cserébe valódi megváltást, továbbá Istenhitből fakadó, tehát emberléptékű közösségszervezést, oktatást, gyógyítást, igazságszolgáltatást nyújtott. A Nyugat több száz évnyi felvilágosult, progresszív létezésének tapasztalatával viszont immár kijelenthetjük, hogy a politikusok képtelenek ugyanerre, és csak hitvány pótlékokkal próbálják befoltozni az emberek lelki hézagait.
Mert az ember már csak ilyen furcsa lény, hogy valami kipusztíthatatlan belső igénye van a megváltásra. Emellett nem szeret nyilvántartási szám lenni, nem szeret egy darab szavazat lenni, nem szeret egy paragrafus tárgya lenni, nem szeret egy darab hús lenni. Ember szeret lenni.
Nem sikerül, ezért jönnek a pótcselekvések. A felvilágosultsága tetejébe még fel is ébredt, azaz woke ember folyton a jóságát próbálja bizonygatni önmagának és másoknak – ennyi maradt a régebbi időkből látszatmotivációként. Valójában viszont ez teljesen önző és öncélú igyekezet, nem akar ő már semmit másoktól, az embertársaitól, csak a saját lelki nyugalmával akarja kiegészíteni az anyagi kényelmét. Ezért küzd a kommunizmusért a felső középosztálybeli otthonából, ezért bizonygatja a jóemberségét, és ezért hibáztat kitalált társadalmi jelenségeket a saját belső vívódásaiért.
Válságok és emberiségellenes bűnök végtelen sorozata
Sem az élet szinte minden területét leuraló politikusok nem jók az embereknek, sem az élet jó néhány területét irányító Egyház nem volt jó nekik, sem az emberek élete nem jó. Mintha itt nem stimmelne valami… Az emberek lelkivilága is leköveti, hogy a modern világ válságból válságba pottyan. A jó és a rossz fogalmát relativizáló, a lelkiséget mindenből kiürítő, felvilágosult modern világ, sorra előállítja a problémákat, majd legyártja hozzájuk a mesterséges megoldásokat, amelyek újabb problémákat szülnek, mert szembemennek az emberivel, a természetessel. A természet legyőzésével foglalkozó racionális politika visz minket egyik válságból a másikba. Az ancien régime-ben az jelentette a válságot, ha az időjárás elvitte a termést, és kevés volt az étel, most viszont anyagi értelemben mindenünk megvan, mégis boldogtalanok, magányosak, szorongók vagyunk.
Mindeközben pedig a modern kor, amely elsőként indult ki abból az optimista alapfeltevésből, hogy az ember nem bűnös, hanem jó, létrehozta az eddigi legszörnyűbb emberiségellenes bűnöket ipari mennyiségben elkövető embert. Paradoxnak tűnhet, pedig teljesen világos: lefeszegette az emberről a bűntudatot és ezzel a felelősségérzetet is önmagáért, és a szabadságot zászlójára tűző ember elszabadult. Ráadásul ezt a szabadsághoz hasonlóan csupa pozitív jelentéssel felruházott demokrácia alapjáról indulva sikerült elérnie a modern kornak.
Az élet gyakorlatát szem előtt tartó, természetes döntéseket hozó, hatalmukkal csak Istennek felelős régi uralkodók el se tudtak képzelni olyan bűnöket, amilyeneket az egyenlősdit hirdető, többségi döntésen alapuló demokráciák világában követtek el.
Mert a modernizmusnak, a racionalizmust minden fölé emelő politikának köszönhetően nincs már Isten, így a nihilizmusba beletörődött ember instant megváltást keres. Krisztust eldobta, de amit kapott tőle, az kéne. Méghozzá gyorsan, mert Krisztus nélkül csak ez a rövidke, nyomorúságos élete van, ez alatt kell felépítenie minden világok lehető legjobbikát – mindegy, kik és mennyien halnak bele. Ez a türelmetlenség okozza a sietős, forradalmi változtatásokat és a kicsit sem időtálló megoldásokat. Tehát az egymásra rétegződő válságokat.
Gyorsabban, többet!
Az egyre gyorsabb válságok gyors elhárítása egyre durvább hatalom- és tőkekoncentrációt igényel: egyre jobban pörög a kapitalizmus. Ennek a beteg növekedésfüggősége, természetellenes működése és következményei már általánosan ismertek, mégsem gondolják az emberek, hogy lehetne máshogy élni.
Akik mégis – a woke-újkommunisták – nem az alapelveken vagy a módszereken akarnak változtatni, hanem hasonlóan gyors és kíméletlen törtetést hirdetnek az ellenkező irányba, közben ráadásul perverz szövetségre léptek a kapitalista nagytőke kirakatcégeivel.
Az egyre gyorsabb megváltáskeresés és egyre türelmetlenebb kapitalista tőkehalmozás lemérhető a nyugati ember gyarmatosításán. A spanyolok és portugálok még komótosan elkezdtek felépítkezni ott, ahol lekardozták az amerikai bennszülött kultúrákat, később az angolok és hollandok már sokkal jobban ráutaztak a meghódított térségek gyors lerablására, de még szintén vittek oda némi gyarmati fejlesztést; legalább a saját tisztviselőiknek és kereskedőiknek csinos székházakat építettek. A 20. század közepén aztán ejtették a gyarmatosítás drága formai külsőségeit a nyugati hatalmak, és már csak a pénzt fölözik le az alávetett területekről. Ez volt a gyarmatok rabszolgafelszabadítása: ugyanúgy szolgák maradtak, de már kosztot és kvártélyt sem kapnak, mert a gazda számára sokkal olcsóbb kicsengetni a felszabadított rabszolgák éhbérét, semmint bebiztosítani számukra az életkörülményeiket. A folyamat azóta még felgyorsult – amire Lánczi is céloz, amikor a legnagyobb absztrakciónak nevezi a pénzt –, az aranyfedezet, sőt lassan a készpénz kivezetésével szédületes sebességbe kapcsolt a kapitalista tőkefelhalmozás. A harmadik világ látványos és nehezen megmagyarázható éhínségei eltűnőben vannak ugyan az elmúlt évtizedekben, ám ez csak a marketingköltség volt az elit számára, amelynek a vagyona és vele a hatalma felfoghatatlan mértékben gyarapodott.
Soha a történelemben nem volt még csak hasonló léptékű szakadék sem az átlagemberek és a leggazdagabb elit vagyoni helyzete között. Mindennek az árát az átlagemberek a politika fogságában szorongással, a stresszel és a modern világ egymásra rétegződő válságai által okozott frusztrációval fizetik meg.
Előbb kigondolni, aztán megcsinálni kéne a lehetetlent
Az, hogy vissza kell mennünk a kályhához, azt jelenti, hogy alapvető fogalmakat kell letisztáznunk. Isten, család, haza – véletlen egybeesésnek tűnhet, hogy ez ideillik, de az ismert konzervatív jelmondat pont azokat a dolgokat sorolja fel, amiket elvett a modern embertől a politika. Elvette tőle Istent, a hitét és a krisztusi megváltását, ezzel pedig a reményét is. Elvette tőle a családját, amikor az anyát – aki nő – munkahelyre küldte, a családi tűzhely őrizetlenül maradt, a gyerekeit pedig a politika által szabályozott módon neveli fel az intézmény a szülők és a közösség helyett. Elvette tőle a hazáját azzal, hogy a természetes közösségeiből kipöckölve, magányos, nihilista világot rendezett be neki.
Lényegében ezek körül forog Lánczi mondanivalója, hiszen ezek az ember természetes működésének legfőbb körülményei és mozgatórugói. A végletesen technokrata modernizmus pedig éppen ezeket szorította háttérbe, létrehozva azokat a problémákat, amelyekre csak időszakos látszatmegoldásokat képes nyújtani. Nem véletlen, hogy a konzervativizmus jelszavak szintjén felismerte, sőt kimondja a feladatot – ez az őszintébb része a történetnek. Odáig azonban még a konzervativizmus számára is rettenetesen hosszú az út, hogy képes legyen tényleg kilépni a felvilágosult, liberális, technokrata értelmezési keretből, és képes legyen egy tényleg másfajta világot, másfajta életet felkínálni alternatívaként, illetve példát mutatni ebben.
Ráadásul félő, hogy egy kidolgozott, minden ízében konzervatív és vallásos alternatíva birtokában is csaknem lehetetlen lenne erre rábeszélni a technokrácia látszatkényelmébe belepunnyadt embereket. Kivéve persze, ha már az életéért fut majd a nyugati ember, mert az életéért futó ember mindig sokkal nyitottabb az ötletekre.