Németország útja az olcsó munkaerőtől a kulturális önfeladásig

Bár Európa egyes nemzetállamai még csak most hüledeznek a kötelező migrációs kvóta valóságán és annak esetleges következményein, vannak országok, amelyek régóta igyekeznek különböző módokon olcsó munkaerőt beszerezni még kulturális önfeladásuk árán is. Az alábbiakban Németország példáján keresztül elemezzük, hogyan vált a vendégmunkások évtizedes alkalmazása során bevándorlóországgá, és mit is jelent valójában az európai kultúrára nézve a „Wir schaffen das!”.

Most, hogy újult erővel igyekeznek Brüsszel egyes politikai frakciói a migránsok kötelező szétosztását és ezáltal az európai lakosság „felhígítását” áterőltetni, érdemes egy kicsit a múltba tekinteni, mennyire új program is az olcsó munkaerő bevándoroltatása. Napjainkban sok elemző érvel amellett, hogy a jellemzően baloldali pártok a migráción keresztül igyekeznek maguknak minél szélesebb szavazótábort kialakítani, nem utolsó sorban a nemzetállamok belső kohézióját is gyengítve ezzel, elősegítve egy könnyen irányítható, gyökértelen munkásrétegen alapuló Európai Egyesült Államok létrehozását. A migránsok kötelező szétosztása kapcsán emellett nem alaptalan az egyes tagállamok azon félelme is, hogy a jobban képzett, dolgozni akaró bevándorlókat majd felszívja Európa gazdagabb nyugati fele, míg a problémásabb „emberanyag” integrációja, vagy egyáltalán kezelése a keleti régióra marad.

Igen sajnálatos, hogy ebben a kérdésben ilyen rideg pragmatizmussal kell szólni, ez ugyanakkor valójában a nyugati világ hibája, amely az emberi érzelmek felkorbácsolásán keresztül elhitette: a migránsok kezelése erkölcsi kérdés, menekülteknek állítva be a gazdasági bevándorlókat, akiket ráadásul maga a Nyugat ösztönzött arra, hogy az életük kockáztatásával keressenek boldogulási lehetőséget például Németországban. Mennyivel is kényelmesebb különben a nyugati, munkaerőre éhes államoknak, ha házhoz jönnek a bevándorlók, hiszen akik már túléltek egy életveszélyes tengeri utazást egy csónakban, vagy megtettek több ezer kilométert, papírok nélkül átkelve országhatárokon, feltehetően megállják a helyüket a munkaerőpiacon.

Működött a Marshall-segély

Visszatérve, jól látható, hogy a jelenlegi, menekültválságnak nevezett, néhány éve tartó állapot egyes államok bevándorláspolitikájának csak egy újabb állomása. Jelesül emeljük is ki közülük Németországot, amely bizony hetven éve gyakorolja a bevándoroltatást, közben saját és egész Európa kulturális identitását szétzilálva. De kezdjük az elején.

Németország hiába vesztette el a II. világháborút, ipartechnológiailag magas szinten maradt, így az 1947-es Marshall-segély tőkeinjekciója hamar emelkedő pályára állította a gazdaságot. Az egyetlen probléma az emberanyaggal volt, ugyanis hiába élt át az 1950–1960-as évek között óriási fellendülést az NSZK, a munkaerőpiac éhezett a munkavállalókra. Ennek köszönhetően a Német Szövetségi Köztársaság 1955-ben előbb az olaszokkal, majd öt évre rá a görögökkel és a spanyolokkal kötött munkaerőtoborzó megállapodásokat. De a németeknek mindez nem volt elég, és itt, az 1960-as évek fordulópontján fordultak nem európai, más kultúrájú országok felé is.

Az első ilyen megállapodás 1961-ben köttetett Törökországgal, 1963-ban Marokkóval, 1965-ben Tunéziával, és ide sorolható a Jugoszláviával kötött 1968-as szerződés, amely megágyazott a későbbi, jelentős számú albán munkavállalónak. A nagy toborzás végül 1973-ban, a bevándorlási stop kihirdetésével ért véget, az NSZK ugyanis ekkor döbbent rá, hogy a vendégmunkások egyre nagyobb arányban telepednek le, az NSZK pedig ekkor még mint „nem bevándorlóország” azonosította magát. A számokat tekintve 1950 és 1973 között mintegy 14 millió munkavállaló érkezett Németországba, közülük 11 millióan ideiglenesen tartózkodtak az NSZK-ban, a többiek viszont már családjaikkal együtt letelepedtek le.

Ennek volt köszönhető, hogy bár a külföldi munkavállalók száma a bevándorlási stopot követően az 1973-as 2,6 millióról 1989-re 1,6 millióra csökkent, a letelepedett külföldi népesség ugyanebben az időszakban 3,97 millióról 4,9 millióra nőtt.

Németország retteg az elvándorlástól, de nem az elvándorlókat igyekszik maradásra bírni

A vasfüggöny lebontása kicsit bekavart az NSZK migrációs politikájába, hiszen az azt követő időszakban az NDK mellett a kelet-európai volt szocialista országokból is megindult a munkavállalók Németországba áramlása; ezeket e helyütt külön nem részleteznénk. A lényeg inkább, hogy az európai politikai folyamatok lecsengését követően Németország 2008-ban és 2009-ben statisztikailag már kivándorlóországnak számított, azaz többen hagyták el az országot, mint ahányan külföldről vándoroltak be. Ebből kifolyólag 2010 óta újabb lendületet kellett adni a bevándoroltatásnak, amelyet már abban az évben meg is valósítottak, összesen ugyanis körülbelül 2,14 millió ember költözött Németországba, és körülbelül 998 ezren hagyták el azt. A kivándorlási statisztikáktól félő Németország ugyanakkor egyértelműen nem ok nélkül lovagolta meg a 2015-ös migrációs hullámot, még ha humanitárius cselekedetnek is álcázta a migránsok Németországba való meghívását. Egy beszédes adat, hogy a nettó bevándorlás azóta is csökkenő pályán mozog.

Fontos kitétel, hogy az elmúlt években – 2015-öt kivéve – a legtöbb migráns Európából, az EU-tagállamokból érkezett Németországba, különösen Romániából és Lengyelországból. Összességében tehát az látszik: Németország amellett, hogy jelentős munkaerő-elszívó hatást gyakorol az EU-n belüli országokra, kapva kap az alkalmon, ha más, Európán kívüli országokból is olcsó munkaerőt toborozhat magának.

Egy kétoldalas szerződéssel kezdődött minden

De térjünk ki egy kicsit részletesebben a török bevándorlók kérdésére, hiszen Németország Törökországgal, mint nem európai országgal tartja fenn a legrégebben a „munkaerőpiaci együttműködést”, így az országot időközben ért kulturális hatásokból következtethetünk arra, hogyan alakul más bevándoroltatott közösségek sorsa és viszonya a még többségi társadalomhoz. Mint korábban említettük, az akkori NSZK még csak munkavállalókat akart gazdasága fellendülésének biztosítására, de szó sem volt arról, hogy önmagát bevándorlóországként azonosítsa. Ezt jól jelzi az a pusztán két oldalas, a török munkavállalást szabályozni hivatott szerződés, amelyet 1961. október 30-án kötött meg a német külügy és a török nagykövetség. Az eredeti elképzelés szerint a törökországi vendégmunkások egy-két évig maradtak Németországban, később azonban ezt a tartózkodási időt meghosszabbították, amikor a német gyárak rájöttek: túl sok energiába kerül az új munkások folyamatos kiképzése.

Németország egy reggel arra ébredt, hogy bevándorlóországgá vált

Mielőtt elhinnénk egyes török vagy más muzulmán szélsőségesek Németország gyarmatosítására, tudatos elfoglalására utaló kijelentéseit, fontos leszögezni, hogy ennek a munkaerő-bevándoroltatásnak egyértelműen az NSZK volt a motorja, amelynek a gazdasága virágzott, így kihasználhatta az 1960-as években gyengélkedő gazdaságú és politikailag instabil Törökországot. Bár a megállapodást kölcsönösen előnyösnek nevezték, azt azért jegyezzük meg, hogy – hasonlóan újabban Szíriához – a német gazdaság éppen azokat a török fiatalokat szívta fel saját munkaerőpiacára, akik képzettek voltak, dolgozni akartak, így akár a török gazdaság megszilárdításában, Törökország megerősítésén is dolgozhattak volna odahaza, ahelyett, hogy a német utcákat sepregessék, vagy a német gyárakban dolgozzanak.

Az ő életükben hozott drasztikus változást az 1965-ös törvénymódosítás, amely már állandó tartózkodási engedélyt is adott a török munkavállalóknak, lehetőséget biztosítva a családegyesítésre. Ettől a dátumtól vált egyre égetőbb kérdéssé, mennyire sikerül integrálódniuk a német társadalomba, mennyire sajátítják el a többségi nemzet nyelvét, kultúráját, és hogyan gyakorolhatják vallásukat. Ezen felül Németország innentől indult el a felismerésig, hogy bevándorlóországgá vált, amelyhez ideológiai és politikai hátteret kellett létrehozzon.

Bár Angela Merkel még kancellársága idején egyszer megkockáztatott egy olyasfajta kijelentést, hogy Németországban a multikulti megbukott, ezt a hangot azonban azóta elnyomták azok a baloldali véleményformálók, amelyek követendő sikertörténetként tekintenek a német bevándoroltatási folyamatra. Egy biztos: az olcsó munkaerő árát Németország valójában kultúrája feladásával fizette meg, és már ha akarna, sem tudna nem bevándorlóország lenni többé.

Forrás: bpd.de; Vezetőkép: MTI/Kelemen Zoltán Gergely