A korai, értelmetlen halál és a Kádár-diktatúra szorosan összetartozott. A rendszer valósága egészen sötét volt – szemben a „Legvidámabb barakk” álságos léthazugságával. Abortusz, öngyilkosság – két terület, amelyben a világranglista szomorú éllovasai közé tartoztunk. „Volt egy tanárnőm, elkésett a szemináriumról, és azt mondta, de teljesen természetesen: bocsánat, abortuszom volt, éppen onnan jövök” – meséli nekünk erről az őrült, abszurd, szerencsére már távoli, mégis egészen közeli világról Zelei Miklós író, akinek legújabb regénye, a Gyilkos idők a maga meztelenségében mutatja meg a rendszerváltás előtti évtizedeket. Halálról, öngyilkosságról, részeges káderekről, gyökértelenné tett nemzedékekről beszélgettünk. Csupa taburól – mert ha valami összeköt minket, az ez.
Bevallom, nem vártam ezt a beszélgetést, én nem szeretek a halállal foglalkozni, a halálról beszélni, félek tőle. Ahogyan ezt belénk nevelték. Írtál, írtatok már – Gazsó L. Ferenccel – a politikai pszichiátriáról, a halott szépségkirálynőről, te meg külön a kettézárt faluról. Provokatív leszek: nem találtál vidámabb témát az öngyilkosságnál és az abortusznál?
A téma talált meg engem. Ezek a nyomasztó dolgok voltak azok, amelyek valamilyen mértékben – és ez nem volt jelentéktelen – végigkísérték a gyerekkoromat és a kamaszkoromat. Elég sok rémtörténetet lehetett hallani és olykor látni is, és ezek valamiféle módon összegződnek az emberben. Borostyán-darabokká válnak. És egyszer csak előjönnek, megtalálásra, kibányászásra. Ezekkel a rémtörténetekkel senki sem szeret foglalkozni, például te sem, ezért marad rám.
Azt írtad nekem még az interjú előtt, hogy bár a Gyilkos idők című új regényedbe nem írtad bele, Molnár Csilla halála mélységesen megrázott. „Felnőtt korom legnyomasztóbb emlékei között van a halott szépség” – így fogalmaztál. Le tudnád nekünk írni, mit jelentett ez akkor, 1986-ban?
’86 nyara volt. Nyolcvan márciusában született meg a leányom. Aki most már szintén író lett. Az ő születése után leszoktam a cigiről. Mégiscsak van egy gyerek, akit fel kell nevelnünk. Nagyon szépen, „problémamentesen” leszoktam. És hat év múlva, amikor Molnár Csilla meghalt, egyetlen másodperc alatt visszaszoktam. Csilla öngyilkossága talán inkább egy halálos baleset volt. Amikor meghallottam, átmentem Gazsó L. Ferenc barátomhoz, hogy fogjunk hozzá.
Mentem a napsütésben az akkori Felszabadulás téren, és megláttam egy csinos trafikot. Vettem magamnak egy doboz jó erős cigarettát, és akkor már tudtam, hogy ezt a történetet meg fogjuk írni. Másfél óra alatt elszívtam az egész dobozzal, ugyanolyan „probléma-mentesen”, mint ahogy leszoktam.
Elmentünk nagyon gyorsan Fonyódra [Molnár Csilla fonyódi lány volt – MG]. Ferinek Trabantja volt, próbálta a kamionokat megelőzni, ültem mellette, láttam, hogy nyomja a gázt, nyomja, megyünk a kamion mellett, nem akar lemaradni és jön szembe egy autó. Még jobban nyomja a gázt, és akkor nagy nehezen megelőzte. Ilyen volt az út. Maga a látvány szörnyű volt.
Az ott a fonyódi halottasházban maga volt egy darab halott Magyarország, ahogyan a gyereklány feküdt a hűtő tepsijében. A temetőcsősz vagy hullaházgondnok, nem tudom, hogy nevezik, egy nagyon kicsi apróért kihúzta a tepsit és megmutatta nekünk. Ez azért is fontos, mert legendák élnek arról, hogy Molnár Csilla valójában külföldre költözött. Hát, a túlvilágra költözött, tanúsíthatjuk.
Ez olyan, mint az „itt járt Petőfi”-történetek.
A lány tragédiájáról én is írtam, egyszer Fenyő János, egyszer Fodros elvtárs kapcsán. Igazából azt akartam kérdezni, hogy milyen üzenete volt ennek? Én valahogy a bécsi álmok és a kelet-közép-európai valóság találkozásának éreztem utólag.
Jött egy nagy lehetőség, amivel felhívhattuk volna magunkra a figyelmet a világban. De oly mértékben a kicsinyes emberek, a „kicsinyesség kezébe” került, hogy ez lett a vége. Az új dolog teljesen benne maradt a régiben – ezért nem is tudott megszületni.
Molnár Csilla Andrea, a Magyarország szépe című verseny győztese. Fotó: MTI
Korai, értelmetlen halál. Folyamatos a fogyatkozás a huszadik században. Megmutattad ezt a Szabó Dezső-idézetet. „Irtózatos, sunyi szolidaritással, holnap már az anyaméhből is kiszorítják a magyar magzatot”– mondta az 1945 januárjában meghalt író. Az interjú 1946 elején jelent meg az Igazságban. Meglátta a jövőt, mire reagált?
A Szabó Dezső vátesz-lélek volt. Valamit megérzett. A háború vége felé sok mindent lehetett már látni. Akik minket először elfoglaltak, a németektől, azoktól sem várhattunk semmi jót, és azoktól sem, akik másodikként érkeztek ide, a szovjet csapatoktól. Ezt a történetet ő szépen összerakta.
Erről jutott eszembe később Allen Ginsberg Üvöltése. Az ő nemzedékük megszületett, beleőrült. Nálunk több nemzedék legjobb elméi meg sem születtek. Meg sem tudtak őrülni. Szabó Dezső és Allen Ginsberg, a két vátesz így szerepel egy mondatban.
És ez a nagyon nagy különbség a két világ között.
Öngyilkosságban és abortuszban is szinte világelsők lehettünk a kommunizmusban. Hogy fér ez össze a „legvidámabb barakk” hazugságával?
Szerintem tökéletesen. Ez volt az alapja. A felszín szépen csillogott. 1963-ban volt a nagy amnesztia, a két kis amnesztia után. Nagyon sokakat kiengedtek akkor. Épp most olvastam arról, hogy Budapest neonfényes kivilágítását ezekben az években kezdték kiépíteni. Hogy mutassuk a világ felé az arcunkat. Ez adott akkor valamit. A kamaszkölyök-lelkemmel még büszke is voltam arra, amikor arról írtak a nyugati lapok, hogy idejönnek a tudósítóik és jólöltözött embereket látnak az utcán. Mai fejemmel az az átverés rettenetes volt.
Zelei Miklós. Fotó: Horváth Péter Gyula
És mi volt a mélyben? Tényleg igaz, hogy a mai negyvenesek, ötvenesek, hatvanasok mellett ott ül egy-két szellemtestvér? Hogy ez teljesen természetes volt akkor?
Igen, akkor a legtermészetesebb gesztusnak tűnt, hogy ha megfogan a magzat, akkor elmész és elveteted.
Volt egy tanárnőm, elkésett a szemináriumról, és azt mondta, de teljesen természetesen: bocsánat, abortuszom volt, éppen onnan jövök.
Úgy emlékszem az egyik statisztikára, hogy a „csúcsidőnkben” minden második magzatot elvetettek.
„Az első öngyilkossági kísérletem alsó tagozatban történik, harmadikban, 1957-ben”. Tudom, hogy el kell választani a szerzői ént a „másiktól”, de 1948-ban születtél. Ez tényleg megtörtént? Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.
Tényleg megtörtént. Viszonylag gyökértelen családban nőttem fel. Megjöttek a szüleim a leendő Jugoszláviából, ahová a háború alatt költöztek, de aztán menekülniük kellett. A B-listás édesapám újra felépített valamit egy településen, a nevét most hagyjuk, de mennie kellett. Aztán egy másik helyről is. Aztán jött Szeged, ahol nagyon szegények voltunk. Utána mentünk tovább Békés megyébe.
Sehol nem volt olyan hely, amiről azt éreztük, hogy ez a miénk. Nagyon sokan éltek így ebben az országban. Hogy kiűzték őket az életük keretei közül. A sok parasztember miért ment Sztálinvárosba a kohót építeni a földje művelése helyett? Mert elűzték.
Sztálinváros. Fotó: Fortepan.hu; adományozó: Sattler Katalin
„Elvagdosni a gyökereket. Így kényszeríteni rá egyént és közösséget az öngyilkosságra. Arra, hogy már ne is kelljen kényszeríteni. Mindenki saját akaratából irtsa a kultúrájába, hagyományaiba, történetébe, helytörténetébe való begyökerezettségét. Legyen bizonytalan. Könnyen kézre keríthető, könnyen átalakítható. Azt érezze, hogy környezetének, hagyományainak, múltjának, jelenének nem természetes része. Jövője nincs. Gyakran hallja, hogy itt élhetetlen, lakhatatlan. Menjen el! De inkább nyisz-nyasz. Vagy kötél. Viadukt. Sokadik emeletről terhesen. Gyilkosság, öngyilkosság a tulajdon megtisztításának eszközei. Telekkönyvradír.” Szerinted ez tudatos politika volt a Kádár-diktatúra részéről vagy „sajnálatos mellékkörülmény”?
Tudatos is, de a kevésbé öntudatos káderek öntudatlanul is részt vettek benne. Ez volt a minta. Teljesen természetes volt, hogy a kiszolgáltatott emberekkel úgy bántak, ahogy akartak. Volt, hogy Gyulaváriban valamelyik vezető káder még valamikor hetvenes években is részegen ordítozott a faluban, hogy kormánykitüntetést kapok, ha „még egy Mányt kinyírok”. Békéscsabán végezték ki a forradalom után Mány Erzsébetet egy fiatal katonatiszttel együtt. Maga Marosán György és Münnich Ferenc ment oda intézkedni. Ez egy ilyen világ volt. Észnél kellett lenni.
A kutya nem mossa le rólunk, hogy aktuál-politizálunk, de az abortusz most is vezető téma. Én próbálok kimaradni ebből az egészből, de azt azért látom, hogy a lengyel ügy továbbmegy: ott már beteg magzatokról van szó. Mi a te álláspontod, ha van?
Orvosilag én nem tudom eldönteni, hogy mi indokolt, mi nem. De ha ez a szám – most az egykori szocialista Magyarországról beszélek – ötmillió és hatmillió közé megy, akkor nincs mit indokolgatni. Azt nyugodtan tekinthetjük népirtásnak. Egy nagyon különös módon elvégzett népirtásnak. Öt-hat millió abortusz volt tizenöt-húsz év alatt. De ez nem a fiatal lányok és nők bűne és felelőssége. Nagyon nehéz volt lakáshoz jutni, falun és városban is. Nem volt lakás és nem volt megélhetés, jövedelem, és el is volt bagatellizálva az abortusz. Olcsó volt az emberélet. Háromszáz forint.
A kép illusztráció. Szülészet. Fotó: Fortepan.hu; adományozó: Urbán Tamás
De hát a „Kádár-korszakban mindenkinek volt lakása”? Lángosból volt a kerítés!
Ez az egész retró dolog csak arra jó, hogy a legkegyetlenebb diktatúrákat is cukormázzal vonja be utólag és lenyomja az emberek torkán. Tudatos politikát látok ebben, megszépíteni a múltat.
Fabricius Gáborral is beszélgettünk ugyanerről. Ő is ezzel ment szembe az új, most készülő filmjével. Ritkaság. A szocializmusban még ennél is komolyabb tabu volt. Hajnóczy Péter jut eszembe, az önpusztító írózseni, aki szembement ezzel. Ha valaki érteni akar valamit a Kádár-rendszerből, én a Halál kilovagolt… ajánlanám. Te mit?
Ösztönző elem. Az a nagyon jó kis novella. [Időközben elolvastam, tényleg zseniális. Itt elolvasható, alig egy oldal – MG]. Mindent elmond, hogy fel is jelentette az összes akkori káder. Szervezték is a tiltakozást, vidékről is! Persze az egész hazugság volt: el tudod képzelni, hogy egy „normális”, lusta, nyugodtan fröccsöző délkelet-alföldi agitproposnak magától eszébe jut, hogy írjon valamit Hajnóczy ellen? Leszóltak a megyéből, és akkor másnap már fel is jött a tiltakozás Pestre. Azt se tudták ezek a kis agitproposok, hogy kell elolvasni egy novellát. Gondolod, hogy ezek a káderek mind előfizetői voltak a Mozgó Világnak?
Halál, a Kádár-rezsim alávalósága. Tabutémák, nehéz témák, a rendszerváltás ellentmondásos kezdete – mégis sikeres a könyved. Minek köszönhető?
Felhívott egy volt iskolatársam, hogy nagyon szereti a könyvemet, mert a történetek hitelesek. Megvannak benne szociografikus pontossággal a különböző epizódok, de a végén mindig elszállnak az abszurd felé. És máris másról szólnak. Olyan, ahogyan éltünk akkoriban: caplattál a sáros, mély talajú pályán, és aztán az egész egy tökéletes abszurddá változott. Mintha ott se lettél volna.
Gyilkos idők
Átküldtél egy idézetet Ratkó Józseftől. Brutális, szíven szúrja az olvasót. „anyám, édesanyám / fogadj vissza engem / hatalmas öledbe // nem csináltam semmit / nem csináltam semmit / első fürdővizem / a te véred vala / az lett utolsó is / az lett utolsó is //”. Ratkó – ugyanígy hívták a híres korszak névadóját, amelyre oly büszkék voltak a kommunisták. Most már a liberálisabb oldalakon is „vitatott személyiségként” írnak róla, ami egyet jelent azzal, hogy előbb-utóbb a helyére kerül.
Ratkó József állami gondozott volt. Sokan ismerjük Nagynéném a miniszterasszony című versét, amelyben megírja, hogy egyszer fölkereste nagyhatalmú nagynénjét, hogy segítsen rajta! Akkor kapott tőle húsz forintot. Az ő kapcsolatuk, az ő történetük is egy példa a történelmi abszurditásra.
Akkor a könyveden túl hadd ajánljuk a két Ratkó-verset!
Ratkó József: Halott halottaim
ki hiányzik közülünk ki hiányzik
ki hiányzik közülünk ki hiányzik
ki hiányzik a jövő fehér falai közül
ki hiányzik a favágók a mesteremberek közül
a költők közül a parasztok közül
a szülők közül ki hiányzik
ki hiányzik közülünk ki hiányzik
Budai Nagy Antal mellől ki hiányzik
ki hiányzik Dózsa György seregéből
Bethlen úr mellől ki hiányzik
ki hiányzik Rákóczi talpasai közül
ki hiányzik közülünk ki hiányzik
ki hiányzik a felnégyeltek közül
a karóba húzottak közül
a kerékbe törettek közül ki hiányzik
ki hiányzik a jövő fehér falai közül
az akasztottak közül ki hiányzik
a regimentből ki hiányzik
ki hiányzik az őszirózsás
koszos cselédek közül
ki hiányzik a jövő fehér falai közül
ki hiányzik közülünk ki hiányzik
ki hiányzik közülünk ki hiányzik?
Halottaim, halott halottaim.
Nem szül nekem a fa fiút,
csak madarat, csak madarat.
Kikapart méhek az oduk,
lakatlan kismama-hasak.
Rám ki hasonlít, ki hasonlít,
ki őriz az időben engem?
Elevenszülő szerelem,
segíts, segíts meg engem!
Tündöklik ez a tél, szívemet megérinti,
hóhártyás talppal megtapossa,
pompázik, kényeskedve sétál.
Páváskodó, halálos évszak,
bögyében a holtak kihűlnek.
Az ég derengő inkubátor,
feltöltve füsttel, stronciummal.
Hol vagytok édeseim, népem,
korahalottaim, zabihalottaim,
holtak között lelencek, anyátlanok,
kitagadottak az időből,
hol vagytok, édeseim?
Miasszonyunk, miasszonyunk
fekszik a műtőasztalon,
most hoz halálra titeket,
nem kínlódik, öle alatt vödör;
és ott, a még anyaölmeleg
vérkocsonyában, a kocsonyás
vérmocsárban, süppedő
vérlápban, véringoványban
kicsi virág, kicsi virág
úsztatja két pici karját,
állát föl, föl, föltartja,
fuldoklik, kiáltozik:
anyám, édesanyám,
fogadj vissza engem
hatalmas öledbe
nem csináltam semmit
nem csináltam semmit
első fürdővizem
a te véred vala
az lett utolsó is
az lett utolsó is
s elhallgat. Meghalt? Meg sem született.
S nem halhat meg, aki nem élt még,
s nem élhet, aki meg sem született.
Mert a halál a születőké;
mert az élet a születőké.
Tömegsír ez a vödör? ez a szerelem-illatú
és fém-illatú és vérrel illatozó?
Nemzet-sír? Vörösmarty látomása?
Kerülnek innen tűzre, szemétre,
fejükön vérből korona,
égnek a kicsi-Dózsák
sercegve-sisteregve.
Ki esz föl titeket,
hitetek kibe épül,
húsotok kit nevel
szerelemre, forradalomra?
Mi készül itt, milyen irtóztató
rend, hogy ennyi az áldozat?
Milyen forradalom veretett itt le?
Mennyi Werbőczi s Zápolya
kell ennyi halálhoz?
Köttetett béke a halállal,
nagy-szégyenű, iszonyú.
S amit nem végzett el a fegyver,
deres, hüvelykszorító, kaszatömlöc,
karó, tüzes trón, akasztófa, kerék,
elvégzik most a szikék,
nikkelkanalak, csipeszek,
elvérzik ez a nép.
Kerülnek innen tűzre, szemétre,
egymillió, kétmillió,
kezükön vérből kesztyű,
mellükön vérből vért,
fejükön vérből korona.
Griffen, szarvasbogáron
indulnának haza.
Az ég derengő inkubátor,
feltöltve füsttel, stronciummal.
Műszerfény: meteor villan.
Félnek az én édeseim ezen a dombon.
Nem jár itt farkas, hogy örökbe
fogadná párosával őket.
Tántorodó tenyerű öregek
szedegélnek nagymama-arccal.
Melyiket a millió közül?
Itt vagytok-e mind, a jövőből
örökre hiányzók, halott halottaim,
akiknek nem jut élet,
akiknek nem jut halál?
Itt vagy-e, kicsi énekesem, drágám?
mintha én ettelek volna meg,
torkomból fölénekelsz:
hóhér-anyácskám, gyönyörűm,
gyönyörtől zengő hegedűm,
játsszunk: ki szeret engem?
s énekel az a másik is, szépet lát, hómosta
födetlen leánytestet, száját fölszakítja az ének:
akarsz-e szeretni velem?
Bemutatlak a holtaknak;
apám-anyám mit szól hozzád,
mit mondanak a csípődre,
derekadra – jó-e szülni?
Jaj, édeském, jaj, vérecském,
csípőm ki se kerekedett,
fülem ki se türemkedett,
szülőrésem meg se nyílt még,
ujjaimat hártya fogja –
hogy tudnálak én szeretni?
Azt mondja erre a fiú, kiénekelve a rothadó, meleg
rongyok, cserepek, trachomás üvegdarabok, szalmaszálak,
málló félcipők, csontok, kenyérkehajak közül, fölénekelve a
romlás púpjából, ahova lökték:
jaj, édeském, jaj, vérecském,
ujjaidat fölnevelem,
csípődet kigömbölyítem,
gyöngyvé rakom fogaidat,
szülőrésed meghasítom,
kerülhetsz a hátam mögé,
szeress engem!
S így alapíttatik horda, nagycsalád, nemzetség, törzs, új nép,
ebből a szerelemből, s vándorol jövőt foglalni,
hazát foglalni, élők és holtak közül örökre kitaszítva.
Tőlük izeg, vonaglik, lökdösődik, kúszik odább ez a domb.
Mert nem ketten vannak és nem százan vannak. Kétmillió szerelem,
kétmillió korahalottam, fele a földé és fele a tűzé,
nézd, hogy igyekszik odakötődni fához, kimetszett
köldök-gyökerével a földhöz, beletapadni kidobott bögre ölébe!
S megépül halott-Magyarország, ők nemzenek új kicsiket,
és lesz vala köztük költő, akinek szájából kivirágzik végre
a szegénységünket, lóvátett reményeinket visszavarázsló
hatalmas ének!
Ratkó József. Fotó: Nyiregyhaza.hu
Ratkó József: Nagynéném a miniszter-asszony
Halottról rosszat nem beszélek;
gyalázata rám szállna vissza,
s nem volna nyugtom, míg csak élek –
családja átkozódna, szidna,
s ezért – korántsem mintha félnék –
nehogy a szó sebet fakasszon,
szapulom – hál’ istennek, él még
nagynéném, a miniszterasszony.
Régóta viszket már a nyelvem;
s mert szavaira nem vigyáztam,
hány buta tréfáját lenyeltem,
amíg e rímre ráhibáztam!
S ha sokszor is hagyott a bajban –
túl vagyunk rajta, nem haragszom.
Szárazkolbásszal traktált hajdan
nagynéném, a miniszterasszony.
Igaz, hogy akkor még szegény volt
az istenadta, nem miniszter.
A keze bütykös és kemény volt,
haját a gond beszórta liszttel;
ő maga tett el hűs uborkát,
s nem volt cselédje, ki dagasszon,
és még nem hordta fönn az orrát
nagynéném, a miniszterasszony.
S nincs erre az orrbántz-ra vegyszer;
hiába hánytam a keresztet,
magasztos, miniszteri keggyel
egy levelet is megeresztett.
Számat, fülemet telesírta,
de benne nem volt semmi hasznom,
s a tárgyragot két t-vel írta
nagynéném, a miniszterasszony.
Ne vesse senki a szemére,
nem érdemel rovót a néném.
Ha szidnák, bárki ellenére
foggal, körömmel védeném én.
Ne firtasd, egyszerű a titka
– megsúgom, de köztünk maradjon –:
hat elemit járt összevissza
nagynéném, a miniszterasszony.
Egyszer oszt’ meg is látogattam.
Ő volt a gazda, én a vendég.
Nem volt hiányom szép szavakban,
s a zsömlét is vastagra kenték;
sohse volt jobb a dolgom, mint ott –
s mikor eljöttem – nem panaszlom –,
markomba nyomott húsz forintot
nagynéném, a miniszterasszony.
Ajánlás:
Költő, ugass, lelked kitátva!
mindegy, csak a szekér haladjon.
Talán majd ezt is megbocsátja
nagynénéd, a miniszterasszony.
1954
Vezető kép: Horváth Péter Gyula
Facebook
Twitter
YouTube
RSS