Óriási pénzek mozognak az oszmán propaganda terjesztése mögött – Interjú Szántai Gáborral, a magyar történelem angol nyelvű internetes krónikásával

A 2016-os migrációs válság ébresztette rá, hogy Európa és az Európai Unió semmit nem tud rólunk, magyarokról, és az interneten számtalan téveszme kering hazánkról, ha egyáltalán kering. Szántai Gábor tanárként keresi a kenyerét, emellett azonban egy sokkal fontosabb missziót is vállalt: angol nyelven megismertetni hazánk szerepét az egyetemes történelemben. Jelenleg egy honlapja, „Hungarian–Ottoman Wars 1366–1791” nevű Facebook-oldala és több csoportja működik, több mint tízezren követik munkásságát, köztük szlovákok, románok és horvátok is...

Azt valahol mindnyájan érezékeljük, hogy a Magyarországról való külföldi ismeretek jelentős mértékben hiányosak. Hogyan jutott ez a hiányérzet Önben odáig, hogy a magyar történelem angol nyelvű hirdetője legyen az internet népe számára?

Erre a sajátos életút a válasz, amely abban gyökerezik, honnan származom, hová vetett az életemben a sors. Valójában nem is hobbinak nevezném, hanem inkább missziónak, abban az értelembem, hogy túlnőtte már magát rajtam mindaz, amit eredetileg vállaltam. Itt születtem Budapesten, de családom anyai ágát 1946-ban telepítették át a Beneš-dekrétumoknak köszönhetően a Felvidékről, így a gyermekkoromat jórészt Gömör megyében töltöttem. Ott szembesültem először a határon túli magyar közösség fájdalmával, harcaival, de élénken él bennem, ahogy a vasárnapi istentisztelet után a templomban maradó hívek még eléneklik a magyar himnuszt, ami óriási dolog volt. A '80-as években sokat jártam Erdélybe, Kolozsvár környékére, még egy kicsit románul is megtanultam. Az ottani tapasztalataim erősítettek meg, hogy valamit tenni kell azért a magyar közösségért, amely szinte megfeleződött a kommunitsa időszakban. Aztán, amikor Amerikába kerültem, egy alapítványt kezdtünk szervezni népfőiskolák létesítése érdekében Felvidéken, Erdélyben és Kárpátalján, hogy a fiatalok ne vándoroljanak el. Anyagilag független intézményeket akartunk létrehozni, hogy se az ukránok, se a románok ne tudják financiális oldalról befolyásolni a működésüket. Hatalmas egyetértés volt a kint élő amerikai magyarok között akkor, hogy erre szükség van, aztán a kezdeményezés mégis elbukott az Antall-kormány kövein, de hazakerülve az igazságérzet továbbra is munkált bennem. Végül a 2016-os migrációs válság ébresztett aztán rá, hogy Európa és az Európai Unió semmit nem tud rólunk, magyarokról, és az interneten, közösségi portálokon is elképesztő információk terjednek rólunk, ha egyáltalán terjednek. Akkor határoztam el, hogy csinálok egy tematikus történelmi oldalt, hiszen tapasztalataim szerint Nyugaton nagyon keveset tanítanak Magyarország történelméről, vagy leginkább semmit.

Miért éppen a török kor lett a központi téma?

Hogy miért a török korból indultam ki, arra egyszerű a válasz. Úgy gondolom, hogy minden a török korban kezdődött az ország három részre szakadásával, amely önmagában is nagyobb tragédia volt, mint akár Trianon, de ez mindenképpen Trianonnak az előzménye. Magyarország kivérzett az évszázadok alatt, amíg Európát védte, etnikailag meggyengült; ennek egyenes következménye lett az oszmán után az osztrák uralom, a '48-as szabadságharc után a kiegyezés, és végső soron Trianon. Szerencsésen ráakadtam Szibler Gábor történész Facebook-csoportjára („Vitézlő Rend – török- és kuruc kori hagyományőrzés”), akinek a történelemszemlélete szimpatikus a számomra. Az ő megközelítése kellően középutas: kiemeli, mennyit köszönhet nekünk Európa, de bemutatja a korban létező magyar megosztottságot is a törökpártiak vagy a Habsburg-pártiak között, amely máig létező ellentét, és amelyben nehéz egy középvonalat meghúzni. Tőle sokat merítek, fordítok. A 25 ezer követővel rendelkező Facebook-oldalam mellett két Facebook-csoportom is van: az egyikben az általános, a másikban kifejezetten a török kori magyar történelemmel foglalkozom. Az egyikbe lefordítottam például Kosztolányi Dezső „Égi jogász” című esszéjét, amely egy megdöbbentő feldolgozása Trianonnak 1920-ból, de angolra eddig senki nem fordította le. A másik, a török korral foglalkozó csoportom 13 ezer tagot számlál már, ahol a legkülönfélébb nemzetiségű emberek gyűltek össze; még szlovák és román adminjaim is vannak, hogy elkerüljük azt a vad vitát, amely más csoportokra jellemző. Meg lehet találni velük is a hangot, szlovákokkal is, románokkal is; van olyan réteg, akikkel lehet kommunikálni. Azt kell hangsúlyozni, ami összeköt minket, és nem az, amivel próbálnak minket egymásnak ugrasztani, ugyanis óriási az ellenszél.

Pontosan mit ért az óriási ellenszél alatt?

Talán külső szemlélők számára nem annyira látható, de óriási, fogalmazzunk úgy, nem keresztény pénzek vannak az oszmán birodalom propagandájának angol nyelvű terjesztése mögött. Rengeteg a YouTube-videó, rengeteg a propagandaoldal, amelyek mind azt terjesztik, hogy akkor volt paradicsom Európában, amikor ők voltak itt az urak. Hasonlóan erős a Habsburg-párti propaganda is, amely viszont azt terjeszti, hogy Magyarország szinte nem is létezett, az osztrákok űzték ki egyedül a törököt, ezekkel szemben a magyar hang, a magyar szempontok alig jelennek meg. Óriási űrt kell betölteni, de azt is ügyesen, hogy az embert ne vádolhassák meg semmiféle extremitással, mert nagyon könnyen rásütik bárkire, hogy szélsőséges.

Van olyan durva történelemhamisítás, amely mellett képtelen szó nélkül elmenni?

Vannak. Az Internetet elönti például a Drakula-mítosz Erdéllyel és különösen Törcsvárral kapcsolatban, amelynek semmi alapja nincs. Drakula és Erdély, Erdély és Drakula, ez az egyik vesszőparipám, hogy kiirtsam ezt a hamis mítoszt, mivel nagyon fájó, hogy a Hunyadiakról – akiknek Drakulával ellentétben volt jelentőségük, és nem is kicsi, az egyetemes történelemben – senki nem beszél. Ehelyett Európa egy nevetséges mese bűvöletében él, amelyet bizniszalapon terjesztenek. De ha már Törcsvárnál tartunk, rengeteg magyar várról jelennek meg posztok, bejegyzések úgy, hogy be sem mutatják a magyar vonatkozásokat. A szlovákokra, a horvátokra, a románokra vagy az ukránokra éppúgy jellemző, hogy hajlamosak nem bemutatni a magyar múlt eseményeit. Van egy saját magam által fenntartott oldalam is, ahová mentem a cikkeimet, nehogy a Facebook-oldalam esetleges törlésével minden munkám megsemmisüljön. Ott készítettem egy listát, amelyen jelenleg 300 vár szerepel történelmi adatokkal és képekkel, amelyeket bárki oda tud linkelni a hozzászólásokba, hogy ne csak agymosott dolgokat lehessen olvasni. A Wikipédia például, amely fontos igazodási pont az interneten, el van árasztva angol nyelvű hazugságokkal. Míg a magyar nyelvű Wikipédián szépen megvan ezeknek a helyeknek a feldolgozása, angolul nagyon kevés az információ, és ami van, az is borzalmas.

Térjünk kicsit vissza oda, hogy mekkora források jutnak például a történelem török szemléletének bemutatására, elterjesztésére. Ebből azt is ki vélem hallani, hogy magyar források nincsenek az ilyen munkák támogatására, létrehozására?

Személyes példámból tudok csak kiindulni, sokszor mennyire elcsüggeszt, hogy nem tudok közel férkőzni azokhoz az intézményekhez, alapítványokhoz, amelyekről azt gondolnánk, hogy nemzeti alapon működve ilyen ismeretterjesztő célok támogatására is rendelkeznek forrásokkal. Már Apponyi Albert idejében ki lett mondva, hogy Nyugaton nem tudnak semmit a magyarokról, és ha mi nem visszük oda franciául, angolul, németül vagy akármilyen nyelven a történelmünket, akkor megteszik helyettünk mások. Azt gondoltam, ez egy olyan történelmi tapasztalat, hogy lesznek olyan inzézetek, egyetemi kutatóhelyek, ahol alanyi jogon foglalkoznak ezzel a kérdéssel, de nincsenek. Pedig mindenki számára nyilvánvaló, hogy milyen sokan tájékozódnak a közösségi médiából.

Talán azért nincsenek ilyen intézmények, mert megijdtek a lemaradástól, az elvégzendő feladat nagyságától...

Lehet, de valakinek át kell törnie a hallgatás falát. Itt kell megköszönnöm a Magyarország Barátai alapítvány segítségét, ők egy webinárt szerveztek nekem, illetve Kásler Miklósét, akinek köszönhetően le tudtam cserélni rozoga számítógépemet...

Melyek voltak a legpozitívabb és a legnegatívabb tapasztalatai az elmúlt hat év munkája alapján?

Elsőnek is, jó értelemben sokkolja, különösen a külföldi, jellemzően angolszász olvasókat, hogy egy ilyen kis nép, mint a miénk, mennyit küzdött a történelem folyamán. Óriási érzelmi támogatást kapok tőlük. Számomra is váratlan, hogy kialakultak barátságok olyan román, szlovák vagy horvát tagokkal, akikkel egy közös minimumban ki tudunk egyezni: hogy voltak olyan zivataros időszakok, amikor vállt vállvetve harcoltunk, és még nem uszítottak egymás ellen bennünket. Ugyanakkor nagyon kemény támadásokat is kaptam, perrel is megfenyegettek, sokakat kellett kitiltanunk az oldalainkról. Sokan meglepő indulattal kritizálják azt, hogy honnan jöttünk, kik is vagyunk, de olyan aktuálpolitikai támadásokat is kapok, hogy ha olyan vitézek voltunk a történelem folyamán, akkor most állítsuk meg Putyint. Ami mégis a legjobban fájt, az az itthonról jövő támadás, jellemzően liberális oldalról. Becsmérelték a szaktudásomat, az angol nyelvtudásomat, a kompetenciámat, rendesen elverte rajtam a port az értelmiség. Tisztában vagyok vele, hogy van, aki nálam jobban beszél angolul, jobban érti a történelmet, biztosabb egzisztenciával, jobb kapcsolati hálóval rendelkezik. De ahelyett, hogy ők végeznék azt a munkát, amiért engem kritizálnak, inkább azt hazudják, hogy erre nincs szükség, hogy felesleges. Pedig ha nem vetnék reflexből a szemétre azt a történelmet, amelyet példaként lehetne Európa elé állítani, rögtön az egész magyar politikai élet értelmet nyerne a Nyugat számára. Ha tudnák például, mit jelent 300 évig viaskodni a törökkel. A kritikusok erre a munkára már nem vállalkoznak, talán a hasonló támadásoktól tartva. Mindenesetre a török, a román, a szlovák nacionalista támadások közel sem fájnak annyira, mint a hazaiak, mert azok szíven ütik az embert.

A támadások dacára időközben viszont két könyve is megjelent...

Nem akadémikus könyveket akartam írni, azokból rengeteg van, mégsem olvassák az emberek. Egy könnyebben fogyasztható, olvasmányosabb dolgot akartam az emberek kezébe adni. Az egyik munkám harminchárom felvidéki magyar várat mutat be kis dramatizált történetekkel, balladákkal, legendákkal, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a várakhoz. Az Amazonon elég jók a visszajelzések, de csak ott tudom a könyveket terjeszteni. A másik egy XVII. században játszódó ifjúsági regény, amelynek a célja regényes formában bemutatni az Erdélyi Fejedelemség, a Hódoltság, a Magyar Királyság korabeli viszonyait. Most új könyvvel is szeretnék jelentkezni, amelyben a dunántúli és az erdélyi várakról lesz szó. Alapvetően, a visszajelzések alapján az a tapasztalatom, hogy a nyugati diaszpóra sincs kiszolgálva kellően angol nyelvű, de magyar történelemi munkákból. Idehaza megvan az a luxusunk, hogy számtalan történelmi tárgyú kalandregényt olvashatunk, de angol nyelven ilyenekhez hozzáférni sokkal nehezebb. Persze nem tartom magam óriási írónak, de azt látom, az emberekben hatalmas az érdeklődés ezek iránt a témák iránt.

Mi a végső cél, amivel elviekben a munkája nyomán elégedett lenne?

Azt szeretném, ha helyére kerülne a magyarság szerepe az egyetemes történelemben. Ennyi és nem több. Azt szeretném, ha pontosan annyira méltányolná a világ például a magyarság szerepét a törökellenes harcokban, amelyekkel az egész kontinenst vigyázta, amennyire megérdemli. Az 1500-as években az egész keresztény Európa még hangos volt a magyarok méltatásától, mindenki értette a szerepünket, kiáltványokban, röplapokban szerepeltünk, mára ebből semmi nem maradt. Be vagyunk betonozva egy óriási fal mögé, és szeretném, ha ezek a falak leomlanának.

Kik és mi célból húzták fel ezeket a falakat?

Ennek is történelmi gyökerei vannak. Az I. világháború óta építgetik ezt a kulturális falat körülöttünk a szomszédos államok, de a Nyugatnak sem volt érdeke, hogy a magyarok hírnevét felkarolja. Azóta más negatív erők is becsatlakoztak, elég csak megnézni a YouTube-videókat, Magyarországon is sugárzott, egész estés történelmi dokumentumfilmeket, amelyek az oszmán birodalom nagyságát dicsőítik. Szulejmán-sorozatok készülnek, miközben megdöbbentő módon Hunyadi Jánosról hasonlók nem. Óriási, kiaknázatlan kulturális tőke ez, amelyet használni kellene. A tekintetben ugyanakkor bizakodó vagyok, hogy ennek a munkának van létjogosultsága és lesz folytatása, hogy lesznek mások is, akik csatlakoznak. Ilyen értelemben nagyon optimista vagyok.

Vezetőkép: PS/fotómontázs