Pesten mindenki vidéki

A 2022-es országgyűlési választás tanulságainak nem kormánypárti kiindulásból született értelmezései április harmadika óta sajnálatosan világítottak rá arra, hogy úgy az urbánus értelmiség, mint annak fő hangadói alapvető identitásproblémákkal küszködhetnek, az ugyanis világos, hogy nemhogy összességében a magyar társadalmat és annak lélektanát nem értik, de valószínűleg saját magukat sem képesek azon belül, egy szerves egész részeként látni. Szomorú képet fest az úgynevezett „elitről”, hogy évtizedek szorgos munkájával, tudatosan vagy öntudatlanul buborékokba, szellemi gettókba menekültek el ahelyett, hogy feltették volna maguknak a fő kérdéseket a saját életükről – ki vagyok, honnan jövök, hova tartok stb. – és válaszokat kerestek volna azokra. Ma már ez luxus. „Nincs idő a fájdalomra”, mondhatnák egy bizonyos fájdalomcsillapító reklámszlogenje után szabadon, és milyen igazuk is lenne, egészen addig, amíg olyan katartikus, történelmi viszonylatban értelmezendő események nem történnek, mint például ez a választási győzelem, amely mindenkitől megköveteli a maga viszonyulási pontjait, aki pro vagy kontra állást foglalt a voksával. És most néznek, mint a rossz tanuló, aki nem készült, és csodálkoznak.

Van nekem egy barátom az Újlipótvárosban. Ott élte le az egész életét, nem is megy onnan sehova, ugyanakkor nagyon is tisztában van vele, hogy helyi viszonylatban úgymond „gyüttmentnek” számít, elvégre nem az a tipikus újlipóciai polgár – származásilag sem –, akinek már az ükapja is feltalált valamit és a korabeli újság is megírta. Olyan, mint Pesten a többség: a szülők, nagyszülők máshonnan keveredtek oda, ő meg már ide született, polgárosodni viszont ilyen csekély időtávban még nem volt idő – vagy igény. Ez a barátom szokta mondani, látva a hasonló, amúgy teljesen jó fej, de Pesten alapjaiban gyökértelen ismerőseit: „Pesten mindenki vidéki”. A pestiség mint identitás általam ismert legtalálóbb leírása ez.

Pestinek túl vidéki, vidékinek túl pesti

E sorok írójának sem egyszerű elhelyeznie önmagát valamiféle identitásmátrixban, hiszen a Pestvidékre született annak idején – a nagyszülők és a rokonság az ország két ellentétes végén –, helyben kevés kapcsolódási ponttal, mind a mai napig két világ határán. Zsigerből sem akarok pesti lenni, mert megszoktam a csendet, a jó levegőt és a dolgok komótos tempóban történő bonyolítását, viszont falusinak se gondolom magam, mert annak legfeljebb olyan lehetnék, mint a viccben a téeszparaszt, akit nem a kakas ébreszt, hanem az ébresztőóra.

Kapaszkodom is, amibe csak lehet: nagyanyám archaikus tájszólásába – amelyben a j és az ly nem ugyanaz a hang –, a családi történetekbe, a kevéske tárgyi emlékbe. Építgetem a saját összmagyar identitásom: anyám innen jött, apám onnan jött, én pedig viszem magammal ezt a két külön vérvonalat, úgy a génjeimben, mint a gondolataimban. A házi feladatot megcsináltam, nem félek a jövőtől – még ha a múlt hézagos is.

A pesti identitás nem mindig az identitás hiánya is egyben

Azt hinné az ember, száz százalékos pesti ember nem is létezik, pedig de, csak olyan, mint a fehér holló. Szerencsére ilyen barátom is van: számon tartja, hogy a családja egyik ága óbudai sváb volt, a másik pedig angyalföldi sváb, és a házi legendárium is nagyságrendekkel gazdagabb, mint nálunk. Sokkal inkább a magáénak is érezte az utcáját, és a mai napig számon tartja, hol voltak a környékén a nevezetes kisvendéglők, továbbá melyik miért volt nevezetes. Ő az, akiből egy egészséges társadalomban szép számmal kellene lennie egy-egy mikroközösségen belül, és fel se kéne tenni azokat a már említett alapvető kérdéseket, hiszen magától értetődő lenne: te ide születtél, ide jártál iskolába, ismertük a nagyanyád is, ergo egy vagy közülünk.

Még a mégoly atomizálódó, rengeteg feloldhatatlannak látszó problémával küszködő olasz társadalomban is ezekbe a kötelékekbe kapaszkodnak a mai napig – persze náluk nem volt negyven év kommunizmus, nem szakadt meg a kontinuitás a helyi identitásokban. Ha egészségesen, organikusan fejlődhetett volna a magyarság a fővárosban is – értsd: az elitet nem üldözték volna el és a polgárságot nem lehetetlenítették volna el, az elűzöttek otthonait pedig nem töltötték volna fel proletárokkal holmi lakáshiányra hivatkozva –, a pesti identitás is értékes attribútumok egész sorát hordozhatná, nem pedig merő szitokszóként hatna.

Ezek a parasztok

A pestiség sajnos többnyire választás kérdése. Tipikus eset: felnő az ember valahol, aztán a továbbtanulás vagy a jobb élet reményében a fővárosba – ha kevésbé tehetős, a Pestvidékre – kerül, új életet kezd, aztán egyre jobban megszokja a jólétet és egyre kevesebbszer jár haza vidékre, hiszen mi kösse őt már oda, meg különben is egyre kínosabb néha a szülők, rokonok, egykori barátok szemébe nézni. Aztán szép csendben megváltozik, és elkezd gúnyos megjegyzéseket tenni, hogy

„na, feljött a paraszt tűzijátékot nézni augusztus 20-ára, aztán behajt a Baross téren a forgalommal szembe, mert azt se tudja, hol van éppen”.

Gyerekfejjel se értettem az ilyen megjegyzéseknél, hogy a természetes szolidaritás ilyenkor hol marad, hiszen eredendően mi is vidékiek vagyunk, meg különben is, ők is ugyanolyan magyarok, mint mi. Minek kell magyar meg magyar között ilyen piszlicsáré hülyeségek miatt választóvonalakat húzni? (Felettébb fejlett igazságérzetem volt a koromhoz képest, így utólag belegondolva.)

Szerencsére jellemfejlődés is van a világon, így azon rokonom, akinek az előbb említett parasztozós beszólását annak idején zokon vettem, ma már könnyes szemmel nézte március 15-én a Hír TV közvetítését, hogy itt van az egész ország, együtt vonul több százezer ember a Békemeneten, és hogy mennyi busszal hozták az embereket, milyen csodás is ez. Hiába, egy valamire való néppárt az egész népet mozgósítja – és mint a választási eredmények mutatják, egyesíti is. Narancsszínű már az egész ország, ennyire még a hollandoknál se dominál a kedvenc színük.

Buszmagyarok, mi?

És ilyenkor jönnek a politikailag ellenérdekelt felek részéről a csendben, félmondatok szintjén elejtett, talán nem is mindig – vagy nagyon is! – komolyan gondolt megjegyzések (hogy ők is értsék: mikroagressziók), a „buszmagyarozás”, meg az „idehozták őket, de azt se tudják, hol vannak, meg milyen rendezvényen”.

(A külön kedvencem mindegyik Békemenetnél, amikor azon háborognak, hogy az Európai Unió támogatásával vásárolt és épp ezért EU-zászlós matricával is ellátott önkormányzati falubuszokkal is hozzák az embereket, de ez nem tartozik szorosan ide, csak azért jegyzem meg, hogy ezek tényleg képesek bármibe belekötni. Bármibe is.)

Mire jó is ez azon kívül, hogy nettó parasztság? Ha már a „paraszt” szó az idők során amúgy is átment egy sajnálatos jelentésváltozáson, épp ideje lenne kinevezni Farkasházy Teddyt Kossuth-díjas parasztnak (átkattintani csak erős idegzetű olvasóinknak ajánlott), a közéleti munkásságát elnézve ez a cím ugyanis meglehetősen testhezállónak bizonyulna.

Buborékban élni

Persze a buborékon belül az ilyen parasztságért jár a keksz. Nem érteni a néplelket, nem érteni a magyar társadalmat – vagy legalábbis úgy tenni, mintha nem értenék – egyfajta eltartott kisujjas sikk, ami persze elkerülhetetlenül maga után vonja a pofára esést. Az pedig azért a maga módján vicces. Míg egyes tanult kollégák a választás óta kancsószámra vedelik a liberális könnyeket, én ugyan a magam mértékletes módján ugyan, de szintén elmerültem a kárörvendésben. Van is min. Most már sorozatosan bizonyosodik be négyévente, milyen röhejes is az, amikor az ország legprivilegizáltabb népcsoportja – ti. a belpesti–budai éttermiség – egy számára kedvezőtlennek vélt választási eredmény miatt veszélyben érzi az egzisztenciáját és már-már padlássöprést vizionál, pedig a padlássöprők történetesen az ő nagyapáik voltak (az enyém meg az, akinek lesöpörték és akit lekulákoztak – ceterum censeo, a kisemmizéséért egyszer még számolunk), a mi oldalunkon pedig az ilyesmi nem szokás. Egy néppárti, a társadalom minden rétegére odafigyelő kormány nekik is szolgál ajánlattal, lehetőséggel. Mindenki gyarapodhat, mindenki okosodhat – ők is. Az önkéntes gettón kívül is van élet, tessék kipróbálni.

Végezetül pedig, nemcsak trollkodásból, küldeném a pesti és budai bubisoknak a méltán közkedvelt Eiffel 65 vonatkozó számát a buborékokról – tessék figyelni a dalszövegre, nagy igazságok rejlenek benne! –, és mindenkinek, aki szereti!

Vezetőkép: MTI/Balaton József