Groteszk címet választottam, mert a helyzet is az. Az 1945-ben alapított, a kádári állambiztonság által gyakorlatilag megszállt Magyar Újságírok Országos Szövetsége (MÚOSZ) mostantól a sajtószabadságért kíván küzdeni. Ahelyett, hogy esetleg elszámolna a vagyonával vagy a szervezet sötét, nagyrészt még máig ismeretlen háttértörténetével, amit jómagam is próbálok – több-kevesebb sikerrel – kutatni a Hamvas Intézetnél. A MÚOSZ-nál mintha megállt volna az idő, évről-évre volt ügynököket, titkos megbízottakat tüntetnek ki, egyikük az elnökségért is elindult, szerinte most az egykori Népszabadság újságírói, a pesti bagázs irányítja a szövetséget. Visszamegyünk a múltba, hogy lássuk, hogyan tette tönkre a kádári diktatúra a szervezetet, és miért lenne nemes gesztus, ha másokra hagynák a sajtószabadságért való küzdelmet és szépen feloszlatnák magukat.
Nem szeretnénk, ha a március tizenötödikei – sajnos megszokottá vált – botrányok mellett elsikkadna az a nagyszerű bejelentés, amely szerint: „Harcolni fog a MÚOSZ a sajtószabadságért!” Cikkem címe erre reflektál, természetesen némi cinizmussal. Groteszk, szürreális világunkban minden elképzelhető, fantáziadús alkotók szerint még az is, hogy a jégből kiolvasztott Adolf Hitler menekültügyi mozgalmárrá válik, a rehabilitált Péter Gábor pedig átveszi az újra megnyitott Angolpark irányítását. Harc, MÚOSZ és sajtószabadság, már csak az “imperializmus”, a “reakciós erők”, a “kulákság” és a “világbéke” kifejezések hiányoznak. Tényleg – és ezt most a kormánypárti és ellenzéki sajtó is magára veheti – mintha megelevenedne az ötvenes-hatvanas évek sajtójának „stílusa”.
Vissza a kényelmetlen, meg sem történt múltba
Bár a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) saját történetét szereti 1896-ig visszavezetni (és szegény Mikszáth Kálmánt is belekeverni), valójában 1945-ben alakult meg a szervezet. Érdekes, hogy a szövetség már akkoriban is kiállt a sajtószabadságért.
Igaz, a formálódó Rákosi-diktatúra idején még nem egy lap megszünése, hanem annak betiltása kapcsán harsogták a jelmondatot.
A Népszava 1947-es cikke szerint a „hírlapirók üdvözlik a MÚOSZ központjának állásfoglalását >A Holnap< című napilap ügyében. Üdvözlik a nyomdai munkásokat, akik erélyesen léptek fel « demokrácia védelmében. Az újságirótársadaltom továbbra ia készen áll az igazi sajtószabadság és a demokrácia érdekeinek megvédésére”.
Tiltsák be! Éljen a sajtószabadság! / Forrás: Arcanum.hu
Az igazi sajtószabadság akkor azt jelentette, hogy a Sulyok Dezső alapította Holnapot betiltották, a politikus pedig inkább elmenekült az országból – mielőtt valószínűleg kivégezték volna egy koncepciós perben. Persze a Kádár-rendszerben “minden megváltozott”, a MÚOSZ is már egy új, még igazabb sajtószabadságért küzdött a 1958-ban. Így: „Mi nem titkoljuk, hogy nálunk nincs szabadság a burzsoázia sajtója számára. A proletárdiktatúra sajtószabadsága azonban a legteljesebb sajtószabadság, mert lehetővé teszi, hogy a nép hangja szólaljon meg a sajtóban és a rádióban, hogy a sajtó a nép történelmi ügyét, a szocialista építést szolgálja, a békét hirdesse a burzsoázia ellen, az imperialista agresszorok ellen.”
Ez csak két régi cikk, de ennél jóval többről lesz szó. A sajtószabadság hazánkban lejáratott kifejezés, de ettől még nagyon is fontos dolog.
Küzdjenek, álljanak ki érte minél többen, csak ne a MÚOSZ. Ezzel a cikkel megpróbálok rámutatni, miért gondolom azt, hogy egy százszorosan lejáratott, vállalhatatlan embereket kitüntető szövetség miért nem tiltakozhat hitelesen.
A kádári állambiztonság által irányított MÚOSZ
Az elmúlt években a Hamvas Intézet kutatójaként több cikket írtam a MÚOSZ állambiztonsági hátteréről.
Ahogyan arról is, hogy a kádári hírszerzés Press-rezidentúrája (amely a sajtót felügyelte) a MÚOSZ székházába fészkelte be magát. Ezek akkor is tények, ha erről az egyesület honlapján semmit sem találni.
Ott a derűs visszaemlékezéseké a terep: „Nosztalgiázzunk egy kicsit: a tetszőlegesen leemelt 1976-os évkönyvben a középkoron túli tagság párás szemekkel fedezheti fel a korábbi MÚOSZ-székház társalgójáról (köznyelven presszó) és az étteremről készült fotókat. A presszóban a szakma akkori kiemelkedő egyéniségei interjúvolták a kulturális és politikai élet prominens személyiségeit, a kor kedvelt italai (gin tonic koktél és Bloody Mary) társaságában” – olvashatjuk Árkus Éva írását. (Aztán voltak, akik jelentéseket írtak a koktéloktól elernyedt beszélgetőpartnerekről, mások nem.)
A MÚOSZ később eladott villája, éppen a diktatúrát éltetik / Forrás: Fortepan.hu
Nyaralás, behálózás – Apró Piroska Balatonszéplakon
A MÚOSZ-tagok nyilván hasonló jó érzésekkel emlékeznek vissza a nyári üdülésekre is. Például arra a balatonszéplaki Interpress üdülőre, amelyet a hírszerzés a külföldi, megkörnyékezhető újságírók megközelítésére, behálózására használt.
Éppen egy ilyen dokumentummal kapcsolatban bukkantam rá Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnökünk anyósának (és Apró Antal lányának), Apró Piroskának a feljegyzésére.
A fiatal Apró-lány nyári tanulmányútját (khm) Balatonszéplakon töltötte, s ha már ott volt, összeismerkedett azzal az idősebb német újságíróval (és feleségével), akit az állambiztonság meg akart környékezni (cikkem itt): „Üdülésük utolsó napjaiban ismertem meg őket. Annak ellenére, hogy igen szimpatikus és kellemes emberek voltak, minden olyan beszélgetés elől, ami komolyabb témákat érintett volna, mereven elzárkóztak. Üdülésük első részében Szabó Zoltán foglalkozott velük” – írta Apró Piroska. (Szabó és Apró jelentése után maga a Press-rezidentúra vezetője, Szolnok Péter hírszerző tiszt találkozott a német újságíróval).
A híres Orion bár. Hány embert hallgattak itt le? / Fotó: Szellemvarosok.blog.hu
Rámutat a MÚOSZ és a kommunista állambiztonság rendszerszerű összefonódásra, hogy a hírszerzés a szövetség újságíró-akadémiájáról válogatta ki újabb és újabb embereit, csemegézve a nyelvet, esetleg nyelveket beszélő, politikailag teljesen megbízható növendékek között.
Másik ilyen vadászterületük a Magyar Távirati Iroda volt. Esetükben zsarolásról, fenyítésről természetesen szó sem volt. Annál inkább jól jövedelmező, szabad utazást, megjelenő könyveket jelentő állásokról. Ha valaki megtetszett az állambiztonságnak, akkor környezettanulmányt készítettek róla, ha átment a szűrökön, akkor bekerülhetett a kivételezett körbe.
Egy humoros és megbizható elvtárs, Árkus József / Fotó: Cultura.hu
Amikor az előírás szerint néhány évente le kellett váltani a külföldi tudósítókat – a megbízható emberek, mint például Aczél Endre körbejárták a világot, ezt egyfajta vetésforgóként képzeljük el –, akkor a Press rezidentúrát kérték fel az új emberek kiválasztásához. Mint ebben a levélben, amelyet a Külügyminisztériumban dolgozó „Komlósi” fedőnevű hálózati ember jegyzett. A jelen és a jövő hálózati embereiről is listát készítettek:
„Kérjük Bakos Elvtársat, hogy a váltási tervet hosszabb távra elkészithessük javasoljon olyan személyeket, akik Bécsbe, Bernbe, Brüsszelbe, Párizsba, Kölnbe sajtóattachenak valamint állandó külföldi tudósitónak számba jöhetnek – írta a Press-rezidentúrát vezető Szolnok Péternek („Bakos”) – Továbbá kérjük Bakos Elvtársat, hogy a hazai bázis kiépitése és szélesitése érdekében az Ujságiró Iskola német-, francia nyelvet beszélő növendékei közül javasoljon olyan gyakornokokat akik a későbbiek folyamán – nyelvismeretük, ujságirói szakismeretük, rátermettségük alapján – sajtóattacheként, külföldi tudósitóként Bécsben, Bernben, Kölnben, Brüsszelben, Párizsban dolgozni tudnának”.
Bakos elvtársnak címezve / Forrás: ÁBTL
A tehetségeket a kádári állambiztonság és a diktatúra – kedves szakkifejezésével – „megfuttatta”. Nem véletlen, hogy jelentős részük a rendszerváltás után is komoly pályafutást futott be, többségük boldogan mosolygott a MÚOSZ díjátadásain, ahol évről-évre találni olyan embereket, akiket bizonyítottan vagy pályafutásukból sejthetően beszervezett, alkalmazott az állambiztonság. A MÚOSZ-t természetesen a legmegbízhatóbb káderek irányítottak, olyan dörzsölt figurák, mint a szövetség egykori főtitkára, a magyar sajtó egykori ura, Siklósi Norbert, aki különböző állambiztonsági játszmákban is részt vett.
Például abban az akcióban, amikor a III/I. a németországi magyar emigráció talán legjelentősebb kiadóját próbálta megszerezni. (cikkem a Hamvas Intézet vonatkozó munkafüzetéről itt).
Siklósi elvtárs / Forrás: Visszaemlekezesek.hu
Nagyon is jellemző, hogy a 2008-ban elhunyt Siklósit Balog János, a MÚOSZ Örökös Tagok Testületének akkori elnöke és Németh Péter, a Népszava főszerkesztője búcsúztatta. Balog szavaiból muszáj idéznem: „Nem nosztalgia ez, hanem az emlékezés meghökkentő azonossága: hogy milyen főnök, micsoda vezérigazgató volt! Vezér? Ugyan! Egyszerű ember, de utánozhatatlan vezető, eszményi munkatárs”.
Técsy titkos munkatárs, a Népszava máig aktív publicistája
És most hadd ejtsek szót az olyan régi motorosokról, mint amilyen Várkonyi Tibor. A Népszava örökifjú publicistája (és megannyi MÚOSZ-nagyágyú tanítója, mentora) azon ritka emberek közé tartozik, akiket a francia állam és a kádári állambiztonság is kitüntetett. Várkonyi „Técsy” fedőnéven titkos munkatársként (különösen megbízható, komoly feladatok elvégzésére is képes ügynökként) foglalkoztatták. Megbízták például egy Karl Grobe nevű német újságíró tanulmányozásával, megkörnyékezésével, s amikor utasításra meglátogatta Németországban, annak költségét a Hálózat állta. Várkonyi titkos munkatárs boldogan jelentette, hogy a német kolléga „a MUOSZ meghívását szívesen fogadta el”. Nem meglepő, hogy Várkonyi publicisztikájában azzal védekezett, hogy ő csak szakember volt, második cikkünkre – amely cáfolhatatlanul rámutatott aknamunkájára – már inkább nem is reagált, de azóta is a lap megbecsült publicistája.
Két arc, egy ember / Montázs: PS
A másik – későbbi népszavás – ügynök (akit a jelek szerint valamiért még nem tüntetett ki a MÚOSZ), akinek dossziéit alaposan feldolgoztam, a kevéssé ismert Hahn Péter volt. Ő Amerikában, Kubában és Moszkvában hajtott végre hírszerzői feladatokat, a Népszava későbbi lapszerkesztője szintén titkos munkatárs volt.
Vele kapcsolatban a legszomorúbb, hogy simán átment a rendszerváltás utáni átvilágításán, mert nem tudták (vagy inkább nem akarták) rábizonyítani a III/III-as érintettségét (márpedig a tudatos, manipulatív narratíva szerint csak ez számít), noha az iratokban szerepel, hogy a belső elhárításnak is besegített Moszkvában.
Hahn Péter adatlapja / Forrás: ÁBTL
Vannak persze olyan nagy öregek is, akikre nincs bizonyíték a hiányos dossziék között, így nem tudjuk, be voltak-e szervezve. Ilyen például a ma is aktív – és szintén népszavás – Somfai Péter, akinek pályafutásának jelentősebb lépcsői egy az egyben megegyeznek Hahn Péter állambiztonság által támogatott felemelkedésével. Pályafutásuk hajnalán mindketten a Magyar Ifjúság (MI) nevű propagandalapnál dolgoztak, Hahn előtt éppen Somfai volt a lap moszkvai tudósítója (ezt a kiemelkedők között is kiemelkedő állást Hahn a dokumentumok szerint gyakorlatilag kikövetelte), korábban Somfai az MI berlini tudósítója volt (néhány éve ő is megkapta a MÚOSZ aranytollát).
Ez persze semmire sem bizonyíték – az azonban sorsszerű, hogy életük a rendszerváltásnál a Népszavánál futott össze.
Éppen ott, ahová a MÚOSZ új elnöke, Hargitai Miklós (Somfai az elnökség „póttagja”) érkezett a Népszabadság valóban kínosan intézett megszűnése, megszüntetése után. A Népszava újságírója saját bevallása szerint a sajtó szabadsága mellett leginkább a MÚOSZ tekintélyes ingatlanvagyonát félti (ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a téma szakértőjével, Borvendég Zsuzsannával készített interút). „Ezek az ingatlanok nem tegnap keletkeztek, és nem úgy, hogy az állam adta ajándékba, hanem a MÚOSZ-nak mindig is volt székháza és üdülője.” – szögezte le határozottan Hargitai. Mindig is?
Igen, a legendás régi székházban ugye a hírszerzés (is) székelt, a legismertebb üdülőt pedig szintén az állambiztonság használta „becserkészésre”.
Hargitai / Fotó: 24.hu
Kétmilliárdos vagyon a MÚOSZ kezében?
Nem csekély összegekről van szó, a MÚOSZ egyik örökmozgó tagja, az elnökségi választáson induló Szántó István blogjában a tavalyi választással kapcsolatban ezt írta: „A tagságot csak két ajánlóval lehetett elnyerni. Hogy mi van. Agonizálunk. Van egy csaknem két milliárdos vagyon ingatlanban és ez folyamatosan emészti a vésztartalékot és a szerény bevételt”.
Szerencsénkre a miskolci (ez megnyilatkozásai miatt érdekes,) Szántó igen aktív, tavaly Komlósi Gábor megválasztását, idén Hargitai kinevezését is keményen kritizálta. „A pesti bagázs készült a megmérettetésre. Hargitai megválasztásával üzentek, a Népszabadság készül a visszavágóra” – írta februárban. Néhány napja meg ezt: „Maga a szövetség pedig egy vagyonából kifosztott, kiforgatott szervezet, amely csupa hétpróbás pesti tollforgatókból áll. A postabankos kedvezményezettekkel megegyező a lista. Tulajdonképpen rejtélyes módon eltűnt a szövetség két zászlóshajója az Andrássy úti palota és a Széplaki üdülősor. A székház egy kis darabja pedig még furcsa módon le is lett választva az ingatlanból”.
Cikkünk szempontjából érdekes, hogy éppen azt a két ingatlant említette, amelyet a kádári hírszerzés is oly nagyra tartott.
Szavait viszont mindenképp érdemes fenntartásokkal olvasni, hiszen ő is a MÚOSZ ügynökvonalát erősíti.
Szántó 2005-ben került fel az internetre közzétett egyik ügynöklistára. Az újságíró akkor előremenekült, annak az Észak-Magyarországnak nyilatkozott, amelynek sokáig főszerkesztő-helyettese volt (okos lépés, az újság nyilván a kedve szerinti cikket jelentette meg, az Index is ezeket a mondatokat vette át): „A miskolci újságíró tájékoztatása szerint 1973-án vették nyilvántartásba és titoktartásra kötelezték – olvashatjuk. – Mire azonban kiérkeztek volna Vietnámba a Vietkong áttörte a fegyverszüneti demarkációs vonalat, így végül is Szántóék küldetése elmaradt. Ennyi, nem történt semmi, de azért biztonság kedvéért még hozzátette: „Ennyi volt mindössze a nyúlfarknyinál is rövidebb pályafutásom e téren”.
Szántó István / Forrás: MUOSZ.hu
Ilkei Csaba kutató, korábbi MDF-képviselő szerint már az ő neve is szerepelt azon a listán, amelyet a néhai Antall Józsefnek nyújtottak át. A vállalhatatlan honlapnak dolgozó, de munkáit iratokkal alátámasztó Ilkei ezt írta: „A „Nádor” fedőnevet kapta, eredményes munkája alapján ügynökből gyorsan titkos megbízottá lépett elő a hálózatban. A kémelhárítás sikeresen felfuttatta pályáján, a Déli Hírlaptól az Észak-Magyarország című megyei laphoz került, és a főszerkesztő helyettesének székébe ültették. Állambiztonsági nyilvántartó lapjának 04-es kódja azt jelenti, hogy egészen 1990-ig, a rendszerváltásig foglalkoztatták élő hálózatként az ellenzék felderítésére. Az Észak-Magyarországtól ment nyugdíjba”. (És 2015-ben természetesen ő is aranytollas lett.) Szántó erre a cikkre is válaszolt: másokhoz hasonlóan kalandvágyról beszélt és természetesen arra hivatkozott, hogy sohasem volt III/III-as.
Szép, ugye? Tulajdonképpen előrelépésnek is tekinthetjük, hogy végül Hargitait választották meg, aki néhány mondat erejéig teret engedett az önkritikának is. „Szerintem van egy morális szétzuhanás is – nyilatkozta. – Pénzügyileg pedig majdnem reménytelen helyzetben van, és az is probléma, hogy a külvilág szemében nagyon leértékelődött, és nem is ok nélkül” – mondta. Nagy kár, hogy nem fejtette ki, mire gondolt.
Talán azon is eltűnödhetne, hogy amíg a “Galambos” fedőnéven jelentő Szepesi György az Aranytollas Újságírók Társaságának tiszteletbeli elnöke (és a bizottság tagja!), addig teljesen természetes folyamat a régi állambiztonsági kollégák megjutalmazása.
Éljen a megújulás és a sajtószabadság!
Szerencse, hogy a sötét évtizedek után most a MÚOSZ valóban megújul. Idén végre több független, egész életében a szabad sajtóért dolgozó, a kommunizmust belülről bomlasztó újságírót kitüntettek, akiknek jelentős része a Népszavához és a Népszabadsághoz köthető. A hat ember közül most egyetlen egyet emelnék ki. A megszűnt Népszabadság publicistája, Léderer Pál 2006-ban a Fidesz nemzetiszocialista (náci) hátteréről értekezett, de egyik fia is letette névjegyét.
Utóbbi azzal vált ismertté, hogy 2000-ben társaival lefűrészelte és ledöntötte a kommunisták által 1951-ban lerombolt Regnum Marianum templom emlékére állított fakeresztet. A bíró szerint egyikük a rendőröknek Rákosit éltette.
A perről Szenvedi Zoltán kollégánk több cikket is írt a Magyar Nemzetben. Ezek a fiatalok a maguk kis kicsinyes módjukon megismételték az elődök “nagy tettét”. Reakciójából valószínű, hogy a fiatal Lédererből később a korrupcióellenes K-Monitor alapítója lett. Tettéből következve úgy vélem, a fiatalember nagy karriert futhatott volna be az ötvenes, hatvanas években, nagyon reméljük, hogy előbb-utóbb hozzávágnak egy MÚOSZ-díjat.
Talán a szövetség múltjának, jelenének e tablószerű, karneváli felfestéséből látni lehet a jövőképét is. A sajtó érintett képviselőin túl valószínűleg kevesen sírnának azon, ha ez a lejáratott szövetség egyszerűen feloszlatná magát. Küzdjenek a sajtó szabadságáért mások, a fiatalok. (De talán ne azok, akik keresztdöntéssel indultak és tettükért azóta sem kértek bocsánatot). Jól van, oszoljunk fel elvtársak.
De akkor mi legyen a konccal?
http://hamvasintezet.hu/hu/
Facebook
Twitter
YouTube
RSS