Apáti Bence: Feminista Carmen – gondolatok a premier után
A Firenzei Operaház vezetősége úgy döntött, hogy engedve a haladó idők még haladóbb szavának – no és persze a “feminácik” rendkívül erőszakos lobbitevékenységének – színpadra enged egy olyan Carmen rendezést, amelyben a címszereplő cigány lány nem csak, hogy életben marad a darab végére, de meg is öli a férfi főszereplőt. Nem mai hír, sokan ki is fejtették már a véleményüket a “fejlettnyugaton” zajló színházi eseménnyel kapcsolatban, így egészen biztosan sok olvasónk hallhatott már erről. Ami miatt mégis írok erről az eseményről, annak egyszerű és nagyszerű oka az, hogy időközben, vasárnap, lezajlott a premier. És a közönség – hálaistennek – egy emberként fütyülte ki a “feminista Carment”. (PolgárPortál-publicisztika)
Mindez persze nem hatotta meg a progresszív művészeti vezetőket, az igazgatót, és a rendezőt. Magasról tesznek ők arra, mit is gondol a meghamisított Carmen operáról a nézőik 99 százaléka. Nem veszik le a darabot, hisz kit érdekel a fizető nézők, az úgynevezett opera-rajongók véleménye. Őket egészen biztosan nem.
A vezetőség nem nekik akar megfelelni, hanem a most épp ereje teljében lévő, hisztérikusan tomboló, toporzékolva követelőző feminista lobbinak. Enyhe déjà vu érzés keríti hatalmába ilyenkor az embert.
Mert nem most látunk először ilyet. A haladó nyugat pont ilyen magasról tesz a többségben lévő normális polgárai véleményére, olyanokéra, akik a haladók számára érthetetlen okokból nem kezdenek mexikói hullámot formálni afeletti örömükben, hogy több millió közel-keleti, és fekete-afrikai férfiember érkezett az országukba.
Azonban az is kiderült már, hogy csak rövid ideig lehet az emberek ellenében kormányozni egy országot. Mert az ilyeneket lassan, de biztosan elkergeti a nép egy demokráciában.
Ahogy az is örök igazság, hogy a kísérletező kedvű modernkedő rendezőket és színházigazgatókat is villámgyorsan leváltják majd, és oda kerülnek majd ahová valók.
Egy kicsi, független művelődési házba, vagy annak pincéjébe. Vagy egy harminc négyzetméteres szobaszínházba.
Egy olyan műhelybe, ahol a mélyen tisztelt publikum nem rökönyödik meg, nem fütyüli ki, és nem dobálja meg paradicsommal a darab végén a művészeket, ha az általa ismert darabok más helyszínt, más díszletet, más kezdetet és más véget kapnak. Ahol nyugodtan lelőheti Carmen Don José-t. És ahol le lehet cserélni a Csipkerózsika csókkal életrekeltős jelenetét, mondván, hogy az nők elleni erőszaknak számít.
Ebben a tekintetben egyébként sokszorosan is érintett vagyok – mármint Csipkerózsika és csók témakörben – ugyanis táncoltam a Csipkerózsika című balettben, ahogyan a Hófehérke és a hét törpecímű mesebalettnek is a premier óta részese vagyok. Harangozó Gyula koreográfiájában a herceg a csókkal ébreszti fel a mérgezett almától tetszhalott állapotban kerülő Hófehérkét. Kérdés, meddig még? Mikor ér ide a feminácik lobbija?
Táncoltam Petruchiot is Seregi Makrancos Kata című, világhírű darabjában. Petruchio válogatott módon próbál jó és engedelmes feleséget faragni makrancosából. Erőszakkal próbálja megcsókolni, éhezteti, meg is veri, sőt drága ruhákkal zsarolja. A legkevésbé sem politikailag korrekt módon bánik szíve hölgyével… Továbbá Spartacusként is adtam ki olyan parancsot a 2. felvonás végén, ami alapján a népem – a felszabadított rabszolgák – egymás elleni, halálig tartó küzdelemre kényszerítettek két elfogott rómait. És mégis játszunk, játszottuk, a közönség pedig szerette, és mi: Katák, Petruchiok, és Spartacusok is ugyanannyira szerettünk a szereplők ruhájába, és személyiségébe bújni. Ilyen a színház, ilyen a tánc, ilyen a színjátszás.
Hiszen ez csak egy történet, egy mese, egy táncjáték. És nem az élet.
A klasszikus balettek és operák egyfajta múzeumként funkcionálnak. Az az egyik küldetésük, hogy bemutassák, miként zajlott az élet például Shakespeare idején, illetve, hogy milyen mesékkel altatták el vagy épp ijesztgették régen a gyerekeket; és, hogy hogyan harcoltak a római gladiátorok. A másik fontos céljuk e történeteknek pedig, hogy szórakoztassanak, vagy épp elgondolkodtassanak. Akár arról, milyen volt a világ régen, vagy hogy mennyi minden változott azóta.
Mi, akik normális emberként, és nem femináciként éljük az életünket, meg tudjuk különböztetni a valóságosat a fikciótól, a balettet a való élettől, és a Carmen című világhírű operába sem akarunk – hisz normalitásunk miatt nem is tudunk – belelátni elnyomó, patriarchális férfielnyomást.
És mi vagyunk többen. A normálisok.
Azonban a hamis küldetéstudattal megvert, mindenbe osztályharcot, férfielnyomást, és nők elleni erőszakot látó újkori “nemnormálisok” hangja sokkal messzebbre hallatszik. Sokkal nagyobb a lobbierejük, sokkal jobb az érdekérvényesítő képességük. Be tudják tiltani a Huckleberry Finn-t, és a Csipkerózsikát. Meg tudják változtatni a Carmen végét, és ki tudja, hol van még ennek az őrületnek a vége. Ki tudja, milyen régi klasszikus operák, balettek, és mesék kerülhetnek ugyanerre a sorsra? Ki tudja, mikor kerülnek ezek a művek az elborult agyú feminácik vágóhídjára?
És a végére engedjen meg az én türelmes olvasom egy kis nyomokban libsi progressziót tartalmazó végszót:
Nem azzal van baj, ha kísérletező kedvű függetlenek megváltoztatják egy mű végét, elejét, és közepét. Nem azzal van baj, ha egy kétszáz fő befogadására képes kortárs műhely felcseréli Rómeót Júliára, vagy ha ugyanezek a művészek bemutatják a Makrancos hölgy feminista változatát. Ilyen a művészet. Tegyék, ha van rá igény, ha van rá közönség.
A baj igazán ott kezdődik, amikor kísérletező kedvű habókosok átveszik az uralmat a kultúrában, és elkezdik be-, illetve kitiltani a nagy kőszínházakból, a konzervatív, hagyományos, régi és nagy múltú rendezéseket. Hisz ezek az egyetemes kultúra elidegeníthetetlen részei.
Emiatt van most baj. Ugyanis elkezdték.
Forrás: PolgárPortál(Vezető kép: Bildquelle Pietro Paolini (Contrasto) Terraproject)
