Princz Gábor alig harminckét évesen a frissen megalakított Postabank vezére lett. Mindig találgatták, hogy hogyan ejtőernyőzött ennyire fontos kulcspozícióba, sokan még mindig azt hiszik, hogy az ÁVH-s Princz Gyula fia volt. Nem. Apja Princz György volt, akit Princz Gábor egyszerű közgazdásznak hazudott a különböző interjúkban, azt tódítva, hogy normális, átlagos családban élt. A moszkovita Princz György nem volt átlagos, a Szovjetunióban dolgozott külkereskedőként és diplomataként (Princz Gábor Moszkvában született), de ennél is fontosabb, hogy hazatérve Apró Antal bizalmasa, erősebb megfogalmazása szerint a “lakája” lett. Princz egyik fia a rendszerváltás idején a Postabank élére repült, másik fia a nyolcvanas években egy szovjet-magyar vegyesvállalatot vezetett, tovább járva azon az úton, amin apja a kommunista diktatúrában elindult. Princzék tágabb értelemben az Apró-klánhoz tartoztak, ezt kiderítve már világosabb, hogyan is lehetett Apró Antal lánya, Apró Piroska később a Postabank felügyelőbizottságának az elnöke. Princz Gábor felemelkedése, 1.rész.
Amikor Princz Gábor 2018-ban meghalt, Pámer Dávid kollégám megírta pályafutását a portálunkon, annak sok, sajnos kevesek által ismert részletével együtt.
Kiderült, hogy Princz és a Postabank hírhedt VIP-listáján Portik Tamás egyik olajos ismerőse is rajta volt. Vagy az, hogy Fenyő János baráti, ismerősi köréből többen is Princzet sejtették a médiacézár halála mögött. A nyomozás ezt nem igazán támasztotta alá, az viszont sokatmondó, hogy a rendőrség sokáig egyaláltan nem vette komolyan ezt a szálat.
Nem véletlenül: Princz tiszt volt a magyarországi sakktáblán, ebben a cikkemben azt mutatom be, hogy honnan érkezett, hogyan is lehetett a Postabank vezére, alig több mint harmincévesen. Lelövöm a poént: moszkvai, szülői háttérrel. A színfalak mögött feltűnik az Apró-klán, amelynek legkevésbé lejáratódott üdvöskéje, Dobrev Klára ma már nyíltan miniszterelnökségről álmodozik.
Ha a kommunista-posztkommunista hatalomátmentést és a média kisajátítását vizsgáljuk (márpedig sorozatunk ezzel a céllal indult el), akkor Princz Gábor és a Postabank megkerülhetetlen téma. A kilencvenes években a Postabankhoz tartozott a magyar napilapok tekintélyes része, Princz kulturális mecénásként tündökölt, és csak keveseket érdekelt, hogy az állam és az állampolgárok pénzét használta fel erre. Eltüntetve sok-sok milliárdot.
És akkor előbukkant a semmiből
A rendszerváltás előestéjén, 1987 januárjában új főosztály alakult a Magyar Nemzeti Bankban. „A bankfőosztály feladata a pénzintézetek jegybanki irányítása és ellenőrzése, valamint a jegybank belföldi információs rendjével kapcsolatos feladatok ellátása” lett – írta akkor a Figyelő. A Pénzintézeti osztály vezetőjének Princz Gábort választották, ugyanő lett az Információs osztály „megbízott vezetője” is. A cikkből kiderül, hogy az 1956-ban született közgazdász korábban a bank „hitelpolitikai főosztály osztályvezető-helyetteseként” dolgozott.
Az igazán nagy dobásra másfél évet kellett várni. A Postabank és Takarékpénztár Rt. 1988 júniusában alakult meg, vezetője az említett ifjú titán, Princz Gábor lett, ő tájékoztatta az MTI-n keresztül a közvéleményt: „Elmondta, hogy a bank alaptőkéje mintegy kétmilliárd forint lesz. Az egyik legfőbb alapító részvényes a Magyar Posta, tulajdonhányada hozzávetőlegesen eléri az alaptőke egyharmadát. A mintegy 60-70 részvényes között képviselteti magát a magyar állam, továbbá több pénzintézet, ipari, mezőgazdasági, közlekedési, kereskedelmi, idegenforgalmi vállalat, szövetkezet, kisszövetkezet. Az eladásra kínált részvények névértéke félmillió forint.”
Princz Gábor, a Postabank elnök-vezérigazgatója és Horn Gyula miniszterelnök kezet fognak a “munkás juniálison” a Hûvösvölgyi Nagyréten / Fotó: MTI
Azt hitték, hogy az ÁVH-s Princz Gyula fia
Természetesen sokan – köztük akkori kollégái és elvtársai is – furcsállottak, hogy egy harmincas évei elején járó fiatalemberből a hirtelen megalapított bank vezére lett. Suttogni kezdték, hogy a közgazdász a hírhedt ÁVH-s, Princz Gyula fia, hiszen nem ő lett volna az első, aki ilyen háttérrel az égig röpül. Gondoljunk csak az SZDSZ-es Bauer Tamásra (apja az ÁVH-s Bauer Miklós), a Móra Kiadó urára, Janikovszky Jánosra (apja az ÁVH-ezredes Janikovszy Béla), Pető Ivánra (apja Pető László ÁVH-s tiszt) vagy Majtényi Lászlóra (anyja az ÁVH-nál dolgozott). És a sor hosszan folytatható. Princz Gábor 1993-ban saját lapjában, az akkor a Postabankhoz tartozó 168 órában cáfolta a híresztelést (riporter: Pásztor Magdolna): „Ha már ilyen őszintén beszélgetünk, talán nem neheztel, ha szóbahozom: egy nyugdíjas színésznő a Magyar Fórumban a szadista ávéhás verőlegények közt a >kegyetlen kínzó Princz Gyulát<, a >postabankos apját< is említi…” – így a riporter, mire Princz: „Ahelyett, hogy ezt minősíteném vagy mentséget keresnék, elég, ha annyit mondok: az édesapámat Princz Györgynek hívták, apai családunkban egyébként minden elsőszülött férfi György volt.
Édesapám egyébként – mint említettem – mindig is külkereskedő volt. Egy szerény közgazdász, akinek semmi köze nem volt az ÁVH-hoz.”
A kis Princz Gábor / Forrás: 168 óra/ Arcanum.hu
Legenda: a névrokona miatt választották ki
Szerény közgazdász – nem is hazudhatott volna nagyobbat. Princz egy külön legendát is kitalált, amit ugyanebben az évben – 1993 – másik lapjának, szintén a Postabankhoz tartozó Kurírnak mesélt el (riporter: Kende Katalin): „Dolgozott a jegybankban egy névrokonom, Princzné. Édesanyám korabeli lehetett és elismert személyiség a szakmában. Már elnöki kinevezésem után történt, amikor Villányi pénzügyminiszter egy tárgyalásunk végén azzal búcsúzott: >Légy szíves, add át édesanyádnak az üdvözletemet!< Későbbi találkozásainkkor is mindig üdvözletét küldte édesanyámnak, aki valójában könyvtáros volt világéletében… Azt hiszem, a pénzügyminiszter nagyon kedvelhette a bankos Princznét.
Amikor elékerült a kinevezésem, melegség önthette el a szívét: lám, szeretett munkatársának a fia!… Nem kizárt, hogy névrokonom ekképp belejátszhatott sorsomba. Az igazi véletlen azonban az, hogy a posta akkori vezérkara valamilyen módon éppen rám bukkant.”
Mindig ezek a különös véletlenek. Tényleg dolgozott egy Princz Zoltánné nevű osztályvezető a Magyar Nemzeti Banknál – korábban Vályi Péter pénzügyminiszter titkárnője volt –, de őt 1984-ben nyugdíjazták, és Princz Gábor elhallgatott apja nála is fontosabb káder volt. Ugyanebben az interjúban Princz Gábor egyébként róla is beszélt: „Kezdetben zeneművésznek [készültem – MG]. Merthogy imádtam zongorázni és rengeteget gyakoroltam, hogy legalább zongoratanár lehessek. Idővel kiderült, hogy nem vagyok igazán tehetséges. Miután pedig édesapám külkereskedő volt, s mint a legtöbb családban, nálunk is érvényesült az atyai nyomás: a közgazdasági egyetem külkereskedelmi szakán végeztem, és bankár lettem. […] Dolgoztam éjjelnappal. Fordítottam, tolmácsoltam, rádióztam, tanítottam. A Magyar Nemzeti Bankban főnökeim szerencsére elnézték, hogy mással is foglalkozom.
Előfordult, hogy három napra megbetegedtem, ha zsíros tolmácsolás nézett ki.”
Természetesen a szovjeteknek. Princz ekkor sem fedte fel az igazság minden részletét.
Nem sokáig bírta a Szovjetunióban
Két évvel később (1995) a Népszavának, egészen pontosan Váradi Júliának már a moszkvai szálról is bátrabban beszélt („Egy bankár a kultúráról”):
„Normális, átlagos család voltunk”
– mondta Princz, mire Váradi: „Az édesapja mit csinált?”. Princz: „Külkereskedő volt. A szülők azt szerették volna, hogy messzebbre jussunk, mint ők, és örültek, ha zongorázom. Apám közgazdászt akart csinálni belőlem, az is lettem. Reálisabb ember volt, mint én, és úgy gondolta, hogy nem árt egy szakma is, mert a művészetből nem lehet megélni.
A Szovjetunióban kezdtem a közgazdasági egyetemet. Apám kint volt, mint diplomata. Nem sokáig bírtam ott, egy-másfél évig.
Aztán hazajöttem, és itthon újból elkezdtem a közgázon. Mellette jártam a bölcsészkarra is. Végül is megragadtam a közgazdaságnál.”
Princz Gábor, a Postabank volt elnök-vezérigazgatója, 2004 / Fotó: MTI
Már közelítünk. A Mozgó Világnak (1994, a riporter Borsányi Katalin – érdekes, hogy mindig nőkkel beszélgetett) ezt mondta: „Mivel édesapám – külkereskedelmi diplomataként – hosszabb ideig Moszkvában dolgozott, én is ott tanultam: előbb kémia-fizika szakon, majd átnyergeltem a Lomonoszov Egyetem politikai gazdaságtan tanári szakára. Hamar rájöttem: ez nem igazán rám szabott, így megint váltottam, akkor már a külkereskedelemre. Itthon pedig az akkor még Marxról elnevezett közgázon diplomáztam. Majd a Nemzeti Bankban helyezkedtem el, s azután jött – 1988-ban – a Postabank.”
Princz már a „bukása” után – 1999-ben – a Vasárnapi Hírekben mutatta be magát (a cikk alcíme: „Princz Gábor úgy tartja, nem pártokat szolgált, hanem a rendszerváltást”): „Az életrajzomat mondjam el? Ajjaj, az még több félreértésre adhat okot azoknak, akik erre utaznak: 1956 márciusában születtem. Moszkvában, mert édesapám ott dolgozott diplomataként. Alig másfél év múlva hazaköltöztünk. Magyarországon zeneszakos suliba jártam, és a legkomolyabban mondom, hogy muzsikusnak készültem. Később matematika-fizika és kémia szakos is voltam, aztán a sors úgy hozta, hogy… ki sem merem mondani: a Lomonoszov Egyetemen kezdtem el felsőfokú tanulmányaimat.”
A szerény közgazdász legendája
Az ismerős cinizmus („ki sem merem mondani”), és a zenészi pálya ismételt sulykolása. A motiváció egyértelmű: nem akart ő bankár lenni, csak úgy belecsöppent. Családja szerepét tudatosan csökkenti, apja előbb „szerény közgazdász”, aztán „egyszerű külkereskedő”, végül „külkereskedelmi diplomata”. Anyja könyvtáros, „normális, átlagos család”.
Valójában Princz Gábor egy nagyon befolyásos, moszkovita családból származott, apja, Princz György Apró Antal bizalmi embere volt, karrierje egyik csúcsán a Minisztertanács titkárságán dolgozott. Ő állt Princz Gábor mögött, de még fontosabb volt a moszkvai háttér.
Lássuk Princz György pályafutását. Három évvel Princz Gábor moszkvai születése után, 1959-ben jelent meg a Belpolitikai Szemlében Princz György „Szocialista együttműködés a KGST-ben” című tanulmánya. Princz elmondása szerint a család ekkor már hazatért Moszkvából. Az említett KGST-t (azaz a kommunista blokk Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát) 1949-ben hozták létre Moszkvában, egyfajta válaszlépésként az amerikai Marshall-tervre. Nem tudjuk, hogy ott volt-e az idősebb Princz az alapításnál, de az tény, hogy ez volt a szakterülete. 1962-ben már a Minisztertanács Titkárságának osztályvezetőjeként kapott magas állami kitüntetést, és közben folyamatosan publikált a Pártéletbe (pl.: „A Szovjetunió súlya és szerepe a világgazdaságban”), a Belpolitikai Szemlébe (pl.: „Szocialista együttműködés a KGST-ben”), máskor magyar-szovjet gazdasági kapcsolatok címmel tartott előadást.
Hao De-cin, a Kínai Népköztársaság magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete és Apró Antal iparügyi miniszter aláírják a kínai-magyar hitelegyezményt a Parlamentben / Fotó: MTI
Érthető, hogy az Esti Hírlap 1963-as cikkében éppen ő mutatta be a KGST-t az olvasóknak: „A Parlament díszes folyosójának egyik szerény ajtaja mögött dolgozik Princz György, aki a KGST magyarországi képviselőjének egyik munkatársa.”
Princz György a KGST közös bankjáról is mesélt az olvasóknak.
Később, 1969-ben a szovjet-magyar barátságról írt nagy cikket a Népszabadságban, majd ugyanabban az évben a Figyelőnek a szovjet piacról. A Magyar Nemzet 1978-as cikke egy bizonyos Princz György osztályvezetőt említett a „Külkereskedelmi Minisztérium kooperációs önálló osztályán”, majd neve felbukkan 1987-ben, amikor „Princz Györgynek – eddigi munkája elismeréseként – 1987. július 15-i hatállyal minisztériumi tanácsosi címet” adományoztak.
Princz György egyébként számtalanszor szerepel a pártiratokban, más ügyekben éppen ő tájékoztatta Apró Antalt. Apró mellett betöltött szerepét egy visszaemlékezésből lehet a leginkább megismerni.
Princz György Apró Antal bizalmi embere, “kiskutyája” volt
Az ismert kommunista mozgalmár családból származó jugoszláv-magyar Vujovits Vladimir szintén Apró Antal osztályvezetője és tolmácsa volt. A KGST ügyeivel ekkor a Minisztertanácshoz tartozó Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkársága foglalkozott, itt dolgozott együtt Vujovits és az idősebb Princz. Vujovits Vladimirral Molnár János készített életút-interjút már a rendszerváltás után, az anyag részletére a Huszadik Század Emlékezete virtuális életútinterjú-gyűjtemény honlapján találtam rá. A regisztrálás után elküldték a teljes szöveget, s mint szinte mindig, a bennfentessel készült oral history-anyag értékes információt rejtett.
„Princz főosztályvezetői beosztásban volt. Ő volt Apró bizalmi embere – tulajdonképpen ő, mint egy kiskutya, a főnök összes kívánságát teljesíteni akarta
– mondta Vujovits Princz Gábor apjáról. – Princz, Apró keze alá rendezte az anyagokat. Minden kívánságot, ami fölmerülhetett, becsületesen és nagy szorgalommal teljesített. […]”. Riporter: „Tehát Apró Antal választotta ki valamely posztra az embert?” Vujovits: „Bizonyára Princz javaslatára.”
Apró Antal, a Minisztertanács elnökhelyettese beszél /Fotó: MTI
Apró Antal, a Szovjetunió nagy barátja
A jugoszláv-magyar osztályvezető az interjúban azt mondta Apróról, hogy bár nem volt túl tehetséges ember, ezt a diktatúrához való végtelen hűségével ellensúlyozta. Lojális volt Kádárhoz, a pártvezetéshez, de még inkább a Szovjetunióhoz.
„Igen, ez volt a másik dolog. Ez volt a kép, ami kialakult róla, hogy ő a Szovjetunió rendkívül nagy barátja. Ezt ő is hangsúlyozta, de az oroszok így tekintettek rá. […]”.
Riporter: „Tehát a két ország közötti kapcsolatok legmagasabb szinten Aprón keresztül zajlottak?” Vujovits: „A konkrét dolgok Aprón keresztül.”
Apró Antal munkastílusáról Vujovits a következőket mondta: „Nem is tudom, hogy munkastílusról hogy lehet beszélni, mert mindig volt körülötte néhány ember, aki kiszolgálta. Többek között ez a Princz György is, aki különben a >nagy Princznek< a papája.
K: Melyik >nagy Princznek<?
V: A bankár Princznek. Princz Gábor papája volt.
K: Milyen kicsi a világ.
V: És Princz kiszolgálta a főnökét – bármiben. Tehát egyszerű adminisztratív dolgokban is, illetve fizikai dolgokban, utazás közben…
K: Hozta neki a kávét?
V: Hozta neki – mi az hogy! Szóval ő tényleg egy odaadó…
K: Odaadó lakáj volt?
V: Igen, is-is. […]”.
Princz György tehát Apró Antal bizalmasa, „lakája”, mindenese volt, azé az emberé, aki talán a legfontosabb volt a szovjet vonalon, és akit sokan a KGB emberének tartottak. Nem véletlenül, ő vezette például azt a katonai bizottságot, amely 1956. október 24-én alakult, és amely be akarta vezetni a katonai diktatúrát Magyarországon. Tolmácsa szerint Apró nem beszélt jól oroszul, így Vujovits fordított neki, előtte meg nyilván Princz. A családot aligha kell külön bemutatni (Dobrev Kláráról és a hálózati famíliáról itt írtam). Tudjuk, hogy Apró Antal lánya, Apró Piroska a szocialisták egyik legfontosabb háttérembere lett, a bolgár Petar Dobrevvel kötött esküvőjére az említett tolmácsot is meghívták. Apró Piroska már fiatalon feljegyzést készített az állambiztonságnak (cikkem itt), aztán egyre feljebb emelkedett, kulcsállásban dolgozott a hadiüzemként működő Videotonnál (írásom itt). Az is érdekes, hogy a Princz Gáborhoz hasonlóan szintén közgazdász Apró-lány 1981 és 1988 között újra a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozott, előbb főosztályvezető-helyettesként, majd a kelet-európai főosztály vezetőjeként. Igen, ez ugyanaz a vonal. Azt is tudjuk, hogy Apró fia, ifjabb Apró Antal egészen konkrétan az állambiztonság tisztje volt (állambiztonsági szakdolgozatáról itt írtam). Ahogyan a többi befolyásos káder, úgy a “szerény közgazdász” Princz is elindította a gyerekekeit. Princz Gábor ugye harminckét évesen a Postabank elnöke lett, másik fia, Princz György [ő az elsőszülött, aki hagyományosan a György nevet kapta] pedig 1989-ben megalapított egy szovjet-magyar vegyesvállalatot. Szintén a KGST-vonalon.
Ifjabb Princz György, a szovjet-magyar Interorg vezetője
Az ifjabb Princz György vezette Interorg 1989 elején indult el: „Január 1-jétől magyar-szovjet vegyes vállalatként megkezdte működését a KGST-tagországok moszkvai székhelyű közös szervezete, a Nemzetközi Vezetéstudományi Kutató Intézet (MNIIPU) és a budapesti Építésgazdasági és Szervezési Intézet (ÉGSZI) által alapított Interorg Irányítás Kutató-Fejlesztő Kft. – jelentette be 1989-ben a Világgazdaság.
Az Interorg a szovjetekkel történő kereskedésre buzdított, ennek megszervezése volt a fő profilja. A cikkek és hirdetések legtöbbje a Magyar Hírlapban jelent meg azután, hogy Robert Maxwell 1990 elején felvásárolta a lapot. Nem véletlenül említettem a kárpátaljai születésű brit üzletembert, hiszen ő volt az egyik legismertebb keleti-nyugati összekötő, olyan hálózati ember, aki kereskedett, üzletelt és közben a legsötétebb ügyekben vett részt. Sántító eredettörténete szerint a második világháborúban magyar börtönbe került (egy jelentés szerint Rákositól tanult meg magyarul), majd Londonba érkezve ismert sajtómágnás lett, hogy később a kelet-európai rendszerváltás egyik legkártékonyabb figurájává váljon.
Ő volt az, aki a moszkovita Lukanov és az évekig nálunk trónoló Szemjon Mogiljevics segítségével gyakorlatilag kifosztotta Bulgáriát, Magyarország annyival szerencsésebb helyzetben volt, hogy itt nem a posztkommunisták, hanem Antall Józsefék szerezték meg a hatalmat, ráadásul a kulturális és társadalmi hagyományok is mások, így ilyen szinten, ennyire pofátlanul nem rabolhatták ki az országot. A zsidó származású Maxwellt nagy eséllyel egyébként az izraeli Moszad iktatta ki, miután egy idő után teljesen elszállt, és túl nagynak gondolta magát. Elképesztő fiatalkoráról ebben a cikkben írtam, Bulgária kifosztásáról meg ebben az írásomban foglalkoztam.
A kitérő nem felesleges, hiszen rendszerszerű, hogy a moszkovita Princz György által vezetett szovjet-magyar vegyesvállalattal éppen Maxwell lapjában foglalkoztak a legrészletesebben.
Princz György, a magabiztos ifjú direktor
„Nagyszabású szovjet-magyar üzleti találkozó lesz április elején Budapesten – írta címlapos cikkében 1990 márciusában a Magyar Hírlap. – A felek dollárelszámolású üzleti lehetőségekről kívánnak tárgyalni. A jelenlegi feszült helyzetben kétségtelenül meglepő hír nyomán kerestük meg Princz Györgyöt, az Interorg igazgatóját, hogy bővebb információt kérjünk.
– A legtöbb fejlett piacgazdaságú ország keresi a liberalizálódó szovjet gazdasággal az együttműködés lehetőségeit
– mondja az igazgató.
– Nekünk sem megszüntetni, hanem – felhasználva eddigi tapasztalatainkat és piaci pozícióinkat – átalakítani kellene a szovjet kereskedelmi kapcsolatainkat.”
A folytatásból egyértelműen kiderül, hogy nem az azonos nevű „öregről”, hanem az idősebb fiáról volt szó:
„Nem tudok szabadulni a magabiztos ifjú direktor szavaitól. Hónapok óta mást sem hallok, mint hogy a szovjetekkel miért nem lehet”
– írta a magát meg nem nevező újságíró. A cikk szerint áprilisra „60-70 szovjet kereskedelmi és iparvállalati vezetőt” vártak, akik „konkrét árufelajánlásokkal, illetve igénylistával” érkeztek. Így is történt. A „nagyszabású üzletember-találkozót az Interorg, magyar–szovjet, és a Moscow Project Management (MPM) szovjet–amerikai vegyes vállalat” szervezte.
Üzlet a hajón / Forrás: Magyar Hírlap/Arcanum.hu
Megérkezett a Volga a Dunára
A Hírlap egyik áprilisi cikkéből az is kiderült, hogy a találkozó megtörtént, a szovjetek vízen érkeztek. Az írás címe: „Üzlet a hajón”.
„Az Alpoktól a Fekete-tengerig, több városban is kiköt a tegnap Budapestre érkezett, 60 szovjet üzletembert szállító hajó. Több mint száz hazai vállalattal folytattak megbeszéléseket tegnap és ma, kizárólag dollárelszámolású üzletekről. A rendezvényt szervező Interorg igazgatójától azt is megtudtuk, hogy a nagy érdeklődés miatt nem fért be minden jelentkező a budapesti másfél napba. A >lemaradtakat< különbusszal szállítják majd Bécsbe, s a szovjetek ottani programjába illesztenek további tárgyalásokat.”
[Bécsbe, ahová később Princz Gábor is elmenekült.]
A dunai eseményről az MTI is beszámolt, így a legtöbb lap átvette. A találkozót egy Volga nevű hajón tartották, amely a vajdasági Magyar Szó cikke szerint április közepén már az újvidéki kikötőben tűnt fel. A Népszabadságnak Regős Zsuzsa közgazdász-újságíró még az említett szovjet-amerikai vegyesvállalat (Moscow Project Management) igazgatóját, „Vlagyimir A. Szpektor professzort” is megszólaltatta.
A vezető elárulta, hogy „októberben újabb szovjet üzleti delegációt hoz majd egy hajó hazánkba. Annak fedélzetén már amerikai, kanadai és ázsiai szakemberek is lesznek.” A diktatúrák összeomlottak, ez már az üzletek ideje volt.
Princz Györgyék találkozókat szerveztek, aztán megszűnt a cég
A Princz György vezette Interorg a következő években borsós áron üzleti találkozókat szervezett, Kijevbe, Moszkvába, Kazahsztánba. Nem olcsón segítettek, a Világgazdaságban megjelent hirdetés szerint a moszkvai út ára „78 000 Ft+áfa+22 000 Ft repülőjegy” volt.
Az 1988-ban megalapított vegyesvállalat felügyelőbizottságát a céginfó szerint a következő személyek alkották: Kiss Rozália, Béres István, Kalacsov Ny. Vlagyimir, valamint Kazarin Sz. Alekszander. A sajtóban a kilencvenes évek elején még folyamatosan megjelentek a különböző hirdetések a cégtől, aztán megszűnt a vállalat.
Interorg kontaktnapok / Forrás: Világgazdaság/Arcanum.hu
Említésre méltó, hogy az Interorg egyik alapító cége, a hetvenes években elindított Nemzetközi Tudományos Kutatási Vezetéstechnikai Intézet még ma is aktív. Az egykori szovjet vezetésű intézet szervezte például az I. Atomenergetikai Jogi Konferenciát Pécsett, 2018-ban, amelynek központi témája a paksi bővítés volt.
Princzék együtt is üzleteltek
Gondolom, nem meglepő, ha elárulom, hogy a két Princz testvér együtt is üzletelt, több közös cégben benne voltak – a céginfóból kiderül, hogy ugyanaz az anyjuk neve (Cs. Mária) – például abban West Union Invest Kft.-ben, ami a bankvezér csúnyán bedőlt szállodáját birtokolta. Idősebb Princz György jól tervezett: egyik fia a kilencvenes évek leghatalmasabb figurája lett, a másik meg a szovjet(orosz)-magyar üzleti hálózatot építette.
A papák (Apró és Princz) után a gyerekek is közel kerültek egymáshoz, ezzel a következő cikkemben fogok foglalkozni. Világos, hogy Princz a tágabb értelemben vett Apró-klánhoz tartozott, érthető, ha elsőfokon őt is felmentették. Mert ilyen a vörös polip.
[Releváns információjukat a Postabankról, illetve Princz Gáborról továbbra is várjuk a [email protected] címre].
Folytatom.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS