Volt egy legendás győzelme a magyar huszároknak 1914-ben, Limanovánál, az orosz hadsereg ellen. Egyik hőse Szántay Jenő volt. A huszárkapitány nem félt a haláltól, érezte, hogy követni fogja sporttársát, Zulawsky Bélát, aki már a háború elején hősies halált halt. Miután Szántay megsebesülve meggyónt Prohászka Ottokár püspöknél, visszament a frontra, és bátran belevetette magát a küzdelembe. 1914 decemberében halt meg, hat évvel azelőtt még negyedik lett az olimpián, és megnyerte a magyar bajnokságot. A hős haláláról a pécsi futball legendás sportembere, Dombóváry Ödön tájékoztatta a lapokat. Ő önkéntesként harcolt a háborúban. Szántay Jenő története.
A Magyar Atlétikai Club 1928-ban – ahogyan 1921-től 1944-ig – megrendezte a Hősök versenyét, amelyet a háborúban hősi halált halt sportolók emlékének szántak. Összecsaptak a legkiválóbb atléták és vívók, hogy így tisztelegjenek sporttársaik, mestereik, barátaik előtt. „Ott volt mindenki, aki eljöhetett s akinek kegyeletében feledhetetlen hőseink emléke él s jóleső érzés fogta el a nemes eszme minden hívőjét, mert tapasztalhatta, hogy korán elköltözött bajtársaink lelke mindörökre közöttünk él – tudósított az 1928-as versenyről a Pesti Hírlap. –
Lelki szemeink előtt megjelent a minden idők legnagyobb vívójának, Békessy Bélának az ideálisan kisportolt s az igazi tudás szerénységével fellépő rokonszenves alakja, ott láttuk a képzeletben a versenyek előtt ok nélkül folytonosan aggódó, de a versenyeket azért rendszerint megnyerő derék bajnokunk, Szántay Jenőnek elegáns egyéniségét, éreztük a lelkiismeretes és a legkritikusabb helyzetekben is mindig korrekt Zulavszky Béla jelenlétét, felvonult előttünk a kemény magyar Szarvassy György is, amint kétujjnyi széles pengéjével osztogatja rettenetes vágásait s közöttünk volt a fürge kis Borsay is, – de nagy bánatunkra, sajnos, valamennyien csak képzeletben”.
Öt, a fronton elesett vívó. Békessy Béláról előző cikkemben írtam, most „a versenyek előtt ok nélkül folytonosan aggódó, de a versenyeket rendszerint megnyerő derék bajnokunk”, Szántay Jenő alakját próbálom felidézni.
Szántay Jenő fényképe a Tolnai Világlapban (1908) / Forrás: Arcanum.hu
Minden 1896-ban, egy olasz fiatalember megjelenésével kezdődött.
Santelli Italo jött, látott, győzött, majd győztünk
A magyar vívósport történetében döntő jelentőségű volt az a világverseny, amelyet az ezeréves fennállását ünneplő ország tiszteletére rendeztek. A magyar vívók ezen a tornán összecsaptak a külföldi nemzetek versenyzőivel, és volt az olaszok között egy olyan katonai vívómester, aki mindenkit lenyűgözött: Italo Santelli, azaz Santelli Italo. „[…] a mesterek küzdelmét Italo Santelli nyerte meg. Érdekes, hogy a verseny végén a vendégek és a vendéglátók azt a tanulságot vonták le, hogy a magyar vívás lassú, a fegyverek nehezek és ezért a védő- és a támadó mozdulatok nagy testi erőt kívánnak a versenyzőtől. Gyorsasági fölényben voltak akkoriban az olaszok. Könnyebb kardokkal léptek a pástra és lendületesebben mozogtak.
Más szempontból is figyelemreméltót produkáltak. Ok ugyanis nem csuklóban mozgatták a kezüket vívás közben, hanem egész karjuk munkában volt. A győztesek, így elsősorban Italo Santelli viszont azt a tanulságot vonta le a millenniumi ünnepi vívóversenyek nyomán, hogy a magyarok nagyon tehetségesek. Az olasz mester hajlandónak mutatkozott arra, hogy Budapesten maradjon és tanítsa a fiatalokat.
A MAC vezetősége szerződtette a mestert, és az olasz szakértő irányításával megkezdődött a magyar kardvívás felemelkedése. Santelli tanítványai aránylag rövid idő alatt nemcsak elérték, hanem túl is szárnyalták mestereiket, a legjobb olasz vívókat. Ennek a kornak a leghíresebb alakjai Mészáros Ervin, Tóth Péter, Werkner Lajos, Szántay Jenő, Zulawszky Béla és Fuchs Jenő.”
Santelli mester / Forrás: Képes Sport, 1966, Arcanum.hu
A verseny után a fiatal olasz mestert az Országos Kaszinó és a MAC Magyarországon marasztalta, ahol a legendás klub vívómestere lett.
Santelli saját iskolát nyitott Budapesten, későbbi tanítványai között volt valaha volt legeredményesebb vívónk, Gerevich Aladár, de sokáig sorolhatnánk még a legendákat Elek Ilonától, Kabos Endrén át Pósta Sándorig. És persze előttük ő lett a mestere az előző generáció már említett legjobbjainak, köztük sorozatunk hőseinek (Békessy Bélának, Zulawszky Bélának és a fiatal Szántaynak).
„Akik látták, álmélkodva beszéltek gyorsaságáról, bátor támadásairól, ügyes védekezéséről, szellemes pengevezetéséről – írta a Képes sport már 1957-ben Santelliről. – Kiderült, hogy ez a vívómester valóban – mester. […] A Santelli vívóakadémia hamar népszerű lett a magyar fővárosban és a vívóteremben, amely később az Erzsébet körút 1. első emeletére költözött, mindinkább a sportvívás oktatása került előtérbe”.
Mi volt Santelli titka?
„Mindenekelőtt: szerelmese volt a vívásnak. Ha felfedezett egy fiatal tehetséget, megnyitotta előtte a termét, díjmentesen tanította, felszerelést, és nem egyszer zsebpénzt is adott, villamosra. Mindenkivel egyénileg foglalkozott, pontosan tudta valamennyi tanítványánál: mi az erőssége és hol van a gyengéje. És azután: az erősséget igyekezett fokozni, a hibákat pedig eltüntetni. A klasszikus olasz vívást – magyar tartalommal töltötte meg. Színesebbé, mozgalmasabbá tette az egész kardvívást.”
Mester és tanítványai, Szepes Béla karikatúrája a Képes Sportban / Forrás: Arcanum.hu
Szántay Jenő magyar bajnokként ment az olimpiára
Az 1881-ben született Szántay Jenő a kezdetektől Santelli egyik legjobb tanítványa volt. Miután a szintén a MAC-ban versenyző, akkoriban szinte legyőzhetetlen Békessy Béla nem indult el az 1908-as magyar bajnokságon, Szántay megnyerte azt. Előtte évekig Békessy győzött sorozatban.
Abban az évben, 1908-ban Szántay Zulawszky Bélával együtt hivatásos katonatisztként elindulhatott az olimpián a magyar csapattal, tiszttársaiknak, Békessynek és Mészáros Ervinnek ez nem adatott meg. Pedig őket tartották a legjobbaknak akkoriban.
A remek vívónak számító Nagy Béla dr. a zsűri tagjaként élte át a londoni kettős sikert, amelyről a Nemzeti Sportban írt sorozatot már az olimpia után:
„E szempontból fogva fel, csupán négy vivó az, aki az olympiádról tényleg hiányzott és pedig: Békessy, Mészáros, Halász és Krencsey [Géza]. Csekélységem helye az összes mérvadó tényezőkkel folytatott alapos megbeszélés után a zsűriben jelöltetett meg. Békessy a legnagyobb kardvivó, aki valaha magyar földön versenyzett, ő még az idén is teljes formában volt. Mészárost világhírű versenyrutinja emeli a legtöbb magyar vivó fölé.
[…]
A kiküldöttek a fiatal gárdából kerültek ki. Kivétel Zulavszky Béla volt. Zulavszky a világ egyik legnagyobb vivóművésze. Tudása a híres olasz mesterekével vetekszik. És ha testi kondíciója nem is áll tudása színvonalán, megmutatta, hogy egy vivó, aki hozzá még versenybíróságokat is szokott vezetni, absolut tudásával, hogy képes az eltérő viszonyokhoz és felfogáshoz alkalmazkodni. A másik vivó, akit a próbaverseny alól felmentettünk, Szántay Jenő volt, hazánk ezidei vivóbajnoka. Belé teljes joggal nagy bizalmat helyeztünk. Még soha sem hagyta cserben a benne bízókat. Ő a legerősebb támadó, talán az egész világon, ha a bíráskodás tiszta olasz szellemben folyik, kétségtelenül az ő érvényesülésére számíthattunk volna legjobban.”
NemzetiSport_1908_2__pages405-405
Csapatban magyar arany, egyéniben Fuchs Jenő győzött
A kardversenyek valóban a mieinkről szóltak: Fuchs Jenő egyéniben éppen Zulawsky Béla előtt győzött és a magyar csapatnál sem volt jobb. „Tegnap tűzték ki először a magyar lobogót a Stádiumban, annak jeléül, hogy végre a magyaroknak is sikerült egy olimpiai világbajnokságot nyerni – írta a Budapesti Hírlap július 25-én a csapataranyról. – A sok balszerencse után, a mely az első héten érte versenyzőinket. már azt hittük, hogy győzelem nélkül fogunk maradni. A második héten azonban Bodor Ödön [futó, bronzérmes lett], majd Somody István dr. [magasugró, ezüstérmet szerzett] és vívóink fényes szereplése után ismét remélni kezdtünk. És ez a remény ma teljesült is, mert vivócsapatunk a döntő küzdelemben győzött a cseh csapat ellen 9:7 arányban és ezzel a magyar vivósport örök emlékéül bebizonyította, hogy jelenleg a magyar vívók a legjobbak a világon.
Bár két legjobb vivónk, Mészáros Ervin és Békessy Béla távolléte miatt a magyar csapat meggyöngült, mégis a világ legelső kardforgató nemzeteinek csapatát, a francia, olasz, hollandi, szerb, cseh, német és angol csapatokat győzte le. A győztes csapat tagjai Apáthy Jenő, Földes Dezső dr., Fuchs Jenő dr., Gerde Oszkár dr., Szántay Jenő, Tóth Péter dr., Werkner Lajos és Zulavszky Béla százados.”
Szántay Jenő egy előrevágással lett negyedik
Egyéniben a nyolcas döntő résztvevői mind megmérkőztek egymással – köztük öt magyar –, végül holtverseny alakult ki a negyedik és az első helyért is, mindkétszer két-két magyar küzdött meg a jobb helyezésért. Zulawsky és Fuch küzdelméről másik cikkemben írok majd, most nézzük, mit írt Nagy Béla dr. Szántay Jenőről: „Vivóink, sajnos, nem voltak oly kondícióban, mint a csapatverseny napján.
Még ma is csodálom, hogy tudott Szántay negyedik lenni. Alig alig láttam sportembert, aki a változott életrendi viszonyok és az izgalmak folytán annyira le lett volna törve, mint ő.
[…] A küzdelem a már közölt táblázat szerint Zulavszki és Fuchs között egyenlő számú (6–6) győzelemmel holtversenyt eredményezett. Előbb a Szántay–Tóth holtversenyt döntöttek el és pedig az e tekintetben igazán rossz szabályok szerint egy tussra. Szántay egy elővágással az ötödik helyre szorította ellenfelét.”
Így lett negyedik Szántay. Hivatalosan nem nyert aranyat a csapattal (Fuchs, Gerde, Tóth és Werkner van felsorolva), bár látjuk, hogy a korabeli sajtó egy része odasorolta. A Nemzeti Sport – akkor már és még Népsport – 1960-as cikke szerint végig a fenti négyes vívott, bár Földes Dezső egy összecsapáson szerepelt.
Szántay megtestülése volt a szeretetreméltóságnak
Szántay huszárhadnagy nyilván kisebb (vagy nagyobb?) csalódásként élte meg az olimpiát, ahová magyar bajnokként, ereje, tudása teljében érkezett. Ezután inkább csak nagyobb versenyeken indult, volt, hogy Olaszországban döntő tussal lett második a legendás, hatszoros olimpiai bajnok Nedo Nadi mögött, máskor ő győzött. Például 1913-ban, az utolsó békeévben, amikor Osztendéből (Oostende) hozta el az elsőnek járó díjat a világ legjobbjait megelőzve.
„Mint ember is megtestesülése volt a szeretetreméltóságnak, akinek a vívó pódiumon való minden szereplését nagy szimpathiával kísérte a közönség”
– írták róla az Érdekes Újságban (1915). Máshol stílusára is kitértek: „Szántayt pompás testalkata, kezének félelmes gyorsasága és a távolság tartásban való biztossága teszik nagy stilű vívóvá – írta 1910-ben a Nemzeti Sport. – Ezeknek köszönheti győzelmekben oly gazdag vivópályáját.”
Szántay Jenő az Érdekes Újságban (1915) / Forrás: Arcanum.hu
A limanovai csata hőseként halt meg
Az első világháború kitörése után Békessy Béláék mellett Szántay Jenő is bevonult, és már 1914 telén elhunyt a híres limanovai csatában, amelyet hatalmas veszteségekkel és embertelen küzdelemben nyert meg a Monarchia hadserege az oroszok ellen.
Haláláról sporttársa, Dombóváry Ödön tájékoztatta a Pécsi Naplót és a Sporthírlapot. Dombóváry a pécsi és a magyar sport legendás alakja volt. Futballista, bíró, majd szövetségi kapitány, a Pécsi Athletikai Club intézője, aki az első világháborúban önkéntesként szolgálta a hazát. Ott volt ő is Limanovánál, egy újabb példamutató személyiség, Montenuovo Ferdinánd herceg, avagy Ferdinand von Montenuovo mellett.
Montenuovo herceg Ferenc József főudvarmesterének fia volt – anyai ágon a Batthyány családhoz tartozott –, és a világháborúban többször is kitüntette magát. Később Montenuovo Nándorra magyarosította a nevét, és a humanista, újító arisztokrataként vált ismertté. Modern, fenntartható gazdaságot hozott létre Baranyában, villánykövesdi borászata messze földön híres volt.
Felsőházi tagként egyik zsidótörvényt sem szavazta meg, de ő is aláírta azt a petíciót, amelyben több arisztokrata a háború gyors befejezésére kérte Horthy Miklós kormányzót. A nyilasok ezért letartóztatták, Sopronkőhidára, majd Dachauba került, az amerikaiak szabadították ki, és hiába próbálták róla többen lebeszélni, mégis visszatért hazájába, Magyarországra. Ahol a kommunista diktatúra karmai közé került. Előbb mindenét elvették, majd Márianosztrára vitték, ahol három év raboskodás után 1951-ben elhunyt. Ő is azok közé tartozott, akit mindkét szélsőség megpróbált elpusztítani. Őt végül a kommunistáknak sikerült.
Herceg Montenuovo Nándor / fényképész Jakab Sándor / Forrás: Keptar.oszk.hu
Átkérette magát a Nádasdy-huszárokhoz
A herceg kétségtelenül az első világháború egyik legendás alakja volt: „A hős főhadnagy az ellenséggel szemben tanúsított vitéz magatartásáért többszörösen részesült kitüntetésben – írta 1916-ban az említett Pesti Napló. – Megkapta a vaskorona-rendet, a harmadosztályú katonai érdemkeresztet, a signum laudist s legutóbb trónörökösünk sürgőnyileg üdvözölte.
Montenuovo Ferdinánd herceg volt állomásáról ugyan e hadosztály kötelékében lévő hires Nádasdy-huszárokhoz kérte magát beosztatni, hogy velük minél előbb a tűzvonalba mehessen. Nagyon természetes, hogy kívánságát a legnagyobb készséggel teljesítették.”
A korabeli cikkből kiderült, hogy a pécsi futballistából lett önkéntes, Dombóváry Ödön a herceg mellé volt beosztva. Ő is ott volt Limanovánál, így tanúja volt a már említett, legendás Nádasdy-huszárok hősiességének. És sajnos Szántay Jenő és annyi más magyar vitéz halálának is.
Muhr ezredes halálos rohama Limanovánál, grafikus Meissl Ágost / Forrás: Mek.oszk.hu
Dombóváry Ödön fájdalmas levelével zárom cikkem első részét:
„Miként tegnapelőtt éjjel írott levelemben fájó szívvel jeleztem, a magyar vivósport büszkesége Szántay Jenő cs. és kir. 10. huszárezredbeli kapitány, a Limanowa (Nyugat-galiczia) meletti hegysikon 1914. évi dec. hó 11-én reggel 7 órakor, ellenséges golyótól találva, meghalt. Nem szenvedett…
A golyó homlokon találta és azonnal megölte… A harc egész nap és utána következő éjjel szünet nélkül folyt és így holttestét a csatatérről csak ma hajnalban hozhattuk el.
A közellevő Tymbark temetőjének halottas házába helyeztük el, a honnan ma d. e. fél 12 órakor hat elesett tiszttársával (tegnap kilencet temettünk el) közös sírba helyeztük.
A többieknek még jutott koporsó, míg szegény Szántaynak csak hat gyalulatlan deszkából összerótt koporsót tudtunk szerezni. Mielőtt a koporsó fedelét szolgáló két deszkát leszegezték volna, a szolgálatot teljesítő tiszt engedélyével a Sporthirlap ma hozzám érkezett dec. 7-iki számának felét a halott Szántay lábához tettem. Jelen körülmények között nem találtam méltóbb formát, hogy a magyar sport nagy részvétet szimbolizáljam.*)
Sírhelyét pontosan feljegyeztem és koporsójának belső oldalára Szántay nevét kátránnyal beleírtam, hogy majd annak idején, a mikor a magyar sportnak a harctéren elesett hőseit közös Pantheonba helyezzük el, az ő tetemeit is fellelhessük.
Soha sem láttam még a mainál szomorúbb temetést! Hét reményteljes férfi holttestét fogadta magába a közös sir, egymás mellé fektetett hét koporsót! …
A mikor tábori lelkészünk beszédében a vissza maradt szülők, hitvesek és árvák nevében búcsúzott hős halottainktól, akkor valamennyiünk szeméből könnyek csordultak ki. Az én könnyeim az árván maradt magyar vivósportot siratták, a mely a nemrég szintén hősiesen elesett Zulawszky őrnagy után ma a kard másik nagy mesterét, Szántay Jenőt temette el a Kárpátok tövében levő tymbarki közös sírban.
Limanova. Ahol Muhr ezredes elesett és ahol a Nádasdy-huszárok pihennek. Barta Ernõ harctéri rajza / Forrás: MEK.oszk.hu
Szegény Szántay! Előre megérezte végzetét… [Folytatódik a levél].
Három hónap előtt kötelességteljesités közepette Ravaruska mellett leesett egy szikláról. Sebével négy hetet töltött Székesfehérvárott. Ezen idő alatt, hősies magatartásáért a >signum laudis<-ban és kapitánnyá való előléptetésben részesült. Még jóformán fel sem gyógyult sebéből és már is visszasietett a harctérre. Mikor hozzánk visszaérkezett, akkor tábori lelkészünknek, aki a mai gyászszertartást végezte, elmondta, hogy elutazása előtt Prohászka püspöknél meggyónt, mert érzi, hogy a harztéren rövidesen el fog esni. És lám, sejtése beteljesedett…
Kihűlt a jobb, a mely mestere volt a pengének… Örökre eltávozott a kedves sporttárs, aki óriási sporttudásával a világ összes kulturnemzetének csodálatát vívta ki és a magyar vivósportnak dicsőséget és nemzetének közbecsülést szerzett…
És nekünk sporttársaknak az emlékezés és elmúlás fájó érzetén kívül csupán a szebb és jobb jövőbe vetett bizalom és hőseink iránti kegyelet érzete marad vissza!.. 1914. dec. 13-án. Dombováry Ödön.”
Folytatjuk.
Vezető kép: Muhr ezredes halálos rohama Limanovánál, grafikus Meissl Ágost / Forrás: Mek.oszk.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS