Méz és korbács – Földváryné Kiss Réka és az Öreg
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő, a szovjet katonai megszállás utáni időszakról, a Kádár-korszak megtorló intézkedéseiről beszélgettünk ezen a héten Földváryné Kiss Réka történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökével.
A szovjetek által támogatott bábkormány vezetője, Kádár János rádióbeszédében hazahívta a külföldre menekült magyarokat azzal az ígérettel, hogy nem éri őket bántódás és helyük lesz a társadalomban. Ennek ellenére sokakat kivégeztetett vagy börtönbe záratott. Eközben a pufajkások ellenőrizetlen brutalitással léptek fel mindenkivel szemben, akik részt vettek a forradalomban vagy ellenállást tanúsítottak.
A történész szerint a fordulópont 1956 december elején következett be, amikor az MSZMP vezetősége összeült és meghozta a döntést, hogy a népfelkelést ellenforradalomnak bélyegzi, és minden politikai ellenállást, sztrájkot lever. Nyilvánvaló volt, hogy a hősies harcok november 4. után sem értek véget, hanem folytatódtak a munkástanácsok és nemzeti bizottságok aktív ellenállás formájában, amely a kommunista és szovjet elnyomás ellen több mint fél évig, 1957 tavaszáig tartott.
Kádár János, Apró Antal, Biszku Béla, Münnich Ferenc, Marosán György és más kommunista vezetők egyértelműen kijelentették:
eddig tárgyaltunk, mától fogva lövünk!”
A megtorlás részeként sortüzek követték egymást – például Salgótarjánban és Egerben –, és megkezdődött a fiatalok deportálásai a Szovjetunióba, újra megnyitották az internálótáborokat és felállították a rögtönítélő bíróságokat.
A megtorló apparátusban visszatértek Rákosi egykori verőlegényei, az ÁVH-s tisztek és vérbírók, mint például Tutsek Gusztáv és Borbély János, akik sorra hoztak koncepciós pereket, melyek gyakran halálos ítélettel végződtek. Ezek az ítéletek elvették a szabadságharcosoktól azt az elismerést, hogy a függetlenségért és a szabadságért harcoltak, például a Tóth Ilona-per esetében. Hivatalosan 235 forradalmárt végeztek ki, de a pufajkások által agyonvert áldozatok száma ennél jóval több lehetett, egyes becslések szerint akár 500 fölött is. Őket gyakran dokumentáció nélkül végezték ki, holttestüket a Dunába, az Ipolyba, a Körösbe vagy a Tiszába vetve.
Földváryné Kiss Réka azt is kiemelte, hogy a gyorstalpaló tanfolyamokon végzett bírók és ügyészek – köztük pékmesterek és más kézművesek, mint például Mácsik elvtárs – részt vettek a megtorlás ítéleteinek kiszabásában, és közülük néhányan még a rendszerváltás után is aktívak maradtak. Még Nezvál Ferenc, a korábbi cipészsegéd is gyorstalpalón szerzett végzettséggel lett Kádár igazságügy-minisztere. A megtorlások az egyházat sem kímélték: kispapokat is ítélet nélkül végeztek ki, például Brenner János atyát. A parasztságot szintén erőszakosan térdre kényszerítették, és téeszekbe kényszerítették őket.
A történész hangsúlyozta, hogy nem beszélhetünk „puha diktatúráról”, hiszen a Kádár-rendszer másik fontos eszköze a társadalom bomlasztása és az ügynökhálózat kiépítése volt, amely egészen a rendszerváltásig fennmaradt. A félelemkeltés és az elnyomás mindennapos volt a Kádár-korszak alatt, miközben a forradalom eszméjét minden eszközzel elfojtották.
