Szeretem a Pünkösdöt. A Szentlélek kiáradásának ünnepe, a Keresztyén Egyház születésnapja, egy mindent elsöprő Istenbizonyíték, mely nyilvánvalóvá teszi, milyen nagyon szeret minket Mennyei Atyánk. Az idei évben is izgatottan vártam az ünnepet, szomjúhozva a „Lélek édes borára”.
A Pünkösd előtti nap még ünnepélyesebb volt idén, hiszen esküvőt tartottunk településünk frissen restaurált templomában. Egy hétvégényi folyamatos örvendezés Isten és emberek között. Ezt vártuk, ezt reméltük és ebbe hasított bele a fájdalom. Meghalt egy ártatlan gyermek, nyolcévesen. A búcsúzás mindig fáj. A halál mindig nehéz, de amikor egy gyermeké, ráadásul erőszakos, brutális – ilyenkor nincsenek szavak.
Bevallom, háromgyermekes családapaként – akinek éppen nyolcéves kislánya van – belém hasított az érzés, akár az enyém is lehetett volna. Sőt, az sem tűr nyomdafestéket, amit az elkövetőről gondoltam és kívántam neki. Tegnap még bennem is tombolt a vád, a düh, az értelmetlen halál miatti fájdalom. Büntetést és elégtételt akartam, azonnal, rögtön, minden áron.
Majd beléptem ma a templom kapuján és megpillantottam az Úrasztalát. A kenyér és a bor egy kétezer évvel ezelőtti brutális gyilkosságra emlékeztetett és arra, hogy az a halál sem volt értelmetlen és felesleges. Mert mi emberek csak az áldozatokból értünk. Máséból, magunkéból, a halál katarzisából, de a feltámadásban bízva. Ráébredtem, hogy ez a kegyetlen cselekedet, nem csupán egy fiatalkorú bűnöző hibája, a halott gyermek vádló szemeivel egy Istentől elforduló rendszerre néz.
A magukat liberálisnak mondó kormányok folyamatosan átszervezték az iskolarendszert és a társadalmi berendezkedést. A tanár jogait és lehetőségeit addig csorbította a rendszer, hogy manapság nemhogy fegyelmezni nem tudja a nehezebben kezelhető gyermekeket, de még elmarasztaló véleményt sem mondhat róluk.
Miért nem lehet kimondani, ha valaki deviáns? Miért nem lehet azt mondani, hogy alkalmatlan, felkészületlen, elégtelen, vagy épp nem közösségbe való? Nem akarom megbántani a szülőket és pedagógusokat, de szülőként és hitoktatóként úgy érzem, a rendszer arra lett kitalálva, hogy felmentse a szülőt és a pedagógust is a gyermeknevelés kötelessége és felelőssége alól.
Az új generációt elsősorban nevelni kellene. Persze gyakran ez a szülőkre is ráférne. Az elmúlt években felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek semmit sem jelent a “jövőnek nevelni” tétel. Felelősnek lenni a társadalomért, a közösségeink jövőjéért és az egyénekért is. A nők nem akarnak szülni, mert féltik a testüket, a férfiak nem akarják a családfő felelősségét vállalni. A gyermekek pedig nem készülnek tudatosan arra, hogy szülőkké váljanak. Na persze a kötelességtudat munkára és erőfeszítésre ösztönöz. Manapság pedig senki nem akar erőt kifejteni. A jövőt pedig valakinek fel kellene építeni, különben a fejünkre zuhannak mulasztásaink elmarasztaló eredményei.
Gyermekkoromban megvizsgálták a képességeinket és annak alapján lett kiből orvos, kiből kőműves. Szemünkbe mondták az igazságot, sőt szüleinkébe is, tájékoztatták őket arról, hogy mire vagyunk képesek. Tetszett, nem tetszett, hol objektívebb, hol szubjektívebb köntösben, de szembesítettek mindenkit saját és gyermekei korlátaival. Ha a gyermek nem volt alkalmas valamire, eltanácsolták, ha a szülő volt alkalmatlan a gyereknevelésre, elvették a gyermeket.
Kegyetlennek tűnik, de helyénvalónak, különösen ha arra gondolok, hogy egy nyolcéves kislány még ma is élne, ha a rendszer következetes és őszinte lett, lehetett volna. A gyermeknevelés épp úgy nem tűri a politikai korrektséget, mint a közbeszéd, sőt! A gyermekeink jövője követel igazán csak őszinteséget! Nem bújhatunk el a felelősség elől, ahogy azok a törvényhozók sem, akik felpuhították az oktatási rendszert. De míg élünk, tudunk javítani.
Épp ezért, harag nélkül, de szívemben fájdalommal kérem az új kormányt és a parlamentet, reformálják meg az oktatást! RE FORMÁCIÓT kérek, visszaalakítást, oktatást és nevelést, sőt ha kell fegyelmezést, mert gyermekem van nekem is, akit oktatok, nevelek, fegyelmezek, de féltek is, sőt vannak százak, ezrek, akik velem együtt rettegnek a gyermekükért, ha ilyen gyilkosságokról hallanak.
Mi, akik jogkövető életet élünk, féltjük gyermekeinket, életüket és jövőjüket egyaránt, segítséget kérünk az általunk választott kormánytól. Védjék meg a gyermekeinket, mert mi nem akarunk önbíráskodást. Az én gyermekeimet Nárcisz kölyke őrzi. Néhányan tudják mit jelent ez. Épp ezért most azokért kérek, akiknek nincsen otthon kuvaszuk!
Fotó: A 2018. május 19-én holtan talált, nyolcéves sólyi kislány, Adrienn fotóját tartja a kezében édesapja / hirzona24.com
Facebook
Twitter
YouTube
RSS