Szabályosan kivégeztek minket – Nem kegyelmezett az MSZP-SZDSZ házaspár a nemzeti újságírásnak

Folytatjuk Stefka István médiaháborús sorozatát. 1994-ben, a választás idején járunk, amikor világossá vált: nem lesz kegyelem a nemzeti újságírók számára a váltás után. A rádiósok kirúgása utáni kékszalag tüntetés, annak megszűnni nem akaró sajtóvisszhangja meghozta hatását. Az országgyűlési választások májusi első fordulója kétségkívül a szocialisták és szabaddemokraták hatalmas előnyét jelezte. Megindultak a támadások: Nagy Bandó András a Népszavában lejárató cikket írt Pálfyékról, így biztosította a helyét az MSZP-SZDSZ lakájmédiájában. Mások is végrehajtották a feladatukat, ami oda vezetett, hogy az új vezetés kíméletlen irtást végezhetett a nemzeti, antikommunista újságírók között. Stefkáék mellett nem tüntetett a világ, senki sem siratta a sajtószabadságot. Médiaháború, 21. rész. A posztkommunista leszámolás. 

Egyértelmű, hogy az MSZP-SZDSZ 1994-es nagyarányú győzelméhez a balliberális sajtó jelentősen hozzájárult.

Az egykori elnyomóik, az ávéhások, pufajkások trappoló csizmáit az emberek többsége visszaszavazta. De visszahozta azt a kommunista, technokrata réteget is, akik már a rendszerváltásig szétrabolták magukat. Mondjuk ki, a szabadságnál, a parlamentáris demokráciánál és a szovjet megszállók eltűnésénél többet nyomtak a latba a hazug ígéretek — a 3.60-as kenyér, az 5 forintos sör, az ingyenes patika, a szociális segélyek emelése —, mint az önállóság, a vállalkozás szabadsága.

A kamikáze-kormány szétverte önmagát. Nem vette komolyan az őket támogató sajtót, inkább kacérkodott a balliberális sajtó cápáival.

A rádiósok kirúgása utáni kékszalag tüntetés, annak megszűnni nem akaró sajtóvisszhangja meghozta hatását. Az országgyűlési választások májusi első fordulója kétségkívül a szocialisták és szabaddemokraták hatalmas előnyét jelezte. A jobboldali politikai erők feladták a  küzdelmet, holott sokkal kevesebb hibát követtek el a kormányzásban, mint azt állították. A televíziósok jelentős része a bőrén érezte, hogy nem babra megy a játék. A négy éve tartó sajtó-és szólásszabadság idején, a balliberális média túlsúlya ellenére, most ismét uralkodóvá vált az újságírók egzisztenciális fenyegetettsége. Még a választások előtti utolsó hetekben össztűz irányult  a nemzeti, rendszerváltoztató újságírókra a politika és a balliberális sajtó irányából. Például Solt Ottilia szabaddemokrata országgyűlési képviselő a Beszélőben a többi között ezt írta: ,,… mi lehet a vár, és ki a török. A magyarság a vár, s a török a gonosz sajtóklikk, a magyarság ellensége. Csak hát a dolgok jelenlegi állása szerint Stefka Titusznak legfeljebb arra van esélye, hogy a várvédőket rántsa magával.”

A kirúgandók listája…

A Magyar Televízióban a belső ellenségeink már 1994 májusában terjesztették a kirúgandók és a megsemmisítendők listáját. A teljesség igénye nélkül álljon itt ez a néhány név: Chrudinák Alajos, Czigány György, Hajduffy Miklós, Kelemen Endre, Kocsis L. Mihály, Kővári Péter, Liebmann Katalin, Mátyássy Andrea, Moldoványi Ákos, Murányi László, Dr. Nahlik Gábor, Papp Endre, Pálfy G. István, Práger György, Simon V. László, Stefka István, Sugár András, Szalay Károly, Szőnyi G, Sándor, Várkonyi Balázs.

Akkor még nem tudtuk, hogy véresen komolyan gondolják. Ez a névsor aztán csaknem háromszázra bővült.

Egy részünket kirúgták, kényszernyugdíjazták, rendelkezési állományba helyezték vagy elhallgattatták. Persze a négy éve tartó médiaháború nem hagyott kétséget afelől, hogy ha sérül a parlamentáris demokrácia, a jogállamiság, akkor azok az újságírók, akik támogatták a valódi rendszerváltást, nem ússzák meg szárazon.

A szélsőliberális lapok már előre kiosztották, hogy az úgymond kormánypárti újságírók mit csinálhatnak egy esetleges baloldali győzelem után. Pálfy G. maradjon a tévénél és csináljon könyvszemléket, Császár Attila járjon el a közegészségügyi szolgálathoz, és küldjön negyven másodpercet a szalmonelláról, Chrudinák pedig menjen megint a sivatagba, Liebmann készítsen pitiáner riportokat. Végül Stefka a Napközbent tudósítsa az úthelyzetről.

Igen, ők mindig is így gondolták végig a médiahatalmat. Ők beülnek a kényelmes székekbe, onnan irányítanak,  amíg dolgoznak a rabszolgák. A hatalom, a pénz, a székek számítanak. Ezt Csurka is megírta, amikor Darvas József, a kommunisták küldött embere beült Szabó Pál író székébe, a saját tulajdonú Szabad Szó főszerkesztői székébe, s csak ennyit mondott: „aztán Palikám írjál nekünk!” Érezni lehetett, hogy a kommunisták-liberálisok újbóli hatalomra kerülésével ugyanaz történhet, mint ötven évvel azelőtt. Ahogyan Csurka István mélyelemzésével megírta: „…mindenekelőtt a székekről van szó. Szabó Pali Biharugráról megélhet, ha nekik ír, vagy ha legalább ufó lesz. Pali dolgozhat, vergődhet sikerre, szerezhet hírnevet is, ha nekik dolgozik, és nem lépi át azokat a határokat, amelyeket a Darvasok húztak meg. Ezenfelül a Pali nem szaporodhat és nekik dolgozással szerzett jogait, lehetőségeit nem örökítheti. Leszármazottja újra vizsgabizottság elé kerül. Numerus clausus működik vele szemben. Tehetsége semmit nem számít, ha nem olyan fajta tehetség. Ufótehetség előnyben.”

Elhatárolódások és lejáratások

Így állunk. Az MTV Híradójában és A Hétben hamar kiderült, hogy kik gondolták komolyan a nemzet érdekeinek képviseletét, a valósághű, objektív újságírást. Elsőként Barcs Endre és Szellő István külpolitikai újságírók, híradósok határolódtak el tőlem különböző újságokban. Azt nyilatkozták, hogy újságírói módszereimmel nem értenek egyet, és főként a szellemiségemmel nem tudnak azonosulni. Későn jöttek rá, de időben, mert a karrier számukra fontosabb volt. De ezt tette Hardy Mihály, és számos más újságíró is. [Az MGIMO-s Hardy azóta sem tud nem puhára esni — a szerk.]

A félelem, a bizonytalanság lett úrrá a Magyar Televízióban, de a Magyar Rádióban is. Miután összenőtt, ami összetartozott, azaz az SZDSZ koalíciót kötött az MSZP-vel, végleg szertefoszlott az a hamis remény, miszerint az SZDSZ kommunista-ellenes lenne. Lehullott a lepel. A valódi szabaddemokraták, szomorú szívvel, könnyes szemekkel, csalódottan léptek ki a pártjukból. 

A második forduló győzelme után tevékenységük már féktelen, hatalmi osztozkodással folytatódott. Erre még inkább felbátorodtak a balliberális újságírók. Védtelenné váltunk, lehetett szabadon belénk rúgni.

Ebben élen járt Nagy Bandó András a Népszavában, ahol Öreg cserkész a képernyőn című írásában célkeresztbe állította Pálfy G. Istvánt és engem. Azt bevallja, hogy a 49 százalékos nézettségű (4 és fél millió ember) A Hét műsorát régen látta, de június 12-én a képernyő elé ült. Majd gyalázkodott, mint a várva várt hatalom résznyertese: „gondolom túl sokáig nem fognak szomorítani bennünket. Ha választanom kell Stefka és Pálfy között, akkor inkább Chrudinák.” „Szóval megnéztem A Hét című műsort — írja Nagy Bandó —, amit főként Stefka pingvini alakításai miatt nem néztem, most meg íme, a készterméket láthattam, nevezetesen, hogy jól begyakorolt, s vérükben lévő cocilista szerkesztési módot alkalmazzák — hazánknak és fiainak rendületlenül!” Utána a humorista még megerősítette olvasóit, hogy Hornékkal, Petőékkel szakértő kormány fog hatalomra kerülni és reméli — szögezi le a Népszavában —, hogy mi már Pálfy Picurral addigra otthonról nézzük A Hetet.

Szegény Nagy Bandó András, én még a rádió Pagodájából ismertem, vicces, jószándékú fiúként. Mi lett belőle?

A komcsik újbóli hatalomátvételének előestéjén ezzel az írással is bizonyítani akarta „cocilista” hűségét — hogy átvegyem az ő szófordulatát —, majd hosszú ideig a balliberálisok lakájmédiájának fontos eleme lett. Kár, egy jobb sorsra érdemes, várományos viccmester megmaradt viccinasnak.

A polgári újságírás ellen irányuló össztűz másik nagy résztvevője Nehéz-Pozsony István volt, aki a szélsőliberális Magyar Hírlapban (1994.július 21.) írt A szabadságjogok élharcosai címmel. Szerinte a médiumok háborúja végigkísérte a rendszerváltás éveit, s egyre jobban mérgezte a politikai levegőt a Kónya dolgozattól Csurka működésén át, egészen a szélsőséges alelnökök rémuralmáig, mely utóbbinak áldozatul esett jó néhány tévé-és rádióműsor, a műsorkészítő szerkesztőkkel, újságírókkal együtt. Nehéz-Pozsony csak azt felejtette el megemlíteni, hogy ezek a balos töltetű műsorok a közszolgálatiság leple alatt nyíltan támadták a konzervatív jobboldalt és az Antall-Boross kormányt. De hagyjuk, az ügyvéd úr, Nehéz-Pozsony István ennél tovább ment. Úgy vélte, hogy ez a társaság — Kósa Csaba, Fekete György, Csurka István —, amelyik eddig saját akaratát tűzzel-vassal érvényesítette a médiumokban, most a szabadságjogok után kiállt. Zsigmond Attila volt és jelenlegi bizottsági alelnök a megszólalás jogát félti, miközben még ma is a Liebmann-Stefka-féle Híradó szól a tévéből.

Ez az írás akkor jelent meg, azon a napon, amikor vezényszóra elkezdődött a szőnyegbombázás, a kirúgások a Magyar Televízióban és a Magyar Rádióban. Aztán Nehéz-Pozsony akkor írt a félelmetes jobboldali sajtóról, amikor 1994-ben a balliberális média túlsúlya 95 százalékos volt.

A lejáratás csúcsra járatódott az 1994-es májusi választásokig.

Megyesi Gusztáv a Hócipőben, a Déjá Vu írásában hatalmas lódítással vezette félre olvasóit. Azt állította, hogy Sugár András, Kiss Imre zenei szerkesztő és én elmentünk az MSZP székházába. Azaz a választások eredményétől tartva felkerestük a Köztársaság teret. Ahogyan Megyesi fogalmazott „az urakra  amolyan déjá vu tört rá, visszajöttek a régiek, diktálta a tudatalatti,a többi már magától jött: úgy cselekedtek, mint régen, az átkos időkben.” Megjegyzem, az MSZP székházban életemben először 1993-ban jártam, amikor A Hétnek interjút készítettem Horn Gyulával. Ez volt a pártelnökök sorozatom. De magyarázkodni nem szeretnék. A balliberális oldalon az újságírói aljasságnak nem volt és jelenleg sincs határa. Pereskedni akkor sem, most sincs értelme, mert a bírói kar egy része feléjük elfogult. Mindenesetre az ügynöki és hálózati múlttal rendelkező újságírók ugyanazzal a dezinformációs eszközökkel dolgoztak a rendszerváltás után, mint a Kádár-rendszerben.

Törött WC-kagyló a kertemben…

Egyik nap hazaérkeztemkor a kertem kapujában egy törött WC-kagyló várt, teli emberi ürülékkel. Benne egy nagy fehér papírlap, ezzel a szöveggel: Ezt neked, Pistám! A liberális düh és gyűlölet nem ismert határokat. A komcsi sajtó jól működött, jól mosta át az agyakat. Az előzményhez még hozzátartozik, hogy a választások közeledtével és alatta ismét felerősödtek a gyűlölködő telefonok, levelek a kommunista és liberális érzelmű emberektől. Hogy ne hallhassák a gyerekeim a hörgő, sikoltozó, fenyegető hangokat a telefonon, ezért megtiltottam nekik, hogy A Hét műsorának adása után  felvegyék a kagylót. Ekkor írta Thurzó Tibor a Respublika hírmagazinban a nyílt és „elfogulatlan” támadást ellenünk 1994 júliusában. A pártállami Thurzó ezt fogalmazta meg: „… Tudjuk ugyanis, hogy a Csúcs-, Nahlik-korszak alulmúlhatatlan. Sőt az elmúlt vasárnap estéjén továbbélésének is tanúi lehettünk. Stefka István és Csendes Csaba vezetésével és közreműködésével ismét sikerült megcsúfolni a szakmát.”

Thurzó arra gondolt nyilván, hogy azon az estén A Hét műsorában összehasonlítottuk a Horn-kormány minisztereit az Antall-kormány minisztereivel. Ugyanis a balos sajtó a kampány idején harsogta, hogy most fog csak jönni a szakértői kormány. Mi csak annyit tettünk, hogy az Antall-Boros-kormány egyetemi tanár minisztereit összevetettük a Horn-kormány billegő szakértelmével. Ez robbantotta ki a felháborodást. Hogy közszolgálati volt-e, azt nem tudom, de ez volt a valóság a hazugságokkal szemben.

(folytatjuk)