Szent Petőfi napja

Jókai Mór mondta valahol, hogy ha egyszer nemzeti kalendáriumot szerkesztene, akkor a március 15-ét Szent Petőfi napjának kellene nevezni. Petőfi nemzeti pap volt, aki költészete aranykelyhéből nektárral itatta a szomjú magyar lelkeket. Nemzeti bíró volt, aki megdicsőítette a megalázottakat, az eltaposottakat, a kitagadottakat, s a dicsőség bíbor képviselői fölött elzúgta rettenetes ítéletét. Nemzeti hérosz volt, aki éppen mindent betöltő magyar szellemével törte át a nemzeti (magyar) nyelv korlátait és elsőként szerezte meg a nemzeti géniusz számára az európai tiszteletet.

Igen, Móra Ferenc kereste ki Jókainak ezt a méltató gondolatsorát. Világraszóló forradalmunkat, az 1848-49-es szabadságharcot hányszor megírták, átírták és még mennyiszer fogják megírni. De ez így van rendjén, mert amikor Európa csendes lett, akkor még a magyarok vívták élet-halál harcukat a Habsburgok és a cári Oroszország ellen. Mint írja Petőfi 1849 januárjában Debrecenben:

Európa csendes, újra csendes,

Elzúgtak forradalmai…

Szégyen reá! lecsendesült és

Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára

A gyáva népek a magyart;

Lánc csörg minden kézen, csupán a

Magyar kezében cseng a kard…

Tekints reánk, tekints, szabadság,

Ismerd meg mostan népedet:

Midőn más könnyet sem mer adni,

Mi vérrel áldozunk neked.

Megint szerencsém volt, könyvtáramban, a Dühöngőben kutatva ráleltem Móra Ferenc Napok, Holdak, Elmúlt csillagok esszéire, ahol nagy magyarok életét, sorsát, hősiességét villantja fel. Egyértelmű, csillag volt, a magyarok csillaga Petőfi Sándor. Ahogyan Móra látja, 1823. január 1-én a bethlehemi csillag egy kiskőrösi parasztház felett állt meg, amelyben a teremtő Isten egy szegény húsvágó mesterember és egy istenadta cselédlány elsőszülött fiába lehelte bele a maga halhatatlanságát.

Kiskunfélegyháza, 1956. október 10. 1861-ben állított tábla emlékezik meg Petõfi Sándor költő gyermekéveiről Kiskunfélegyházán. MTI Fotó: Mező Sándor

S innen kezdődik a Petőfi-mítosz. Mennyien próbálták átírni, átértelmezni, meghamisítani nemzeti költőnk életútját! A Rákosi-korszakban Révai József a költőből proletár Petőfit kreált, a lázadót, a forradalmárt. Mintha nem írt volna gyönyörű szerelmes verseket, tájleírást, nem faragott volna népi hőst a parasztból a János vitéz című elbeszélő költeményében vagy mintha nem lett volna filozofikus, messze látó, hacsak Az Apostol költői elbeszélését vesszük. Talán Illyés Gyula Petőfi kötete közelíti meg a valóságot, bár ott is több benne a népi forradalmár, mint a magyar forradalmár, hiszen a magyarságát, nemzete szeretetét mindennél előbbre tartotta. Sőt volt időszak, hogy Petőfit soviniszta költőnek tartották, nem került bele a kommunista diktatúra alatt a Petőfi összesbe sem. Egyik ilyen verse volt az ÉLET VAGY HALÁL! Valóban, nemzete szerelmese volt. Erdődön vetette papírra 1848 szeptemberében:

 A Kárpátoktul le az Al-Dunáig

Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!

Szétszórt hajával, véres homlokával

Áll a viharban maga a magyar.

Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez állanék ezennel én,

Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb

Minden népek közt a föld kerekén…

Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,

Mit marjátok mindnyájan a magyart?

Török s tatártól mely titeket védett,

Magyar kezekben villogott a kard.

Megosztottuk tivéletek hiven, ha

A jószerencse nékünk jót adott,

S felét átvettük mindig a tehernek,

Mit vállatokra a balsors rakott.

S ez most a hála!… vétkes vakmerénnyel

Reánk uszit a hűtelen király,

S mohó étvággyal megrohantok minket,

Miként a holló a holttestre száll.

Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,

De a magyar még nem halotti test,

Nem, istenemre nem! s hajnalt magának

Az égre a ti véretekkel fest…

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,

Mely birtokodra s életedre tör.

Lehet-e ennél szemléletesebben leírni, amikor mindenki a magyar életére tör? Milyen látomással bírhatott Petőfi a magyarság sorsáról, ami évtizedekkel később valóban bekövetkezett a gyalázatos Trianonnal? Ha tudta volna! Nem véletlen, hogy a kommunista Rákosiék, Kádárék alatt ez a vers süllyesztőbe került. Pedig Petőfi útja egyenes volt, ahogyan írt, élt, úgy is halt meg. Móra Ferenc ezt írja a Petőfi mithosz jellemrajzában, a költő születésének századik évfordulójára:

Nem jó rágondolni, mi lett volna Petőfiből, ha ágyban, párnák közt hal meg, akár mint a Bach korszak bujdosója, akár mint a kiegyezéses nemzedék akadémikusa és a főrendiházi tagja. Akkor van egy szabályos halhatatlanságú nagy költőnk, de nincs Petőfi-mithoszunk és nem kiálthatjuk oda kevélyen a világnak: ide nézzetek, ti nagyok és hatalmasok, nekünk kicsinyeknek van egy költőnk, akinek lépteit mindörökre visszhangozni fogják a halhatatlanság csarnokai, aki akkora, mint a ti legnagyobbjaitok, pedig csak huszonhat éves volt, amikor meghalt!

Ezért nem jó, amikor Petőfit megpróbálják deheroizálni, az átlag emberek közé sorolni, fantasztikus mítoszokat köré építeni, aminek semmi valóságalapja nincsen. Ezeknek a legendáriumoknak van egyfajta jóhiszemű bája, de veszélye is. Ugyanis időről időre a magyar nemzetet meg akarják fosztani példaképeitől, legnagyobb költőjétől, aki mintha nem úgy élt volna, mint ahogyan írt. Nem foszthatják meg a magyar népléleket, a magyar kultúrát, a magyar történelmet attól, hogy Petőfi nem a hazájáért halt hősi halált. Kísérletek persze történtek. A múlt század elején a jugoszláv sajtóban arról írtak, hogy Petőfi nem esett el Segesvárnál, csak eltűnt. De nem Hadúr vitte tüzes szekerén az égbe, se a kozákok nem hurcolták Szibériába. A költő szerencsésen kibujdosott Szerbiába – írják – ott összehozta a jó szerencséje egy szerb pappal, az megszánta a fiatalembert, értelmes arca, intelligens viselkedése is megtetszett neki, felfogadta sekrestyésnek.

Kiskőrös, 1956. október 10. A kiskőrösi Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum szobája Petőfi Sándor költő családjának bútoraival. MTI Fotó: Mező Sándor

Majd azt írták az újságban, hogy Petőfi nagyon boldogan élt a sekrestyés szerepben halálos holtáig, mert tökéletesen sikerült neki elbújnia ebben az inkognitóban. Erre Móra azt írta, hogy aki Petőfi Sándorból jámbor szerb sekrestyést tud csinálni s évtizedekig megelégedetten lóbáltatja vele a füstölőt a pópa háta mögött, annak a fantáziája előtt minden regénycsináló vegye le a kalapot. Hozzáteszem, ezek a fantaszták nem ismerték, nem olvasták Petőfi verseit. Miért ment volna pont a szerbekhez, akik a forradalom alatt hátba támadták a magyar honvédeket, a szabadságharcot? Ennél döbbenetesebb következtetésekre jutott a rendszerváltás után Morvai Ferenc nagyvállalkozó ,,kazánkirály” és Kiszely István antropológus.

Harminc éve, 1989. július 18-án szenzációs hírről számolt be a hazai sajtó. Morvai Ferenc nagyvállalkozó, az általa finanszírozott Petőfi-kutatóexpedíció vezetőjének közlése szerint ugyanis az oroszországi Bajkál-tó közelében fekvő Barguzin település temetőjében megtalálták Petőfi Sándor, az 1848-as forradalom és szabadságharc lánglelkű költőjének földi maradványait. A bejelentést követő években parázs, és gyakran indulatoktól sem mentes vita bontakozott ki a feltárt csontmaradványok azonosságáról. Petőfi Sándor a történettudomány hivatalos álláspontja szerint az 1849. július 31-én Segesvár mellett lezajlott csatában vesztette életét, a költő holttestét pedig az ütközet után – más elesettek tetemével együtt – jeltelen tömegsírban földelték el.

Arra, hogy mi is történt valójában Petőfivel, és hogyan halt meg a forradalom apostolának nevezett költő, csak igen hiányos bizonyítékok állnak a történészek rendelkezésre, mivel Petőfi halálának nem volt közvetlen szemtanúja.

 Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc évfordulója, valamint a Petőfi Sándorról szóló Most vagy soha! című történelmi kalandfilm bemutatója alkalmából rendezett drónshow a Duna és a Lánchíd felett Budapesten 2024. március 14-én.
MTI/Purger Tamás

Petőfi sorsával kapcsolatosan jelenleg az az egyetlen bizonyosság, hogy eltűnt a segesvári csatában. Nagyrészt erre vezethető vissza a 19. század második felétől kibontakozó Petőfi-legendárium is, amely szerint a költő túlélte a segesvári csatát, fogságba esett, és a távoli Oroszországban élte le hátralévő éveit, teljes elhagyatottságban. A 20. század elejéről származó egyes beszámolók már azt is tudni vélték, hogy Petőfi őrnagy hadifogolyként a dél-szibériai Barguzinba került, és ott is halt meg tüdőbajban, 45 éves korában.

De mi az, amit tényszerűen ismerünk a magyar irodalomtörténet, valamint az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik leghíresebb személyiségének haláláról, pontosabban eltűnéséről? Amikor Simonffy főtörzsorvos, a magyar arcvonal felbomlását észlelte, Bem apó parancsának megfelelően azonnal hátravitte Petőfit, a tábori kötözőhelyre. Az orvos feljegyzése szerint Petőfi, aki fehér inget és világos pantallót viselt, a sebesültek között járkálva kitartásra buzdította a honvédeket. (Petőfi a forradalom költője, forrás: Wikimedia Commons)

Késő délután a rendezetlenül visszavonuló magyar seregtestek nyomában kozák lovasság tűnt fel a fehéregyházi határban. A sebesen közeledő kozákokkal szemben csak egyetlen alternatíva mutatkozott, a menekülés. Pap Lajos alezredes vette észre a Héjjasfava felé vezető út mellett menekülő költőt, az őt üldöző három kozák pikással a nyomában.  A feltételezések szerint a költőt az őt üldöző kozák pikások döfhették le, földi maradványait pedig a mintegy 1200 elesett magyar honvéd holttestével együtt, tömegsírba temették. (Forrás: Honvédelem)

Szinnyei József, Magyar írók élete és halála című munkája, a Petőfi haláláról szóló rész is inkább közelít a valósághoz. A költő barátja Gyalokay így emlékezik:

Petőfi hajadon fővel volt, sapkáját kezében tartotta. «Gyere velem, kiáltott rá Gyalokay, az út mellett vár a kocsim, elmenekülhetünk, mielőtt a lovasság agyon gázol!» «Azt hiszed, hogy ember helyt állhat ebben a viharban? -nevetett keserűen Petőfi. A te kocsisod is bizonyosan rég elvágtatott. Inkább meneküljünk itt a dombok között…» «Nem, nem. Gyere velem… Gondold meg!» «Nincs idő a gondolkozásra, Isten veled!»

Ezzel a költő kirántotta kezét barátja kezéből s eltűnt egy domb mögött. A következő perczben a porfellegből előtűntek a kozákok. Annyi bizonyos, hogy mint gyalogos bent maradt az orosz lovasság bekerítő gyűrűjében. Lüders, midőn a csatatért megtekintette, a magaslatnál az út mellett egy halott feküdt, szőke (?) volt, hegyes állszakállal, nadrágja és zubbonya zsebei kiforgatva és mellette szétszórt írásokat látott, dzsidaszúrás érte a mellén. Ez Petőfi lehetett.

Pápa, 1968. július 22. Petőfi Sándor Tűnődés című versének kézirata a pápai Petőfi Sándor Gimnáziumban – reprodukció. MTI Fotó: Rácz János gyakornok

Egyeseknek sem a visszaemlékezések, a tanúk elbeszélései, sem Petőfi költői zsenialitásának bizonyítékai nem voltak elegendőek, még a huszadik század végén sem. A szükséges engedélyek beszerzése után Morvai expedíciója beazonosította a Petőfinek tulajdonított sírt a barguzini temetőben, majd 1989. július 16-án hozzáfogtak a sír feltárásához. Az előkerült csontmaradványokat Kiszely István és kollégái vizsgálták meg először. Az antropológus 25 olyan jellegzetességet azonosított a csontmaradványokon, amelyek az egykorú dokumentumok alapján Petőfi testalkatára voltak jellemzőek. A koponya felső állcsontján megtalálták a költő közismert farkasfogát, amit szintén fontos azonosító jegynek minősítettek. Kiszely professzor arra a következtetésre jutott, hogy a csontváz Petőfi Sándor földi maradványa.

A Magyar Tudományos Akadémia 1989 novemberében szakértői bizottságot állított fel a csontmaradványok további vizsgálatára, a bizottság vezetésével pedig Harsányi László igazságügyi orvosprofesszort bízták meg. A Harsányi professzor vezette szakértői bizottság a vizsgálatok elvégzéséhez a Szovjetunió Tudományos Akadémiája illetékes szerveivel valamint a Megamorv Petőfi Bizottságával egyeztetve, 1990 januárjában a helyszínen vett csontmintákat. A csontváz morfológiai elemzését két magyar és három orosz antropológus illetve igazságügyi orvosprofesszor végezte el.

Petőfi Sándor halála Segesvárott – Hegedüs László festménye (1855 körül). Fotó: commons.wikimedia.org

És ekkor dőltek romba a Petőfi Bizottság következtetései. Az akadémiai bizottság szakértői ugyanis arra a megállapításra jutottak, hogy a sírból feltárt csontváz nem férfié, hanem egy nő földi maradványa. Kiszely és Morvai még megpróbáltak engedélyt kérni, hogy az édesanya Hrúz Mária csontmaradványaiból mintát vegyenek és ezzel DNS vizsgálat igazolta volna feltételezésüket. Ennek ellenállt az MTA és a Belügyminisztérium, személyesen Boross Péter, mondván, nem lehet megbolygatni a nemzeti sírkertet, mert ezt akár halottgyalázásnak is lehetne tekinteni. Jól tették. Az Antall-kormány és az akadémiai tudósok higgadt döntése történelmi múltunk megőrzése szempontjából is helyes volt. Úgy vélem, 175 évvel az 1848-49-es forradalom leverése után a szabadságharc szimbólumát, a nemzet legnagyobb költőjének rövid életútját nem lehet semmissé tenni, lerombolni. Minden ilyen kísérlet lejáratná azoknak az életüket feláldozó szabadságharcosok emlékének tízezreit, akik életüket áldozták fel a hazáért, a szabadságért. Nem kell megkérdőjelezni sem az aradi vértanúk hősies halálának körülményeit, mint ahogy nem lehet megkérdőjelezni az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevőinek tiszta szándékát a függetlenség kivívásáért. S nem szabad azt sem engedni, hogy a megtorlás hősi halottainak emlékét, harcait máig hazugságokkal, ferdítésekkel befeketítsék.

Ez a mi történelmünk, a mi emlékezetünk Árpád apánkról, Szent István királyról, a Hunyadiakról, a török ellen hadakozó végvári hősökről, Dobó Istvánról, Rákóczi Ferencről, az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról, nem különben az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, amikor egy nép kelt fel bolsevista elnyomói, a szovjet megszállók ellen.

Ennek lényegét csak a magyarok érthetik meg.

Vezető kép: Ez a dagerrotípia az egyetlen hiteles kép Petőfiről.