Bírósági és különösen alkotmánybírósági döntéseket csak a legritkább esetben bírálok. A bírósági döntések a jog érvényesítésének alapját jelentik, és anarchiához vezetne, ha az emberek nem tekintenék magától értetődően kötelezőnek őket magukra nézve. A foteljogászok Facebook-okoskodásait nagyon károsnak tartom, mert úgy akarnak okosabbak lenni a bíróságoknál, hogy szerzőik nem voltak jelen a tárgyalásokon, nem ismerik sem a nyomozati iratokat, sem a tanúvallomásokat, sem a vonatkozó joganyagot, bírósági gyakorlatot, csak az újsághíreket.
És most mégis arra „vetemedem”, hogy a 2021. február 23-i, a közoktatási törvény egyes előírásaival kapcsolatos alkotmánybírósági határozat ellentmondásairól írok, mert mind az eljárás, mind az indokok, mind a végeredmény kényszerít rá.
Az Alkotmánybírósághoz (AB) ötvenhat ellenzéki képviselő fordult. Indítványaik nagy részét az AB elutasította, főleg azért, mert csak általánosságokat tartalmazott, nem írták le pontosan, miért is ütközne az Alaptörvénybe, amit kifogásolnak. Olyan kormányrendeletet is hiányoltak, ami indítványuk megírásakor hatályban volt. Amiatt is aggódtak, hogy a törvény miatt egyes iskolák 2019. szeptember 1-én nem kezdhetik meg a működésüket, de 2019. szeptember 18-án érkezett beadványukban ilyen iskolát nem neveztek meg. De – vak tyúk is talál szemet – volt olyan indítványuk, aminek az AB helyt adott.
Ezzel kapcsolatosan az első kifogásom a szavazási arányt illeti: a tizennégy alkotmánybíróból heten nem értettek egyet a határozattal, így végül az elnök szava döntött. Ez megfelelhet ugyan az előírásoknak, de nem felel meg a józan észnek. Ilyen szavazati arányok ugyanis csak politikai ügyekben vetődhetnek fel, de nem szakmai kérdésekben. Ha hét alkotmánybírót nem győzött meg a jogi érvelés, mit várhatunk a jogkövető állampolgártól? Az Országgyűlés nyilván arra törekszik, hogy az Alaptörvénnyel összhangban álló törvényt hozzon, de hogyan kerülheti el az alaptörvény-ellenességet, ha hét kiváló alkotmányjogász szerint sem sértik az Alaptörvényt?!
A második aggályom magával a határozat első pontjával kapcsolatos: eszerint a nemzeti köznevelésről szóló törvény egyik bekezdése „annak az évnek az augusztus 31. napjáig” tette lehetővé a gyermek felmentését az óvodába járás alól, „amelyben a gyermek a negyedik életévét betölti”. Ezt a fordulatot nyilvánította alaptörvény-ellenesnek az AB, ezért 2021. június 30-i hatállyal megsemmisítette.
Miről van szó? Korábban a gyermek négyéves korától volt kötelező az óvoda, de ötéves korig felmentést lehetett kapni; az oktatási törvény módosításával viszont hároméves kortól lett kötelező, és négyéves korig lehet felmentést kapni. Lássuk, mivel indokolja az AB, hogy ami négy, illetve öt éves korig nem Alaptörvénybe ütköző, az egy évvel korábban már az: a válasz az, hogy ezzel már aránytalan mértékben korlátozza a törvényhozó a szülői jogokat, ugyanis a gyermek nevelésének megválasztása elsődlegesen a szülő joga és felelőssége, az állam ehhez csak kiegészítő segítséget nyújthat.
Mindez tehát azt jelenti, hogy az állam szerepe a gyermek nevelésére vonatkozó döntések meghozatalában csupán másodlagos jellegű, (…) az állam fellépése konkrét, egyedi esetekben csak a szülők gyermek érdekeivel nyilvánvalóan ellentétes döntéseinek korrekciójára, illetőleg a gyermek nevelése szempontjából elengedhetetlenül fontos, a szülő részéről elmaradó döntések pótlására szorítkozhat
– mondta ki a határozat.
Az AB hosszan idézte a vonatkozó német jogot és a német alkotmánybírósági gyakorlatot, és leszögezte, hogy a bajor szövetségi alkotmánybíróság úgy foglalt állást, hogy bár a német szülők számára alanyi jogon biztosított az óvodai férőhely a gyermekük számára, azonban a szülők neveléshez való jogának elsőbbsége kizárja, hogy az állam óvodakötelezettséget vezessen be. Az óvoda ugyanis nem kötelezettség, hanem a szülők nevelési kötelezettségeit támogató intézményrendszernek minősül.
Nyilvánvalóan szükséges más államok alkotmányjogi megoldásait is vizsgálni, de legfeljebb adalékként, háttértudásként. Érvként felhozni a magyar Alaptörvény értelmezésénél számomra erős túlzás. Tudtommal Magyarország még nem Németország tizenhetedik tartománya, de lehet, hogy lemaradtam valamiről.
Egy korábbi alkotmánybíróság határozat, amelyre a mostaniban is sokat hivatkoznak, az alábbiakat állapította meg:
Az óvodai nevelés utolsó évére vonatkozóan tehát az állam jogosult – de még ekkor sem köteles – olyan, a kötelező óvodai nevelés alól kivételt – felmentést – nem engedélyező szabályozást alkotni, amely valamennyi gyermek számára kötelezővé teszi az óvodai nevelésben történő részvételt; az iskolai tanulmányokra való felkészülés biztosítását az Alkotmánybíróság olyan kivételes indokként ismerte el, mely még a felmentés lehetőségének teljes kizárása esetében is a szülők neveléshez való jogának arányos korlátozásának minősült.
Igen ám, de ha egy évig arányos korlátozni a szülők jogát, két évig miért nem? Erre nem ad választ az AB határozata. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy – amint arra Szívós Mária alkotmánybíró különvéleményében rámutatott – a vonatkozó passzus megsemmisítésével az ötéves kortól kezdődő, korábban már alkotmányosnak bizonyult óvodai kötelezettség is kikerült a törvényből, tehát ettől fogva lehetnek olyan gyerekek, akik az iskola előtt egyáltalán nem járnak óvodába.
Egy másik döntés szerint, ha a szülő nem kéri az iskolakezdés elhalasztását egy évvel, akkor kell lennie olyan hatóságnak, amelyik ezt megteheti. Ezzel az AB az egész korábbi érvelést a szülői felelősség elsődlegességéről romba döntötte.
A kötelező óvoda nyilvánvalóan a deprivált, szegény, gyakran roma származású gyerekek érdekét, integrációját, minél jobb iskolai felkészülését szolgálja. Ezt kizárólag absztrakt jogelvek, külföldi példák alapján akadályozni, úgy, hogy még a saját kollégái többségét sem tudta meggyőzni, óriási felelősség vállalása az AB elnöke részéről.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS