Lehet őszintén beszélni a nyolcvanas évekről? Igen. Az Eltörölni Frankot című film bemutatja a korszak valóságának azt a szeletét, amelyet következetesen letagadnak. Van benne több fantasztikus jelenet: az egyikben egy hatalmas lakásban tartanak összejövetelt, ahol összegyűlt a budapesti értelmiség színe-java. A csóró punk pszichológus barátnője útlevelet akar saját maguknak, hogy elmeneküljenek. Végül a nagyképű házigazda – vagy annak barátja – azt mondja: „Majd megkérdem anyámat.” Nem tudom, hányan vigyorogtak el a nézőtéren ennél a jelenetnél, én igen. Nyilván megláttam az SZDSZ-t, a Rajk-butikot, ezt az egész vízfejű, egykor volt maoista és újbaloldali, akkor még újgazdag bandát, akinek szülei összeharácsolták ezeket a lakásokat és villákat. És milyen a sors, még előtte, éppen aznap beszéltem egy volt III/III-as tiszttel, aki azt mondta, hogy a nyolcvanas évek valójában arról szólt, hogy megpróbálták előbb Aczél asztalára tenni a Beszélőről készült jelentést és másolatot, mielőtt maguk a szamizdatosak odatették volna. Hát akkor, ennyi. Publicisztika.
Egy igazán jó film jelenetei beleégnek az emberbe, vele járnak még napokig, vissza-visszaköszönnek reggel, a kávé előtt vagy után vagy amikor a tükörbe pillantasz, esetleg hátranézel, nem jön-e utánad valaki. Ismertem az Eltörölni Frankot hideg-realista, visszafogott, mégis őrjítően erős forgatókönyvet, háttértanácsadóként részt vettem a végső csiszolásban, és azért szurkoltam, csak ne legyen elrontva. Nem lett. Nagyon nem. Pont olyan film, amilyen még nem nagyon készült a nyolcvanas évekről.
Sötét, zaklatott, felkavaró – zömmel társutas vagy (poszt)bolsevik értelmiségünk még a Rákosi-diktatúráról sem nagyon volt képes olyan művet, műveket készíteni, amelyek teljes valójában megmutatják a rettegés, az őrjöngő paranoia, a csengőfrász és a levert vesék és életek világát. Sokáig nem lehetett. De ’90 óta? Ja, azóta se nagyon lehetett. Nem nagyon akarták.
Talán az idő is kellett ehhez, talán egy olyan rendező, aki a lövészárok mindkét oldalán eligazodik, meg tudja találni azokat az értékes tudású embereket, akik egy közös mű szolgálatába állva odateszik magukat és ha kell, belevetik magukat a mélybe. És persze bírni kell a játszmázást.
Volt olyan, hogy a szuperfüggetlen, szuperliberális és szuperobjektív ellenzéki portál nem akarta lehozni a nevemet a rendezővel készített interjúban – konkrétan azt, hogy részt vettem a munkában –, mert hát én propagandista vagyok és gondolom – miért is ne? – fasiszta, homofób, meg akár még magamra aggathatnám az összes régi jelzőt, de aztán mégis megjelent az anyag, mert az alany ragaszkodott a nevemhez.
[A PestiTV Hálózatának csütörtöki adásában a kádári hőstelenítésről és persze a filmről is beszélgettünk:
Nem ment bele a kicsi kis alattomos játszmák egyikébe, mert ahogyan mondta nekem a beszélgetésben, pontosan ismeri már ezeket a csatákat, ezért tudta, hogy amikor a még Havas Ágnes vezette Filmalap felemelte az orrát az akkor már díjnyertes forgatókönyvével kapcsolatban, az nem feltétlenül a műnek szólt. Hanem valamiért nem tetszett nekik az a világ, az a valóság, amelyet abban lefestett. Mert az minden volt, csak nem a Legvidámabb barakk.
Nem mondta ki, én kimondhatom, nyilván nem tetszett Havas Ágnes ex-elvtárs-asszonynak, aki egy tipikus átmentett posztkommunista káder volt (és maradt), a kétségtelenül ügyes és befolyásos Andy Vajna hozta a nyakunkba. De amíg Vajna érdemei felbecsülhetetlenek – ha magától a karaktertől, illetve az általa képviselt napfényes, de olcsó, gumicukor-illatú filmvilágtól azért irtózhattunk –, Havas Ágnes olyan előélettel rendelkezik, ami teljesen alkalmatlanná tette a konzervatív, polgári és antikommunista – vagy sokszor csak annak nevezett – irányzat képviseletére.
Csak két mondat: orosz szakos bölcsészként (és népköztársasági ösztöndíjasként) került a szovjet tévé magyarországi csapatába, majd rátalált arra az Intervideóra, amit két kulcsszereplőről ismerünk. Az aranycsempész Kovács Mihályról és felfedezettjéről, az agyonlőtt Fenyő Jánosról.
De ő eltűnt, egy idő után végre leváltották és jött Káel Csaba, aki azonnal meglátta a lehetőséget a filmben, hogy a forgatókönyv nem csak jó, hanem igaz is, ami igazán ritkán fordult elő a magyar filmtörténetben.
Jó filmet sokat készítettünk – igazat igen kevésszer. Márpedig ez az lett – olyan árnyait mutatja fel a kései, már döglődő Kádár-diktatúrának, amit következetesen letagadtak az előadás nézői és főleg azok előtt, akik később születtek.
„Öt forint a forró lángos, éljen soká Kádár János” helyett kapunk a szürkeséget és sötétséget és zavarodottságot és alkukra kényszerítést és fenyegetést és ígérgetést és – végre! – a hatalomnak nemet mondást és kiállást a végsőkig. Meg olyan jeleneteket, amik a lelkünkbe égnek.
Csak egyet mondok, ez jár a szívemben azóta is. Az elején van, nincs benne spoiler, nem lövöm le a poént. Hősünk egy punk énekes, egy kívülről, a külvárosból érkező ember [őt akarja megvenni, elhallgattatni, majd eltörölni az Aczél-Kádár Művek], akit pszichológus barátnője elvisz egy értelmiségi összejövetelre.
Amikor megérkeznek, az énekes szakadt zenésztársa csak annyit mond: „burzsujok”, és valóban, látjuk a hatalmas, egészen óriási lakást, amit szépen körbejár a kamera. Mindenhol önfeledten beszélgető emberek. Végül odalépnek a házigazdához, aki egy másik értelmiségivel beszélget. Érezhetően felsőbb kaszthoz tartoznak, mint a punk-gyerek, ezt a párbeszéd érezteti is. A lány megkéri őket, hogy segítsenek útlevelet szerezni. „Ennek?” Nagyjából ez a kérdés merül fel. „Na jó, megkérdem anyámat.”
Nem tudom, hányan vigyorogtak el a nézőtéren ennél a jelenetnél, én igen. Semmi nem volt didaktikusan kimondva, ránk erőltetve, de én nyilván megláttam az SZDSZ-t, a Rajk-butikot, ezt az egész vízfejű, egykor volt maoista és újbaloldali, akkor még újgazdag (azóta már rég gazdag) bandát, akinek szülei összeharácsolták ezeket a lakásokat és villákat, amelyeket másoktól vettek el.
„Majd megkérdem anyámat” – hát ezt mondhatta volna a fiktív Demszky – mama: Pénzügyminisztérium, papa: impex –, a mártírgyerek Rajk – mama: mártírné asszonyság –, Pető Imre – apa: ex-ÁVH, Bauer Tamás – apa: ex-ÁVH, de szinte bárki az akkori SZDSZ-ből, mondjuk Haraszti Miklós is, aki még a filmhez csatolt dokumentumfilmben is szerepelt, szóval akár ő is mondhatta volna, hogy „Majd megkérdem anyámat”, mert Istenem, ebben benne volt ez az egész.
És milyen a világ, még előtte, hogy először megnéztem volna a teljes filmet, beszéltem egy volt III/III-as tiszttel, aki azt mondta, hogy most mit mondjon, mindent összehordtak (nyilván én is) róluk, pedig a nyolcvanas évek valójában arról szólt:
hogy megpróbálták előbb Aczél asztalára tenni a szamizdatról készült jelentést és másolatot, mielőtt maguk a szamizdatosak odatették volna.
Ez az egy mondat és a másik fenti mindent elárul az SZDSZ-ről és az átmentésről és, hogy mennyire át lettünk verve, és, hogy persze, hogy ez a kör azóta is a Legvidámabb Barakk legendáját erőlteti, mert nekik az volt, utazás, budai panoráma, pesti kapcsolatok, a szülők pénze és hálózata, hát igen, nehéz lehetett, nagyon nehéz. A mindenkori elit mindig jól el van az adott rendszerben.
Csak közben Frankot megpróbálták eltörölni. Meg a múltat.
Útlevél kell? Megkérdem anyámat / Fortepan.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS