Megalkották a Gabot, a baloldali közösségi médiák konkurenciájaként, a Google és az Apple pedig lelőtték. John Matze megcsinálta a Parlert, a Twitter konkurenciáját, ugyanúgy járt, sőt, még az Amazon is levágta a szervereiről. A nagy cégeknek elég csak néhányan összefogniuk, hogy koordinálják az információ feletti hatalmat, és kész is a 21. századi cenzúra. Ha úgy döntenek, hogy kiadják az elhallgattatási törvényt Trumpra, akkor egyszerűen csak kitiltják a Twitterről, Facebookról, és megtiltanak minden olyan médiát, ami ellenszegül ennek. Hamarosan ott tartunk, hogy egy VPN-nel – közbeiktatott kiszolgáló hálózattal – kell elrejteni az adatokat előlük, saját szerverparkot kell üzemeltetni és szórólapon terjeszteni a Parlert, amelyről már megtudtuk a 444-től és a Telextől, hogy „konteós” és „szélsőjobboldali”.
Ecsenyi Áron írása
A cégek vették kezükbe az emberek pelenkázását. Fél évszázaddal ezelőtt Thatcher és Reagan azzal vádolta a baloldalt, hogy az egyéni felelősséget a gondoskodó, agyon-adóztató majd újraelosztó államra akarta váltani. A gondoskodó szülő képe ejtette rabul az embereket, ahol az állam, mint a szülő vállalja az emberek, mint babusgatásra szoruló gyerekek helyett a felelősséget. Most azonban, hogy az állami szabályok és az államnál való lobbizás lehetősége tökéletesen kinyírták a szabad piacot, már nincs is szükség magára az államra:
Jön a gondoskodó giga cégek kora.
A baloldaliak döntő többsége még örül is Trump kitiltásának és az olyan konkurens marketingcsatornák, mint a Parler ellehetetlenítésének. Ezt ugyan nem vallják be, hiszen azzal gyökeresen szembefordulnának saját baloldali elveikkel, ami a magántulajdont és piacot akarja felszámolni, de a megbékélésük a kialakult helyzettel azt mutatja, hogy gondoskodó szülőként tekintenek ezekre a megavállalatokra.
A New York Times, a The Guardian, CNN, BBC és társai is elfelejtettek tömeghisztériát generálni, vagy hát legalábbis lesajnálóan közölték a hírt, hogy Nincs Másik szélsőjobboldali, konteós Twitter. De miért is tették volna, hiszen a szerkesztőségeikben mindenki egytől egyig meg van győződve arról, hogy csak így lehet megvédeni a demokráciát önmagától. A cenzúra csak akkor baj, ha az VIII. Ince pápa vezeti be 1487-ben a könyvnyomtatás elterjedésére válaszul. Most azonban végre a cél is nemes.
Nem arról van szó, hogy a Parler lekapcsolását, vagy Trump letiltását egy cég a saját magántulajdonán ne tehetné meg. Arról van szó, hogy mi nem kelünk fel ez ellen, és nem terjesztjük el a Parlert akár saját mobil gyártón, szerveren úgy, hogy egykettőre hazavágjuk a baloldali szolgáltatókat. De nemcsak, hogy passzívak vagyunk; megeshet, hogy akik most ehhez az egész cirkuszhoz asszisztálnak, pusztán a felhasználóiknak akarnak megfelelni. A valóság az, hogy tömegek élnek az áldozat-tudatban, ami miatt a végsőkig kitartanak amellett, hogy Trump az agresszor, és bűnhődnie kell.
Az áldozat-tudathoz pedig semmi egyébre sincs szükség, csak bezárva élni az elefántcsonttoronyba, ahol az önkéntes szolidaritást társadalommérnöki egyenlősítő fantazmagóriákra váltjuk.
Ez a pótcselekvés rendeli el a kvótákat, adókat, előjogokat, piac-korlátozásokat, a társadalmon élősködő színészek, sportolók és médiahuszárok támogatását és arra is alkalmas, hogy elfogadjunk olyan szolgáltatókat, amelyek a véleményszabadságunkat korlátozzák. Mi másért is hozna a Goldman Sachs CEO-ja olyan IPO-bejegyzési (tőzsdei bevezetési) szabályt, ami a fehér heteroszexuális férfiak számának korlátozásával egy új numerus clausust valósít meg?
A felelősségtudatot kéne az áldozat-tudat helyébe állítani ahhoz, hogy ez megváltozzon. Számtalan helyen beszélt erről Jordan Peterson, kanadai politológus és klinikai pszichológus, a Torontói Egyetem pszichológia tanszékének professzora, mellékállásban pedig a szélsőliberálisok legnagyobb ellensége.
Én meg úgy gondolom, hogy nem elég a felelősségtudatot hangsúlyozni. A moralizálás nem perdöntő. Az ő eszközeiket kell használni saját maguk ellen.
A balosok egyik fegyvere, hogy ostobának állítják be az ellenfeleiket. Szemrebbenés nélkül vírustagadónak hívják a COVID-kezelés svéd-modelljét vallókat, összeesküvéselmélet-hívőnek azt, aki a giga-cégek államnál való lobbizását látják számos törvény mögött, krumplival megvásárolt szavazónak azt, aki nem kér a szélső-baloldali pártokból, nácinak azt, aki a kisebbségi szubkultúrák viselkedése alapján magyarázza az eltérő bűnözési statisztikákat, rasszistának azt, aki nem akarja, hogy migránsok tömegeit tartsa el a dolgozó társadalom, vidéki fajankónak azt, aki nem a Starbucksban szürcsöli egy Kropotkin könyv mellett a kávéját. Egyszóval az értelmiségi elefántcsonttornyukban ülve magukat kiváltságosnak minősítik, mindenki mást pedig ostobának. Így az ő kiváltságuk lesz az is, hogy eldöntsék ki az „áldozat”, és milyen társadalommérnöki konstrukcióba kell belerakni az egyenlőség jegyében. Ki ne akarna egy ilyen virtuális törzshöz csatlakozni? Az, aki nem ért velük egyet, aki nem akarja a társadalmat megerőszakolni az nem is lehet értelmiségi.
Nagyon nagy hiba, hogy mi erről alig veszünk tudomást, és nem minősítjük a szellemi képességeiket, mikor a szabadságot korlátozó elképzeléseiket nyíltan vallják. Hallani a balos, libsi, libernyák, komcsi, SJW (Social Justice Warrior), érzékenyítés szavakat, de ezek egy cseppet sem hagynak bennük kételyt a szellemi fölényüket illetően, aminek a fantomjára húzzák fel az önkényüket. Sokkal hatásosabb lenne a baltard, mint kifejezés.
Erősnek tűnik? Ha nem akarjuk, hogy kisajátítsák az értelmiségi csoportokat, az ideológiájuk szellemi erődítményéből kell bohózatot csinálnunk, pont úgy, ahogy ők teszik az egyéni felelősségtudatot zászlajára tűző jobboldallal, amikor „konteós”, „autoriter”, „populista”, „vírustagadó”, „rasszista” vádakkal illetik. A szavaknak hatalma van, sőt ahogy George Lakoff nyelvész rámutatott, igazából ezek döntik azt is, hogy mit fogadunk el érvként.
Fotó: MTI/AP/Patrick Semansky
Facebook
Twitter
YouTube
RSS