Vesztesek dühe
Nagy Imre hőskultuszához sokat tett 1989. június 16-i, tömegmegmozdulássá váló újratemetése. (kép: mek.oszk.hu)
A nagyszüleim és a szüleim akaratukon kívül ugyan, de meghozták azt az áldozatot 1945 után, hogy ők voltak azok, akiket, mint az egykori elnyomó osztály tagjait kirabolták, megkínozták, bebörtönözték, akiknek elvettek évtizedeket az életükből, a gyermekkorukból. Nekem már „könnyű” ezzel a családi múlttal szembenállni a kommunizmusból kinövő liberalizmussal. Az ember gyenge: én személy szerint is hajlandó lettem volna megbocsájtani mindenkinek, aki részt vett ebben, mintha az ellenem elkövetett bűneik összemérhetőek lettek volna a nagyszüleim, a szüleim ellen elkövetett gonoszságaikkal. 1989-ben elhittem, hogy a bűnösök tudják, hogy azok, és a megbocsájtásért és a büntetlenségükért cserébe visszavonulnak majd a magánéletbe és boldogan élnek majd abból a vagyonból, amit addig elraboltak tőlünk.
Tévedtem, tévedtünk, és újabb harminc évnyi, és még ki tudja, mennyi hideg polgárháborúval fizet ezért az ország. A kommunisták és az ő gyermekeik és unokáik ugyanis egy másik történelemben élnek. És most is ugyanazt akarják, mint a nagyszüleik, hogy mi csak statiszták legyünk az ő világmegváltásukban, mi éljünk az ő világukban, mert az az „objektív valóság”. Az ő világukban a nagypapi fáradtan hazajött a munkahelyéről, ami egész véletlenül a pártbizottság vagy az ÁVH volt, és elpanaszolta a vacsoraasztal körül ülő családnak, hogy mennyire nehéz munka az osztályellenség kínzása, kimarjul az ember csuklója a gumibot használatától és belefájdul a füle a fasiszták üvöltésébe. Hogy azok a rohadt kulákok meg akarják tartani, amit maguk termeltek és tisztességes árat akarnak kapni érte, sőt, még télen is akarnak valamit enni, és emellett még nem is szeretik eléggé a nagypapit, aki kimegy hozzájuk elvenni tőlük azt, ami az övé, illetve pontosabban „a nép csodálatos, szabad államáé”.
A kommunisták gyermekei és unokái azt kívánják tőlünk, hogy áldozatokként tekintsünk a frakcióharcokban legyilkolt kommunista felmenőikre, azokra, akik néhány nappal korábban még a legnagyobb lelkesedéssel gyilkoltak, kínoztak és raboltak ki bárkit a korábbi haragosaiktól kezdve a szomszédig, akinek mondjuk megtetszett a háza. Sőt, ők egyedül legyenek az áldozatok, mindenki más szenvedése felejtődjön el, tűnjön el a semmibe, mint lényegtelen, de szükséges következménye a nagy világmegváltásnak.
Értelemszerűen van vita arról a jobboldalon is, hogy miként viszonyuljunk azokhoz a kommunistákhoz, akik valamikor, valahol emberként is viselkedtek. Nekem Nagy Imre és Kádár János két, hatalomért harcoló kommunista, akik közül Nagy Imrére az egyedi történelmi körülmények miatt emlékszünk mártírként, és nem azért, mert több okot adott volna a megbecsülésünkre, mint a gyilkosai. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ha ő marad hatalmon, akkor egy hasonló történelmi helyzetben nemet mond a szovjetek nyomására és nem végezteti ki a hatalmon maradása érdekében Kádár Jánost. Egyszerűen ő volt az utolsó vezető kommunista, akit a rendszer konszolidációja, a sztálinizmus felpuhítása előtt még a szokásos módon meggyilkoltak.
Kétségtelenül azzal tett egy értékelhető gesztust, hogy nem volt hajlandó újra „önkritikát gyakorolni” és - a forradalom hatására is nyilván - nem akart újra, sokadszor szembefordulni saját korábbi önmagával és ezen az áron ismét megmenekülni.
Nagy Imre nem azért történelmi alak, mert akkora nagy ember lett volna, hanem azért, mert 1956 spontán forradalom volt, vezérek nélkül, és végső áldozata utólag jelentősebbé tette a szerepét, mint az valójában volt.
Emberileg persze érthető, hogy a vesztes frakciókhoz tartozó, a hatalomból kiszorított, adott esetben reformkommunistaként a megtorlás során a forradalmárok közé „keveredő” emberek leszármazottai a számukra legkedvezőbb, a történtek végletes leegyszerűsítésén alapuló történelemszemlélettel azonosulnak.
A baj ott van, hogy jó kommunista-liberálisként ezt kizárólagossá akarták és akarják tenni, nemhogy az egyedi tényekre, hanem a rendszer igaz áldozatainak és azok leszármazottaira való tekintet nélkül.
Amikor kivonulnak tüntetni, mint tegnap a Szabadságkoncert idején, akkor az egy igazi, kétségbevonhatatlan „igazságért” tüntetnek, ami sosem létezett és nem is létezhet.
De ez csak a motivációjuk egy része. A kommunisták és a liberálisok igazi szívfájdalma és mérhetetlen gyűlöletük ősforrását megújító indoka az, hogy nem a kommunisták, a reformkommunisták, a maoistákból liberálissá váló magyargyűlölők csináltak történelmet 1989. június 16-án, hanem Orbán Viktor. Egyetlenegy beszéd tönkretette ugyanis ezeknek a csoportoknak a tervét, hogy a saját értelmezési keretükben tartsák az eseményeket. Orbán a későbbi politikai szerepét meghatározó, de a politikai pályájával annak merészségét utólag teljes mértékben igazoló beszédet mondott el akkor. És természetesen megteremtette annak a politikai erőnek az alapjait, amely végül is harminc éves távlatban is méltó ellenfele és sokszoros legyőzője a kommunista-liberális bandának. A magyar nép, a magyar nemzet kergette el a kommunistákat 1956-ban és 1989-ben is, amikor azt a történelmi helyzet lehetővé tette, és nem néhány száz reformértelmiségi. Ahogy most is a magyar választók tartják már 2006 ősze óta távol a választási győzelemtől a kommunisták liberális utódait. Nem bocsájtunk meg még egyszer.
Ahogy a nácik, úgy a kommunisták végtelen gonoszságát is elfelejtettük már, mert normális ésszel egy kicsit is normális világban egyszerűen nem lehet emlékezni rá. De nekünk a családunk szenvedése okán kötelességünk, hogy emlékezzünk: ezeknek a most kicsit hülyének látszó és nevetséges embereknek a szülei, nagyszülei mit csináltak a mi nagyszüleinkkel és szüleinkkel. És kötelességünk, hogy megőrizzük az ő történetüket a mi történetünkként, és ne engedjük legyőzni magunkat. Mindig újra és újra, minden október 23-án, minden június 16-án meg fogják próbálni. Azért élünk demokráciában, hogy próbálkozhassanak, és azért maradunk demokrácia, mert nem engedünk nekik.
Fotó: mek.oszk.hu
