Európa öngyilkos lett
Pontosan száz évvel ezelőtt írták alá az első világháborút lezáró fegyverszüneti egyezményt. Európa öngyilkosságára rányomták a pecsétet, a győztesek jutalma és a vesztesek büntetése ugyanaz lett: a sarkaiból kifordult, minden korábbi biztos pontjától megfosztott világ. Nekünk, magyaroknak persze örök seb marad a világháború következményeként a trianoni országcsonkítás, de ugyanúgy elvették tőlünk a biztos alapokra helyezett életünket, ahogy az összes többi európai néptől is.
A világ többet változott az elmúlt évszázadban, mint azelőtt 1500 év alatt. Teljesen átalakították a környezetünket: leszabályozták, kiegyenesítették, kibetonozták a folyókat, kivágták az erdőket, lecsapolták a mocsarakat, beszántották a patakokat, lebetonozták a réteket és szántóföldeket, egész hegyeket bontottak el bányászati nyersanyagokért. A második világháború végéig még jelentős mértékben létezett Európában is az eredeti vagy ahhoz hasonlító természeti környezet, azóta viszont már a természeti környezetünk is nagyrészt mesterséges, és az eredeti állapotok legfeljebb oázisszerűen őrződtek meg itt-ott. A legnagyobb részt pedig szenvtelenül elszennyezi vegyszerekkel a bányászat, a feldolgozóipar és a modern mezőgazdaság.
Annyira természetessé vált számunkra a hülyeség, hogy meg sem ütközünk rajta, hogy némely folyónkban, ahol a középkorban még egy rész víz és két rész hal volt, most egy rész víz és két rész diklórfenoxi-ecetsav folyik.
A természet teljes kizsigerelése és egy szűk elit anyagi hasznává való átváltoztatása viszont nem ment volna, ha benne él az az ember, a földet művelő paraszt, aki mindig is benne élt. Alkalmazkodott hozzá, ismeri a működését, az ütemét, a dinamikáját; ha lehet, kihasználja, ha kell, védekezik ellene, de nem leigázza, hanem együtt él vele. A természet teljes, szó szerinti kiaknázása akkor kezdődhetett meg, amikor a vidéki ember végre valahára eltűnt onnan. De miért tűnt el?
Irány a város!
A harmadik világban, így a mi szemünk elől jórészt rejtve zsoldoskatonákat vetnek be a bányászati vállalatok és olajcégek a természeti környezetük tönkretétele miatt tiltakozó helyi lakosok ellen. Még egyszerűbb, ha a helyi, korrupt kormány megkenésével az ottani reguláris hadsereget lehet rábírni, hogy szétcsapjon a kellemetlenkedő parasztok és pásztorok közt. Nem egyszer fegyveres harcokig fajul a dolog, és az olaj meg az ércek nemcsak értékesebbek, hanem erősebbek is a lázongó helyieknél. És amíg mi ezt nem nagyon látjuk itt a fejlett világban, addig különösebb gond nélkül lehet koszba fojtani és halomra lőni az Isten háta mögött élő négereket. Főleg, ha ennek köszönhetően van miből legyártani a legalább néhány évente új okostelefonunkat, laptopunkat, autónkat.
Ugyanezen a pusztítási szakaszon azonban mi is nagyrészt túl vagyunk, igaz, nálunk más módon ment végbe. Nálunk világháború kellett hozzá, hogy ne legyen feltűnő.
A XIX. század végén kezdett felgyorsulni, majd a második világháború után kapcsolt irdatlan sebességbe az urbanizáció, vagyis a vidéki emberek városokba áramlása. Egyre többen kezdtek azon gondolat mentén szocializálódni, hogy a csillogó városokban van lehetőség a jobb életre, oda érdemes menni lakni. Persze a csábító hírekből kimaradtak a nagyvárosok peremein ugyanekkor megnövekvő nyomornegyedekről, a 12 órás gyári műszakról meg az ágybérletről szóló közlések.
Megölték a vidéket fenntartó embereket
Erre a gondolatra azokat a fiatalokat a legkönnyebb kondicionálni, akiket a szüleik, nagyszüleik nem nevelnek a vidéki életre és annak lehetőségeire. Tehát amíg van egy másfél évezrede földet művelő, a földjéhez ragaszkodó, keresztény európai parasztság, addig legalábbis problémás a vidék kiürítése és a városok felhizlalása. Na de mit lehet tenni az olyan emberrel, akinek semmiféle csábító propaganda, de még a csillogó városi hívságok kedvéért sem akaródzik feladni a kipróbált vidéki életét, amelyben otthonosan mozog, és ahol kézzelfogható értékeket teremt?
Például meg lehet ölni. Na nem úgy direktben, az túl feltűnő lenne. De mondjuk egy jó kis elhúzódó háború pont megfelelő lenne erre.
1918 végén egyik hadviselő fél sem értette, hogy tulajdonképpen mi a búbánatért hentelték egymást csaknem négy és fél éven át. Ha a gyarmatosítást nézzük, akkor eredetileg olyasmiért, amit átgondoltabb időkben harmadik világbeli csetepatékkal rendeztek le. Ha a világgazdaság pozícióinak újraosztását nézzük, akkor viszont olyasmiért, ami egyiküké se lett. Aprólékosan rommá lőtték az európai hegemóniát, és a nyertesek is csak azt nyerték, hogy beállhattak másodhegedűsnek ahhoz, aki végül nevető harmadikként megkaparintotta a háború céljaként kihirdetett nyereményt. Aki az utolsó egy évre szállt be a buliba, amikor az eredeti szereplők kiontott vére már elég jól megalvadt Európa talaján.
Minden széthullott, ami addig biztos volt
Európában ezalatt teljes vidékek működése omlott össze. Voltak olyan falvak, ahol a lakosság több, mint harmada meghalt – besorozott katonaként, az otthonától távol. Egyszercsak elvitték a faluból a fiatal férfiakat, és soha többé nem jöttek haza. A munkákat egy darabig elvégezték a nők és az öregek, de aztán a hétköznapi vidéki élet összeomlása elől még azok is elkezdtek az egyre nagyobb városokba menekülni, akik amúgy nem szerettek volna. A vidék elkezdett kiürülni, egyre kevesebben voltak felelősek érte, és egyre kevesebben kísérték figyelemmel, hogy mi történik ott. És egyre vadabb dolgok kezdtek történni.
Mivel addig a lakosság nagy többsége vidéken élt, az első világháború szó szerint súlyosan megtizedelte a vidéki lakosságot. Ezzel párhuzamosan a háború alaposan felpörgette a városokba tömörülő ipari termelést, ami később sem hagyott alá, majd amikor az ipari túltermelés válságba torkollott, akkor kezdett fölpörögni a szintén a városokba összpontosuló szolgáltatói szektor.
Ezek nyomában pedig özönlöttek az emberek vidékről a városokba, mára pedig sok helyen már az emberek harmada sem él a falvakban, és aki ott él, az is városias életmódot folytat, városba jár dolgozni.
A nők vidéken és a városokban egyaránt kénytelenek voltak elvégezni a frontra elvitt férfiak munkáját is. A nőknek is ugyanúgy megvolt időtlen idők óta a munkájuk a társadalomban, ők is dolgoztak, viszont új szerepkörben találták magukat. Immár kénytelenek voltak a gazdaságot is igazgatni – eleinte még a férjeik frontról, levélben megírt tanácsai szerint. Mert a katonák gondolatai más körül sem forogtak a hazaírt leveleik alapján, mint a családjukon és a gazdaságon. Ezt a világot verte szét a háború. Sok család széthullott, mert az apák jóvátehetetlen lelki és akár mentális sérüléseket szenvedtek el a frontokon, mert felbomlott a családok addigi életmódja és gazdasági berendezkedése, mert felborultak a nemi szerepek.
A mai fogyasztói őrületet és genderforradalmat elnézve nem biztos, hogy rá kellett volna lépni erre az útra.
A paraszti vidék a nagyvállalatok kezébe került
A termőföldeket, amelyekért korábban lázadásokat robbantottak ki, a városokba csábuló vidéki emberek végül önként átengedték a nagyvállalatoknak. A paraszti földművelés jószerével eltűnt, a vidék általában véve a nagyvállalatok kezébe kezdett kerülni, a falu pedig a valóságtól elszakadt, értelmetlen skanzenné silányult le. És senki nem szólt, hogy ez rossz, hogy elszennyeznek, tönkretesznek mindent, mert már senki sem volt felelős érte. A habzó Rába, az elciánozott Tisza is csak akkor zavarja a mai embert, amikor a városába ér a szennyezés. Ma már, amikor az a téma, hogy lombikban kitenyésztett izomszövetből kéne hamburgert csinálni, akkor ki a francot érdekel a termőföld?! Hát a nagyvállalatokat valamiért mégis...
Ne szőjünk összeesküvés-elméleteket, csupán elevenítsük fel a bibliai bölcsességet, miszerint gyümölcséről ismerszik meg a fa! A történelem korábbi kataklizmáinál (csak a mi esetünkben: tatárjárás, törökvész) mindig parasztokkal pótolták a kiirtott parasztságot, az első világháború során uniformisban tömegével leölt parasztokat viszont különös módon már városi fogyasztókkal pótolták. Ebből pedig nem nagyon lehet másra következtetni, mint hogy a lemészárolt parasztok már fölöslegesek voltak a háború utáni szép új világ szervezői számára. Abból pedig, hogy hirtelen tízmilliószámra haltak meg, legfeljebb két lehetőség következik.
Lehet, hogy az iparra és a szolgáltatásokra, na meg az önellátó parasztok helyett a termékekre rászoruló fogyasztókra alapuló szép új világ szervezőinek éktelen mákjuk volt, hogy éppen akkor haltak meg a parasztok tízmilliói, amikor már fölöslegessé váltak az új világrend szempontjából. Ráadásul egy olyan háborúban, amelyhez a szép új világ szervezőinek nyilvánvalóan semmi közük nem volt, különös tekintettel annak 4 évig elhúzódására.
Vagy pedig elképzelhető, hogy ezeket a szerencsétlen, fölöslegessé vált, városi fogyasztói létre átszoktathatatlan parasztokat módszeresen, előre kitervelten vágóhídra küldték egy szándékosan elnyújtott háborúban a szép új világ szervezői.
Talán a haladók majd egyszer megválaszolják a haladó világ kezdetének eme rejtélyes titkát.
A világháború egyetlen nyertese
A háborúban ráadásul nemcsak a parasztságot tették tönkre. Az európai országok rettenetesen eladósodtak, az adósság pedig a hadikölcsön révén jelentős részben a saját, emiatt ugyancsak eladósodó középosztályukat terhelte. A parasztság és a hagyományos városi középosztály megroppanása miatt a bankszektornak nem sok konkurenciája maradt a gazdasági kezdeményezés terén, és ez az állapot azóta is jellemzi a társadalmunkat. A helyzet kialakulásának pedig lehet némi köze a háború elhúzódásához is.
A német bankár, Max Warburg volt II. Vilmos császár fő tanácsadója hírszerzési ügyekben, vagyis gyakorlatilag az akkor még nem intézményesített német hírszerzés vezetője. Édestestvére, Paul Warburg egy New York-i bankár lányát feleségül véve addigra Németországból az Egyesült Államokba költözött, és már amerikai állampolgár, sőt, az USA egyik legbefolyásosabb bankára volt. Egy hónappal a háború kitörése után nevezték ki a Fed, vagyis a háborúban előbb hadianyaggal és pénzzel, majd katonailag is az antantot támogató USA központi bankjának elnökségi tagjává.
A későbbi ellenség egyik legbefolyásosabb bankárának testvére által vezetett német hírszerzés pedig nem mindig okvetlenül pontosan tájékoztatta a Párizs felé döntő csapásra törekvő német hadsereget.
Emellett pedig a német utánpótlásban is akadtak váratlan gondok, annak ellenére, hogy nem kellett nagy távolságokat áthidalni, és az elfoglalt területek megszállásával eleve számoltak.
Persze mindez lehet egyszerű véletlen is, az viszont tény, hogy mindezek hatására egy évszázad alatt teljesen megváltozott a világunk, és szinte teljesen eltűnt az a része, amelyre az európai társadalmak épültek. Eltűnt a természeti környezet, eltűnt a parasztság, eltűnt a falu, eltűnt a középosztály, és maradt helyettük egy mesterséges világ meg a fogyasztók tagolatlan tömege, amelyet a huszadik századi nagy világháború (1914–1945) hozott létre. És persze maradt a nagy világháború egyetlen nyertese, a fogyasztói igényeket kialakító és kielégítő globális nagytőke.
