Ilyen keményen még egy magyar politikus sem csapott oda Trianonnak
Számos kulcsmondata volt Orbán Viktor tegnapi, sátoraljaújhelyi szoboravató beszédének, de számomra ez a kettő közülük a legfontosabb: a nemzetnek nincs határa, és ami nem tartozik össze, az szétesik. Értse mindenki, ahogy szeretné... A miniszterelnök egyfelől békejobbot nyújtott a szomszéd népeknek, másfelől keményen kiosztotta a Nyugatot a trianoni gyalázatért.
Nagy Imre újratemetése óta már megszokhattuk, hogy rendre Orbán Viktor mond ki olyan sarkalatos követeléseket, minden magyar lelkét feszítő (de addig tiltott) történelmi igazságokat, amelyeket mások nem mernek. 1989. június 16-án a szovjet csapatok haladéktalan kivonását követelte, amitől a kommunista pártállam sokkot kapott, a magyarok többségét viszont akkor csapta meg először a szabadság szele. Tegnap a százéves trianoni diktátumot elemezte hasonló szókimondással, néven nevezve a bűnösöket:
(A)z ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték. Hadseregét megbénították és szétzüllesztették, az egyetlen honmentésre alkalmas államférfit meggyilkolták, az országot az ellenségeink, a kormányt a bolsevikok kezére adták. A Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét. Bennünket védhetetlen határok közé szorított, természeti kincseinktől megfosztott, erőforrásainktól elrekesztett, országunkból siralomházat csinált.
Kőkemény, de színigaz. Minden mondat egy-egy ostorcsapás. És mégis: Horthy Miklós óta hány magyar politikai vezető merte ilyen bátran kiosztani Trianon fő felelősét, a „művelt” Nyugatot? A balliberálisok csak ájult hódolattal, zsolozsmázva hajlandóak megszólalni a fényes tekintetű nyugatiakról, akik a tökéletesség csúcsát jelentik számukra lesajnált hazájukkal szemben. Ám ezidáig a nemzeti konzervatív politikusok többsége sem igen merte bolygatni az első világháborús békerendszert, bírálni annak elkövetőit. Orbán Viktor most megtette, sőt az előbbieknél is tovább ment:
Erkölcsi aggályok nélkül rajzolták újra Közép-Európát, ahogy újrarajzolták Afrika és Közel-Kelet határait is. Ezt nem fogjuk elfelejteni nekik soha. S amikor azt hittük, ennél már nem süllyedhet mélyebbre se a gőgös francia és brit, se az álszent amerikai birodalom, mégis volt lejjebb. A II. világháború után szívfájdalom nélkül dobtak oda bennünket a kommunistáknak. A lengyelek, a csehek, a szlovákok azt kapták jutalmul, amit mi büntetésül. Legyen ez örök tanulság a közép-európai népek számára!
Az, hogy mi, publicisták ezt így néha le-leírjuk, egy dolog. Mi senkik vagyunk. Ám az egykori vesztesek politikai vezetői még száz év távlatából sem szokták kimondani az igazságot – mintha kolonc lenne a nyelvükön, vagy a győztesek vendettájától tartanának. Utóbbi persze nem kizárható, ismerjük jól az antant-maffia működését. Miniszterelnökünk most mégis, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, elősorolta a franciák, angolok, amerikaiak bűneit, amelyek nemcsak minket, hanem egész Közép-Európát tönkretették. A kedvenc mondatom ebben a részben az, hogy nem felejtjük el nekik soha... Mintha csak az évszázadnyi kárhozat után igazságra és elégtételre vágyó magyar néplélek diktálta volna ezt. Vagy Ludas Matyi. Mindenesetre tökéletes.
Nincs már se brit, se francia birodalom. S ami megmaradt belőlük, az éppen most vergődik bosszút álló gyarmataik multikulturális szorításában. A történelem igazságtételét a legnagyobbak sem kerülhetik el. S ahogy igaz, hogy összenő, ami összetartozik, úgy igaz, hogy ami nem tartozik össze, az szét is esik. Jól mondták száz évvel ezelőtt: mi még ott leszünk azok temetésén, akik bennünket akartak sírba tenni
– jósolta a miniszterelnök, és reméljük, a próféta szólt belőle. Bár a „szétesést” a franciák és britek gyarmatai kapcsán említette, nem kell hozzá túl élénk fantázia, hogy azt az eredeti témára, Trianonra vonatkoztassuk. Úgy azért még érdekesebb lenne a történet...
A tabudöntögetés, a bátor szókimondás mellett Orbán Viktor baráti jobbot nyújtott azoknak a szomszéd népeknek, amelyek képesek a megbékélésre, a kulturált viselkedésre:
Azzal a Szlovákiával, Szerbiával, Horvátországgal és Szlovéniával, amely büszke nemzeti mivoltára, örömmel építjük a közös jövőt. A történelem megadta az esélyt, talán az utolsót, hogy a közép-európai népek új korszakot nyissanak, a nyugatról és keletről fenyegető veszéllyel szemben megvédjék magukat, és együtt emelkedjenek föl. Az elmúlt tíz évben bebizonyítottuk a szomszédainknak, ha a magyar nemzetrészek életereje összeadódik, az nemcsak nekünk jó, hanem nekik is. Csak az államnak van határa, a nemzetnek nincs. Ez a törvény. Van, aki megértette, és van, aki nem. Akik még nem, jobban tennék, ha sietnének, mert fogytán az idejük.
Nem véletlenül maradt ki a fölsorolásból Románia és Ukrajna: ők teljesen reménytelenek. Ők a magyarság teljes beolvasztásán, eltüntetésén buzgólkodnak, bármilyen baráti gesztus feléjük annyit ér, mint halottnak a csók. Hogy milyen értelemben fogy az idejük, azt csak a miniszterelnök tudja. A magam részéről abban bízom, hogy hamarosan mindkettő visszavedlik abba a formájába, amelyben 1800 környékén leledzett...
Bár a román politikai vezetés tényleg menthetetlenül aljas és primitív (lásd: az általuk szervezett úzvölgyi temetődúlást), Orbán Viktor mégis megeresztett egy gesztust feléjük is, mikor a következőket mondta:
Ezeréves történelem áll mögöttünk, ezért mi felülemelkedünk az itt és most korlátain. Mi látjuk Pozsonyban Bratislavát és Kolozsvárban Clujt. Látjuk, mert magyarul nézünk a világra. Látjuk a hazát a magasban, de látjuk a fűszálak alatt is. Ha magyarul nézel, elfogadod, hogy a szlovák szlovák marad, a román pedig román. Látjuk szomszédjainkban azt, ami elválaszt, de azt is, ami összeköt. Aki magyarul néz a világra, Szent István szemével lát. Szent István szemével látni a XXI. századot azt jelenti, hogy mi a velünk élő népekkel akarjuk naggyá tenni a Kárpát-medencét.
Minden megszülető magyar gyermek újabb őrhely is – mondta a miniszterelnök, s ebben a kis rövidke mondatban benne van Trianon meghaladásának, ledöntésének kulcsa. Orbán Viktor szerint most győzelemre állunk, ám a történelem nem könyörületes, nem bocsátja meg a gyengeséget, a széthúzást, s elveszünk, ha a „vértelen szépelgőkre hallgatunk”. (Elég, ha a nemzetvesztő Károlyi-kormányra gondolunk, amely leszerelte a hadsereget, s parancsba adta a katonáknak, hogy adják át fegyvereiket az országra törő románoknak. Korunk Károlyi Mihálya Bangóné és a többi elborult elméjű, aki föl van háborodva, amiért az Orbán-kormány ütőképes hadsereget épít. Ne legyen kétségünk: ha hatalomra kerülnek, eladnak, elajándékoznak megint minden mozdítható honvédelmi eszközt.)
A beszéd elején a miniszterelnök megemlítette: onnan, a sátoraljaújhelyi turul-szobortól ellátni Kassa, Szatmárnémeti, Munkács felé, ám „ha nem a szemünkkel nézünk, hanem a szívünkkel, még messzebbre is elláthatunk”. Az ideiglenesen Magyarországon állomásozó ellenzék ezt az egészet nyilván nem érti. Nincs hozzá jelfogója, reléje. Mert mi az, hogy „szívvel látni”? A szív nem lát, csak a szem! – háborodnának föl ők, az anyagba ragadtak. Amit a szemük nem lát, amit nem tudnak kézbe venni, megszámolni, az számukra nincs, nem létezik. Többségük ezért nem észleli Istent, ezért nem tudja, mi a lélek, a nemzet, a hazaszeretet, Trianon fájdalma. Képzeljük el egy pillanatra, milyen beszédet mondott volna (ha egyáltalán mondott volna) miniszterelnökként a századik évfordulón Medgyessy (a koccintós) vagy a külhoni magyarokat a nemzetből kitagadó Gyurcsány? Vajon hányszor ismételték volna el, hogy a mi hibánk az egész, megérdemeltük, s igyekezzünk jól viselkedni, hátha akkor ezt a kis csonka maradványt meghagyja nekünk a Nyugat? Kész rémálom lenne.
Szerencsére, a valóságban Orbán Viktor beszélt, és azt mondta, a magyarok történelme nem ért véget Trianonnál, „ezért fog Szent István koronájának valamennyi köve ismét ragyogni”. Érti, aki érti. Ámen!
