Szabadságharc Táncsicsék ellen
A megúszóstól a legkomolyabbig minden március 15-i beszéd arról szól, hogy mindenki a saját politikai programja szerinti mai tanulságokat von le 1848 eseményeiből. Ezek a párhuzamok olykor suták, alapvetően mégis általában ülnek, hiszen az már a modern kor hajnala volt, abból csíráztak ki a mai világnézeteink, képzeteink. Konzervatív szempontból viszont nagyon nehéz őszintén belemenni a témába, mert lehetetlen nagy-nagy szent tehenek levágása nélkül kibeszélni. Pont ezen szent tehenek óvatos kerülgetése miatt szoktak suták lenni a párhuzamok. Szerencsémre megkaptam a segítséget egy Táncsics Mihályt magasba emelő írás képében. A progressziót soha el nem engedő forradalom jelképe, hogy már nem elég nekik a magyar irodalom talán legzseniálisabb verseit sorjázó, ám közéletileg forrófejű kamaszgyerekként viselkedő Petőfi. Újra Táncsics, a szocialista agitátor kell nekik. Tőle indulunk, hogy a szabadságharchoz érkezzünk meg.
Álljon itt hangulati nyitásként, amit az államellenes izgatásért lesittelt, a pesti forradalmárok által kiszabadított Táncsicstól idéz a szerző:
„a népek szabadságuktól és jogaiktól megfosztottan nem fejlődhetnek azzá, amivé kellene: morális nagy nemzetekké”
M.O.R.Á.L. Már akkor is a morál volt a vezérlő csillaguk, amelyben ugyanúgy és ugyanannyira hisznek az állítólag racionális felvilágosultak, ahogy a keresztények Istenben. Persze Táncsics nem volt kommunista tömeggyilkos, mint a későbbi elvtársai. Marx se volt az. Ők csak csiszolgatták azt az utópiát, amely tömeggyilkos diktatúrákba, egész országok és nemzedékek megnyomorításába torkollott. Akik pedig előre látták ennek a veszélyességét, s ezért elvették például Táncsicstól a lehetőséget, hogy hirdesse az államrend ellen uszító, társadalommérnökösködő elméleteit, azokat szenvedélyesen ostorozta a cenzúra miatt. Nézzük tovább az idézett cikket:
„Táncsics igazi liberális érvet használ: a sajtószabadság, az eszmék piaca a legjobb eszmék felemelkedéséhez, kiemelkedéséhez vezet. Csak a szabad nyilvánosságban jelenhet meg az igazság. Ez az európai társadalomfejlődés lényege. A zsidó-keresztény megalapozás, a józan ésszel bíró, tökéletességre törekvő, hálózati kommunikációban fejlődő ember a szabadelvűségben, az eszmék liberális piacán fejezheti ki sokszínűségét. Ezért a sokszínűség szolgálja a közérdeket.”
Nemcsak liberális az az érv, hanem vadkapitalista is: a piac láthatatlan keze mindig kiemeli a legjobbat. Nagy bravúr ateista emberektől az ilyen elvakult hit valami sosem alátámasztott dologban. Az „eszmék liberális piaca” amúgy kétszer már nagyon bejött tájainkon, 1919-ben és 1945 után is sok jót tett Magyarországgal, Nyugaton pedig most tanulják majd meg, hogy a diktatúra mindig valakik szabadságának hangos, moralizáló, számonkéréséből indul. De velünk is meg akarják etetni ugyanazt a hazugságot harmadjára is.
A forradalmat a forradalmárok okozzák, nem az elnyomás
A marxista-liberális történetírás bejáratott hazugságával szemben sem 1848-ban, sem máskor nem a cenzúra vezetett társadalmi robbanáshoz és forradalomhoz, hanem a normális, józan életet és fejlődést felrúgó, egy jónak látszó ötlet miatt mindent azonnal és bármilyen áron megváltoztatni akaró forradalmi hevület. Meg a kritikus tömeg megetetése ezzel a forradalmi hevülettel. A társadalommérnökösködés, ha vérszagot fog – na, az az igazán veszélyes. Amikor a minden korszakban meglévő, még jelentéktelen figurák – radikális társadalomtudósok, szervezkedő jogászok, bujtogató újságírók és a hatalom mellőzöttség miatt sértett korábbi hívei – olyan gyűlölködésre tudják rávenni az eszközként használt tömeget, hogy az forradalmat csináljon, és hatalomba emelje felbujtóit. Akkor indul a terror.
Hiába a vakhit, az ember nem tökéletesül
A cenzúra teljes ellentéte az, amikor bárki bárhol bármit közölhet, megkötés nélkül. Érdemes körülnézni újságcikkek alatti kommentmezőkben, de még inkább (elsősorban politikai tárgyú) Facebook-bejegyzések alatti hozzászólások közt. Érdemes megnézni azt a végtelen terjedelmű agresszív ugatást, gyűlöletteljes személyeskedést, az érvek, sőt sokszor értelmes mondatok nélkül tobzódó szellemi nyomort. Ez az, amiért Táncsics olyan állhatatosan, a többszöri börtönt is vállalva küzdött. Legalábbis ez lett belőle. Az emberi ész tökéletesülésében bármilyen racionális indok nélkül, vallásos hevülettel hívő Táncsics hitéről kiderült, hogy nem tartalmaz igazságot. A kötetlen szabadság tökéletesítő hatásának mítosza megbukott a valóság próbáján. Persze, tudjuk, hogy az utópisták szerint szép az eszme, csak valahol félrecsúszott az ember tökéletlensége miatt, és adni kéne neki még egy esélyt, de bizony mindig ez lesz.
Az ember akkor is tökéletlen marad, ha százezreket ölnek meg a jakobinusok, milliókat a nácik és tízmilliókat a kommunisták. Ezt maga Táncsics is megtapasztalhatta, amikor a házába befogadott munkások, hálából, még az alacsony lakbért se fizették, s ő végül adósságai miatt az otthonát is elveszítette.
Nem véletlen, hogy a forradalmakat nem megállapodott, dolgozó, másokért felelősséget vállaló, családos emberek, vagyis az ország megtartói csinálják. Hanem a világot megváltani vágyó, felizzott diákok, továbbá a városi lakosság lecsúszott elemei, akiknek nincs vesztenivalójuk, úgyhogy apró hozadékok reményében csatlakoznak a bulihoz. Van oka annak, hogy általában kocsmákból indulnak a forradalmak. Nézzünk csak végig azokon a „ligetvédő” peremegzisztenciákon, akik az elmúlt években mindig a budapesti tüntetések középpontjában voltak! Az ember tökéletesülésével blöffölő forradalmár bujtogatók éppen az emberi lecsúszottságon élősködnek.
A dolgozó emberek népfelkelést szoktak kirobbantani, ha már elviselhetetlenné válik a helyzetük. Ezért sokkal inkább népfelkelés, mintsem forradalom például 1956, amely a munkahelyeken eszkalálódott azzá, amiért fejet hajtunk előtte. És ugyancsak népfelkeléssé alakult 1848 története szeptemberre, amikor már nem egy szocialista fantaszta börtönőreit meg védtelen nyomdászokat kellett vegzálni, hanem fegyveresen fel kellett szabadítani a hazát a ténylegesen meglévő elnyomó ellen. A nemzetőrség, majd a honvédség állományát már nem a forradalmárok adták, hanem a nép. A szabadságharc aztán hadászat, hősiesség, szervezés és logisztika szempontjából egyaránt csodálatos teljesítményeket termett, a magyar virtus nagy időszaka volt az a csaknem egy év.
A forradalom a régi, és már övé a birodalom is
Szerencsénk van, mert ma sokkal tisztább a kép, mint 1848-ban. Akkor adott volt a fojtogató birodalmi elnyomás, valamint a megelőző, véres és viharos évszázadok miatt, de a birodalmi elnyomástól sem függetlenül beragadt, illetve eltorzult gazdasági fejlődés; utóbbi miatt pedig a társadalmi feszültség. Így tudott az izgága diákság és a városi proletariátus forradalma a népfelkelés kiváltója lenni. Liberálist, szocialistát, konzervatívot látszólag egybekovácsolt a közös ellenség. Ne legyenek kétségeink: ha győzött volna a szabadságharc, utána a mai megosztottságot idéző politikai belharc robbant volna ki, és a rajongásig imádott Kossuthtal az élen (mellette szocialista kollégájával, Szemere Bertalannal) nagyon valószínű lett volna a liberális erők győzelme. Európa második Franciaországává váltunk volna társadalmi szempontból. Tombolt volna a konzervatív néphagyománytól idegen liberális nacionalizmus, a kereszténység kigyomlálása, az egyház ellehetetlenítése, mi is megpróbáltuk volna erőszakkal beolvasztani a nemzetiségeket, így talán kivédtük volna Trianont, de cserébe most lehet, hogy nálunk is arról írna élethű regényt egy-egy bátor szerző, hogy már nincs visszaút az iszlamizációból.
Messzire kalandoztunk a „mi lett volna ha” terepén, úgyhogy térjünk vissza oda, hogy ma szerencsére sokkal tisztább a kép, mint akkor volt. Ma nem harcolnak egy oldalon olyan erők csupán a közös ellenség miatt, akiket egy világ választ el egymástól. Ma is adott a birodalmi fennhatóság, amit persze ugyanúgy csak ritkán észlel az átlagember a maga szintjén, ahogy ritkán észlelte 1848-ban is. De a birodalom számára ma is, akárcsak akkor, a saját gazdasági érdeke a fő szempont, a félgyarmat pedig csak szolgáltassa szépen a nyersanyagot – élelmiszert, természeti kincseket és humán erőforrást egyaránt – a központnak, ha belerokkan is! 1848-ban katonákat kényszersorozott a birodalom, ma orvosokat és más szakembereket csábít magához, a bebetonozott gazdasági előnyével visszaélve.
És ha a félgyarmat elkezd mozgolódni a birodalmi akarattal szemben, akkor jön a felemelt mutatóujj, a beépített ügynökök jelentéseire alapozott „serious concern”, a finom, majd kevésbé finom fenyegetés európai ügyészséggel, országjelentésekkel, jogállamisági buzerálással, hetes cikkellyel, felfüggesztéssel, végső esetben pedig a fenyítés.
1848-ban Jellasicsot majd a szinte teljes birodalmi hadsereget, végül a nemzetközi összefogást küldték ellenünk, ma viszont már rafináltabb eszközökkel, hátsó szobás zsarolásokkal érik el, hogy például ne lehessen nyugdíjazni a rablógyilkosokat rövidke elzárásokra ítélő, a jobboldali sajtót szőrszálhasogató apróságokért agyonbírságoló, a baloldali sajtót bármilyen hazugságért felmentő, kiöregedett bírókat.
Élni hagyni, nem átnevelni
A forradalom az utóbbi 173 évet is progresszióval töltötte, és már rég nem a nemesi előjogok eltörlésénél meg a mindenkire kiterjedő állampolgári egyenlőségnél tart. Azóta a Nagy Francia Forradalom által előrevetített vonalon haladva felakasztotta a királyokat, lesöpörte a padlásokat, megnyúzta a parasztságot, leverte a papok veséjét, bazári áruvá süllyesztette a nemiséget. Mostanra túl is lépett az előképén, a genderfluid és transznemű identitások kötelező ünnepeltetésénél, a heteroszexuális élet megkérdőjelezésénél, a fehér férfi betiltásánál tart. De most már mindez szövetségese a birodalomnak. Hogy miért? Nem a forradalom logikája változott, nem is a forradalmároké, hanem a birodalom cserélt gazdát. 1848 birodalmai még konzervatív erők voltak, amelyek dinasztikus és népi alapon vetettek alá más népeket. Az első világháború végére viszont Európa-szerte felülkerekedett a régi renden a liberalizmus, a forradalmárok rendszere. A második világháborúban a birodalommá fejlődött másik forradalmi irányzat, a kommunizmus segítségével legyűrte a szintén birodalommá fejlődött harmadikat, a nácizmust.
És mit tett? Azonnal elkezdte kiépíteni a saját birodalmát.
Mert az ember ilyen. Nem változik meg, nem tökéletesedik az ész fennhatósága alatt sem, hanem mindig ugyanazok a dolgok hajtják. A liberalizmus története ezért egyúttal a liberalizmus igazságának cáfolata. Továbbá a belőle fakadó többi forradalmi utópia cáfolata, a napjainkban vészesen terjedő újkommunizmussal bezárólag. Mert ha az ember nem tökéletesedik, és semmilyen berendezkedésben nem valósítja meg a földi paradicsomot, akkor nem utópiák után kell hajszolni, hanem olyan kereteket adni neki, amelyek közt földi poklot sem csinál. Olyan kereteket, ahol hagyják élni – a nagyravágyásával és a biztonság, állandóság iránti óhajával, az építeni akarásával és a természethez ragaszkodásával, a józan eszével és az Örökkévalóban való hit igényével.
Ez az egyensúly, ez a keret a konzervativizmus. Nem Táncsics meg Szemere szocializmusa, nem Kossuth liberális nacionalizmusa, hanem Széchenyi fontolva haladása. Ez az a rend, amelyet nem szabad forradalom martalékául hagyni, és amelyért mindig érdemes megvívni a szabadságharcot.
