Gyógyulás: frusztrált leszbikusból boldog édesanya
Valószínűleg kevesen ismerik – és a média, a közélet irányítói mindent meg is tesznek azért, hogy minél kevesebben ismerjék meg – Jackie-Hill Perry egykori leszbikus hip-hop sztár nevét. Aki ma már anyuka, tanár és író - boldogan, a férje mellett. Könyvet is írt az útjáról “Gay Girl, Good God”, azaz “Meleg lány, jó Isten” címmel. De a b.lobbival ellentétben ő senkit sem agitál, senkinek sem akarja előírni, mit és hogyan csináljon a szexualitásával.
Motivációs előadóként azonban bátran áll példaként mások elé. Saját élete inspiráció lehet mindazok számára, akik nehéz gyerekkort élnek át, bántalmazzák őket, zavarodottak, nem találják a helyüket. Megértő a hozzá hasonlókkal szemben, akik ilyenkor ösztönösen pótcselekvésekbe, devianciákba menekülnek. De nem csak megértő, hanem utat is mutat.
Miután több keresztény hip-hop előadó lemezén is szerepelt vendégként, 2014-ben végül első szólóalbuma is megjelenhetett, „The Art Of Joy” címmel, amit 2018-ban a „Crescendo” követett. Nyilvános vitába keveredett a Szigeten is járt népszerű hip-hop előadóval, Macklemore-ral, az utóbbi egyik dala, a „Same Love” kapcsán. Perry álláspontja szerint Isten, aki teremtő és mindenható, igenis képes megváltoztatni egy ember vágyait. Nem csak a homoszexualitásról, hanem általában a bűnről beszél.
Az előadások és a zene mellett rendszeresen ír különböző keresztény szervezetek számára. A homoszexualitás és a kereszténység kérdését gyakran taglalja, de igyekszik általában is segíteni, elsősorban nőknek és tinédzsereknek abban, hogy megtalálják a hitüket a mai modern kultúrában. A következő kérdést szokta feltenni saját magának is: „Mi az, ami ebben az adott bűnben olyan megelégedést ad nekem, amit Isten ne lenne képes megadni?”
Nem volt ez mindig így…
Az 1989-es születésű, 32. életévét nemrég betöltött Jackie önéletrajzi könyvében mesél a saját, nem túlságosan boldog és vidám gyerekkoráról St. Louis-ban, ahol anyja egyedül nevelte. Ötéves korában szexuális zaklatásban volt része, az iskolában rendszeresen terrorizálták, a fiúk nem figyeltek oda rá… mindezek eredményeként evészavarai lettek. Már kisgyerek korától úgy gondolta, hogy fiúnak kellett volna lennie, és ezért férfias megnyilvánulásokat kezdett felvenni. 17 éves korától szexuális kapcsolatokat kezdeményezett nőkkel, ahol ő volt a domináns fél, és ezzel komoly figyelmet szerzett a lányoktól. Kábítószerezett, pornófüggő lett…. leszbikus volt, együtt élt egy nővel, ám egyszer csak Isten szólt hozzá, és azt mondta, leszbikus életmódja a halálához fog vezetni. 2008-ban megtért és szakított a barátnőjével. 2010-ben egy egyházi rendezvényen tartott előadást, itt ismerkedett meg Preston Perryvel, aki később a férje lett; 2014-ben házasodtak össze, és három gyerekük született. Mind zenei, mind írói pályáját folytatja, immáron Isten szolgálatába állítva tehetségét.
Az Amerikai Népszámlálási Hivatal adatai szerint a gyerekek több, mint egynegyede apa nélküli háztartásban nő fel. A fekete lakosság körében ez az arány a 60%-ot is meghaladja. A politikai narratívákkal való kufárkodás helyett valóban a feketék helyzetén javítani kívánó szakemberek és közéleti szereplők (köztük befolyásos fekete személyiségek) folyamatosan mondják, hogy ez a feketék felzárkózása, integrálódása előtti legnagyobb akadály, nem pedig az „intézményesült rasszizmus” és más süket szlogenek. A gyerekek a követendő minta, a felelősségteljes apa-szerep hiánya miatt kallódnak, keverednek bajba, válnak bűnözővé maguk is. A progresszív politikai szervezetek agresszivitása azonban oly mértékű, hogy sokan nem szívesen vállalják ezt a véleményüket. Ha pedig mégis, arról a – szintén progresszív - média gondoskodik, hogy minél kevesebb emberhez jusson el.
Gyógyítható??
De létezik úgynevezett “konverziós terápia” keresztény megközelítés nélkül is. Magyarországon is tartottak egy konferenciát tavaly. Teljes diszkréció övezte, utolsó pillanatig titkolták a helyszínt, mert a résztvevők életveszélyes fenyegetéseket kaptak a végtelenül “toleráns” melegjogi aktivistáktól. Nem, ez nem egy homofób konferencia volt. Hanem tudósok találkoztak, akik tudományos érdeklődéssel viseltettek a kérdés iránt, hogy vajon tényleg létezik-e, működik-e ez a terápia. Valamint önkéntesek, akik saját döntésük alapján szerették volna kipróbálni.
De nem: ők nem dönthetnek a saját életükről. A toleráns, liberális haladók eldöntötték helyettük. Mintha egy lábakkal nem rendelkező embernek - és mindegy, hogy így született vagy villamos vágta le - megtiltanánk, hogy implantátumot kapjon. Mint az a híres dél-afrikai futó, Oscar Pistorius. (Igen, aki aztán kinyírta a feleségét, de ez most mindegy.) Egy beteg ember eldöntheti, hogy méltósággal viseli-e a betegségét, vagy kigyógyíttatja magát belőle. Hogy a homoszexualitás betegség vagy nem? Erről el lehetne vitatkozni - de nem lehet. Mert az ilyen vitákat is betiltották a sajtó-, szólás- és véleményszabadságra - no meg persze a jogállamiságra - oly kényes liberálisok.
Szóval, ha valaki meleg, döntsön szabadon, hogy ezt hangoztatja, elfogadja, titkolja vagy megváltoztatja. Szuverén joga. Másoknak pedig az, hogy erről bármit gondoljanak. De nem; vannak szent tehenek. Ahogy egy négeres vagy dagadt nős viccet sem lehet ma már elmondani. Már a vegákon sem lehet gúnyolódni. Mindig mindenkinek az érzékenységére vigyázni kell. Egy kibaszott mimózatársadalommá váltunk. Nem bírjuk elviselni, be akarunk tiltani minden kritikát.
Pedig a kritika, az ellentétes vélemény, de még az elutasítás vagy a gúny sem gyűlölet. Oké, senkit se gyűlöljünk - de akkor a homofóbokat se. Mert az homofóbfóbia.
