A megcsonkított ember balladája
„És akkor azt mondták, fasiszta. Fasiszta, ha a csonkításról beszél. Persze akkor is, ha nem, de akkor igazán, ha szólni mer. Mutogattak rá a gyerekek. „Nézd, ilyen egy náci”, mondta a szatyrát cipelő kövérkés anyuka. Hiába válaszolta, hogy nem az, hogy éppen, hogy ellenük is harcolt, már régen továbbmentek, mire elmondhatta volna. És akkor elnémult. És akkor inni kezdett újra. Inni és búsulni. Bámult kifelé a szürke lakótelep ablakán és a karjára gondolt. A lábára. Sokat sírt megint.” Publicisztika.
Arra ébredt, hogy nem tudott felkelni. Feküdt az ágyán, és nem érezte a lábait. Lenézett, de már csak a csonkokat látta. Oda akart nyúlni, de a kezeit sem találta. Azokat is levágták.
Az orvos azt mondta, hogy ebbe most belehal. Nem köntörfalazott, „ebbe beledöglesz”, morogta az arcába. Hagymaszag keveredett a kölni-illattal. Talán francia kölni lehetett.
A bátyja tolta a tolókocsit, mert a felesége már az első hetekben otthagyta. „Elhagylak”, mondta az egyik reggel. Csak úgy, fésülködés közben. Aztán még ennyit: „Semmi személyes. Ne vedd magadra.”
A munkahelyéről kirúgták. A régi társasága meg sem ismerte. Nem volt már kívánatos. Semmilyen értelemben.
Akkor inni kezdett. Dühöngeni. Gyűlölködni. Aztán az egyik áttombolt éjszaka után reggel belenézett a tükörbe. A szemei még a régiek voltak. Sokáig nézte magát az üres lakásban. Fájt a feje, forgott a gyomra, de végül döntött. Nem adja fel.
Az emberek eleinte még meghallgatták, segítették, látták, hogy megerősödik. Hogy ha kívül, a testében meg is fogyatkozott, belül rettenthetetlen maradt. Kitartó. Dacos. Látszólag megtörhetetlen.
Rengeteget tett önmagáért, a megmaradásért, a felépüléséért. Később az egyik lábát és kezét vissza is varrták. Nagy volt az öröm, egy-egy végtag is több a semminél. Próbált mozogni, tornáztatni megmaradt izmait, de leginkább az elméjét. Tudta, hogy nem adhatja fel. Nem akarta feladni.
Ahogyan nem akart már senkit sem megkérni arra, hogy lökje ki az ablakon. Pedig érezte, hogy sokan örülnének ennek. Szétloccsant fejét körbeállva sajnálkoznának, ítélkeznének, csóválnák a fejüket. „Hát ez volt a sorsa, sajnos vagy nem sajnos”. Aztán visszahúznák nyugati cipőjüket, hogy ne kenődjön össze a vértócsában.
Nem. Nem hagyta magát. Sok mindent megtett azért az egy lábért, azért az egy karért, olyanokat is, amiket később megbánt. Élni akart, csak élni, semmi mást. És végre embernek érezhette magát újra. Egy kicsit a réginek. Néha még ki is húzta magát.
Aztán bejöttek a katonák. Előbb ezek, aztán azok. Bevonultak. Akit lehetett, megerőszakoltak, másokat bebörtönöztek, koncentrációs táborokba vagy málenkij robotra vittek, őt meg lefogták és szépen letépték a végtagjait. Előbb a visszavarrt lábat, aztán a kezet. Oroszul mondták, hogy ez neked nem jár. Franciául ismételgették, hogy nem bizony. Angolul magyarázták meg, hogy miért. Körbeálltak és mutogattak rá. Talán várták, hogy elvérzik.
Közben megjött az az igazán szarházi csapat. A siserehad. A katonák feneke mögött vonultak befelé. Ahogyan megjöttek, előbújtak még sokan. Mindről kiderül, hogy hatalmas hős volt. Volt, aki tényleg tett valamit, volt, aki nagyon sokat, de az igazán hangosak általában semmit. Ők lettek a vezérek. A nagy szavakba öltöztetett kicsike emberek.
Csodálkozott, hogy nem verték agyon. Otthagyták a földön. Amit lehetett, persze elvettek tőle. Vitték magukkal a határon túlra. Legyilkolásra sem tartották érdemesnek.
Onnantól fogva nem beszélhetett a csonkításról. Nem beszélhetett arról, hogy mi történt. „Bűnös vagy” – mondták, suttogták, terjesztették, ordították, harsogták a lapok, a történelemkönyvek, a szemináriumi tökfejek, a kicsi és nagy elvtársak, „bűnös vagy, ennek így kellett lennie”.
Nem értette, miért csinálják. Miért nem hagyják legalább békén. Nem látják, hogy mennyire fáj? De mintha ez a fájdalom éltette volna őket. Sokan mintha ezzel a fájdalommal táplálkoztak volna saját fájdalmuk és gyászuk után.
És akkor azt kezdték sugdosni, hogy fasiszta. Fasiszta, ha a csonkításról beszél. Persze akkor is, ha nem, de akkor igazán, ha szólni mer. Mutogattak rá a gyerekek. „Nézd, ilyen egy náci”, mondta a szatyrát cipelő kövérkés anyuka. Hiába válaszolta, hogy nem az, hogy éppen, hogy ellenük is harcolt, már régen továbbmentek, mire elmondhatta volna.
És akkor elnémult. És akkor inni kezdett újra. Inni és búsulni. Bámult kifelé a szürke lakótelep ablakán és a karjaira gondolt. A lábaira. Sokat sírt megint.
Teltek az évtizedek. Aztán az idő és a hallgatás mindent eltörölt. Amikor egy kisfiú megkérdezte, miért sír, hirtelen már nem is tudta elmondani. „Valami, valami történt…”, kezdte, „a lábaimmal… a lábaimmal… valami”.
A kisfiú nem értette. Teljesen átlagos bácsinak látta. Nézte nagy kerek szemekkel.
Ő meg ült. Nézett maga elé és egy idő után már meg sem tudott szólalni. Mintha bevarrták volna a száját. És tényleg, tényleg, odanyúlt és érezte a varratot.
Félt, de legalább a szeme megmaradt. Még látott.
A nyolcvanas években még fel-feltűnt a Bem szobor környékén. Ő volt a kokárdás ember. Ott ült, levágott végtagokkal, bevarrt szájjal, de a szemeiben még a régi tűz tombolt. Olyan lobogás, amelyet százezer csinovnyik sem tudott eloltani. Olyan tűz, amely azt ígérte, hogy egyszer lesz valaki, aki odajön, odalép és kiszedi a varratokat. Ha mást nem, legalább a varratokat kiszedi.
Hogy megöregedve, százévesen talán elmondhassa, hogy fáj. Igen, még mindig, örökké fáj.
Hogy legalább ezt a bánatot, legalább a könnyeit ne tudják ellopni. Ha már minden mást sikerült.
–––––––––––––
Az írást Karinthy Frigyes Levél kisfiamnak című írása, illetve az „arra” született Pataki Tamás publicisztika inspirálta.
