De rossz lehet most stadionozónak lenni

A nyomorpornóban utazó, folyamatosan stadionozó balosok ezeket az élményeket mind-mind sajnálják a magyar emberektől. Ha rajtuk múlna, ezek az események meg sem történtek volna, mert fel sem épült volna a Puskás Stadion. Ahogy a többi sem. Látjuk, a stadionok nemcsak focira alkalmasak. (Például a Fradi-pályán, a Groupama Arénában volt egy hete az Iron Maiden, de nem olyan régen ott volt a Depeche Mode is.) Számos világsztár zenekar akkora színpaddal, olyan show-val turnézik, ami egyszerűen nem fér be egy kisebb helyre. Vagy ha be is fér, olyan ára van a produkciónak, hogy egy kisebb helyen alapból 50 ezerbe kerülnének a sima jegyek.

Láthatóan viszont ezekkel az egyébként valóban húzós jegyárakkal is komoly lakossági kereslet van az eseményekre. Persze, nem mindenki engedheti meg, pláne nem rendszeresen, de már messze nem csak egy szűk elit hóbortja a meccsre, koncertre járás. A Red Hot Chili Peppers persze külön érdekes eset: rajongótáboruk nem kifejezetten a valóban szerényebb körülmények között élő, ilyen jegyárakat kifizetni valószínűleg nem tudó vidékiek közül kerül ki, hanem a kifejezetten jól élő, mégis a mindennapokban folyton elégedetlenkedő, sivalkodó, stadionozó, mélyszegénységről papoló fővárosi muciológusokból. De ilyenkor, egy-egy estére még ők is elfelejtik a „mindenszarizmust”, azt, hogy ez egy szörnyű ország, ahol nem lehet élni (sőt, éhen kell halni). És képesek felszabadultan szórakozni, jól érezni magukat.

A foci pedig különösen nagy, katartikus, össznemzeti élményt ad. Amit a szerencsétlen, nyomorult, frusztrált libsi újságírók (és a rájuk hallgató hasonszőrű balosok) egyszerűen képtelenek megérteni, és pláne átérezni. Persze, hogy az angolok elleni parádés győzelem után is megjelentek a kommentek, hogy kit érdekel ez az győzelem, amikor 400 forint az euró, stb. Mert ezek tényleg szerencsétlen nyomorultak, akik semminek sem tudnak örülni, és azt akarják, hogy mások se örüljenek. (Örülünk a 400 forintos eurónak? Nem. Nyilván ez is egy bonyolultabb történet, ez sem arról szól, hogy szar lenne a magyar gazdaságpolitika – erről korábban már írtam, itt.) De nemcsak szánalmas, nyomorult „mindenszaristák” a karácsonyok, fegyőrök, gyurcsányok, makizajok, hadházyk és szabótímeák, jakabok, tordaik és szélbertalanok, donáthannák és csehkatalinok, stb., stb. és követőik. Ezek a gyökértelen globalisták totál irrelevánsak is. Nincs tartalmuk, nincs történetük. És ezért a mi történeteinket, a nemzeti oldal közös katarzisait próbálják szétbaszni, tönkretenni – hál’ Istennek, sikertelenül.

Nem értik, hogy hiába ülnek az elefántcsont-tornyaikban, alföldiróbertestől, schillingárpádostól, déslászlóstól, enyediildikóstól – a magaskultúrában meglévő hegemóniájukkal, lenéző tekintettel a tömegekre –, a tömegek szarnak rájuk. (Nem kérdés, a magaskultúrában is kellene olyan tartalmakat létrehoznia a nemzeti oldalnak, amivel a térfoglalás valóban elvégezhető, és aminek segítségével a „kultúrharc” nemcsak mint szlogen vagy mint iszapbirkózás jelenik meg, hanem sejtig ható élményt is ad. De ez is egy másik téma...) A tény az, hogy a népi kultúrában – aminek szerves része a foci, a szurkolás, a magyar válogatott melletti kiállás – a nemzeti jobboldal tönkreveri a globalista baloldalt. És az utóbbi láthatóan örök vesztes is marad. Egyre inkább csak egy egyre szűkülő buborékban, önmaguk hatása alá kerülve tudják egymást hergelni a foci ellen.

És most a foci mellé itt a rockzene is. Ami már közelít a magaskultúrához. (A budapesti „sznobkuktúrában” a Red Hot Chili Peppers pedig már régóta ott is van.) Már nemcsak a focirajongók, de a zenefogyasztók számára is megjelent a horizonton a katarzis. Már ők is átélhetnek nagy, közös élményeket. Hogy idejön a kedvenc világsztár-zenekaruk, és 50 ezren éneklik együtt, hogy „How long will I slide...” (Na jó, azt a számot most pont nem játszották.) És mindezt egy nagyszerű, világszínvonalú stadionban. Ami még pár meccs meg nagykoncert, és vissza is hozza az árát. Lehet tehát próbálkozni; stadionozni, mélyszegénységezni, meg 400-as eurózni, hergelni a népet, megpróbálni mindenkit elkedvetleníteni ezzel a „mindenszarizmussal”. De láthatóan hiába. Hiába tolja a baloldal – a politikusaiktól a függetlenobjektív sajtó (FOS) szánalmas firkászain át az örökké boldogtalan facebook-trolljaikig – a nyomorpornót, mert akár egy válogatott meccsen, akár egy RHCP-koncerten, a tömeg, uszkve 50-60 ezer ember olyat csinál, amire ezek a balos halálkufárok képtelenek: jól érzi magát. Az emberek a meccseken, a koncerteken felszabadultak és boldogok.

Vezető kép: MTI/Koszticsák Szilárd