A magyar poptörténet feledésbe merült arcai (I. rész) – Uhrin Benedek
Fú, de rég írtam zenéről... Egész konkrétan 3 és fél évvel ezelőtt, 2020 januárjában mutattam be hét olyan magyar lemezt, amelyeket nagy valószínűséggel kevesen hallottak, pedig érdemes; és ígértem, hogy bemutatok majd tizenöt másikat... na, ez azóta sem történt meg. Talán egyszer majd ezekre is sor kerül. A minap azonban egy teljesen más témához anyagokat keresve felmerült egy név, róla pedig eszembe jutott jó néhány további...akik valaha híresek, tehetségesek, ígéretesek, különlegesek, stb. voltak, de méltatlanul feledésbe merültek. És néhányuknál akár még némi politikai szálat is találhatunk.
Úgyhogy most megint elindítok egy sorozatot, megint azzal, hogy nem a következő hetekben, zsinórban jön majd a többi... aztán lehet, hogy megint évek múlva jut eszembe, hogy elfelejtettem folytatni... Az első név tulajdonképpen nem is annyira a régmúltból bukkan fel, és talán még szinte mindenki ismeri is. De tényleg ismerjük, vagy csak a nevét hallottuk már?
Az idősebbek, akik átélték a magyar popzene klasszikus korszakait (70-es, 80-as évek), akkoriban nemigen találkozhattak a nevével, hiszen nem volt aktív. 1982-es nyugdíjazásáig a Magyar Optikai Művekben dolgozott, összesen 31 éven keresztül, segédmunkásként, majd pedig raktárvezetőként. A színpadi világ ettől még vonzotta, gyerekkorában állítólag színdarabokat is írt, és játszott is ezekben; hogy hol, arról nem találni semmilyen információt. Szűkszavú Wikipedia-szócikke is csak annyit ír még a múltjáról, hogy megjárta a málenkij robotot; vagyis kényszermunkára a Szovjetunióba hurcolták. Nem véletlenül utálta a kommunistákat élete végéig...
A fiatalabbak számára pedig valószínűleg csak egy mém ő; valami idétlen figura, egy öreg csávó, aki egyszer állítólag bohóckodott a Sziget nagyszínpadán is... kb. ennyit mondhat sokaknak a neve. Viszonylag szűk azok köre, akik rövid zenei pályafutása során ténylegesen látták-hallhatták őt élőben. Bár könyveket már írt és adott is ki a 80-as években, magánkiadásban, ami azért némi kurázsit, fifikát igényelt abban az időben, de aktívan, nyilvánosan zenélni csak a 90-es évek végétől kezdett, kb. 75 évesen! Állítólag virágokat termesztett, ebből finanszírozta saját dalainak megjelenését. Ez is furcsa, hogy valaki a 90-es évek végén, 2000-es évek elején ezt magánkiadásban tegye. Akkor még nem voltak elérhetőek olyan hard- és szoftverek, számítógépek és programok, amelyek segítségével elérhető áron, viszonylag jó minőségben, már otthon is el lehetett készíteni a hangfelvételeket. (Mondjuk, elég szarul is szólnak az albumai.) Emlékszem, egyszer bejött hozzánk a MAHASZ-ba (hiszen mint hangfelvétel-előállítót, a szervezet őt is képviselte), és fogalma sem volt például arról, hogy neki milyen jogdíjak járnának. Igyekeztünk felvilágosítani, több-kevesebb sikerrel. Rendes, kedves bácsi volt, aki tulajdonképpen teljesen szürreálisan és indokolatlanul került a zeneiparba.
Merthogy, ne szépítsünk, a dalai egyáltalán nem voltak jók. Ő maga pedig nem egy csiszolatlan gyémánt, egy elkallódott tehetség, egy meg nem értett művész volt. S hogy miért lett mégis híres – ha csak 15 percre is? Tulajdonképpen ez is egy talány. Annyira meghökkentő volt, hogy valaki a 80-hoz közeledve, ilyen rossz dalokkal, ennyire komolyan gondolja, hogy ő márpedig előadóművész lesz, hogy egyszerűen nem lehetett nem szimpatizálni vele. Először nyilván rajta röhögtek, aztán valahogy kialakult egy kultusza. Ne feledjük: az Internet hőskoráról beszélünk, amikor még csak kevesen használták, de akik igen, ők egy beavatott kaszthoz tartozónak érezték magukat, és különböző belső poénokkal szórakoztatták egymást. És néhány ilyen belső poén „kinőtte” a digitális-szubkulturális kereteket, és önálló életre kelt. Ilyen volt Szalacsi Sándor, Kolompár Sándor (akit sokkal inkább „Polgár Jenő hivatal”-ként ismerünk, a „Na, itt a kert”, Matisz nagypapa, vagy a Dallas-paródia. És ilyen volt Uhrin Benedek is. Rajongói klubja lett, weboldalt csináltak neki, „Mester”-nek nevezték.
És mivel az akkori netes szubkultúra komoly átfedést mutatott a Sziget (akkor még szinte kizárólag magyar) közönségével, Uhrin Benedeket is felléptették ott. És ezeken a fellépéseken akkora beindulás volt (ahogy pár évvel később a közegbe egyébként szintén nem illő Korda Györgyéknél is), a számok között annyira üvöltötték, hogy „Nagyszínpad, Nagyszínpad!”, hogy pár évre rá, 15 percre lehetőséget is kapott. Na, ott pukkadt ki a lufi. Egyrészt addigra már külföldiek is voltak bőven a Szigeten, akik nyilván nem értették, mit keres ott ez a hamiskásan éneklő öregúr. Másrészt kiderült, hogy ami kult-szinten nagyon kúl, az a mainstream-be lépve könnyen el tud vérezni. Uhrin Benedek ugyanis nem volt tisztában azzal (Kordáékkal ellentétben), hogy rajta röhögnek. Mert aki ezzel tisztában van, és „összekacsint” a közönséggel (Kordáék, Rick Astley, Samantha Fox, stb.), az egy pillanat alatt át tudja fordítani a dolgot, és már nem rajta, hanem vele röhögnek. És innentől hosszú évekre stabil tud lenni a sikere. Ilyen egy profi előadó.
Uhrin Benedek nem volt az. Ettől függetlenül nagyon méltatlan, ahogy alakult a további élete. A közönség eldobta őt, amit nyilván nem értett, hogy miért, mint ahogy 15 perces hírnevének a dinamikáját sem érezte. Kappanyos András irodalomtörténész írta le találóan az Uhrin Benedek-jelenséget:
Egy iróniamentes helyzetdal vagy tájleírás a bárgyúságig naivnak tűnik. Másfelől meg ha mégis ír ilyet valaki, előfordul, hogy a befogadói közeg hozzáadja a hiányzó iróniát, és esetleg sikerre viszi.
Uhrin Benedek komolyan vette magát, viszont a kibontakozó internetes szubkultúra hozzáadta az iróniát. Amint viszont megvonta, összedőlt a kártyavár. Közben az ingatlanmaffia is átverte (bár állítólag végül rendeződött a dolog), a pénze is elfogyott, Gyomaendrődre hazaköltözvén a szomszédokkal is meggyűlt a baja, a korábbi TV-fellépések (Zenit TV, Budapest TV, korai ATV) is egyre inkább elmaradoztak. 2015-ös, majdnem 93 éves korában bekövetkezett halát követően a temetésén mindössze nyolcan vettek részt, és az egészet Hajdú Péter fizette ki (aki végül személyesen nem jelent meg).
Uhrin Benedek áldozat volt? Akit bedarált a zeneipar könyörtelen gépezete? Egy érzékeny, introvertált művészlélek, aki nem tudott megbirkózni a rá nehezedő nyomással, nem igazán tudta feldolgozni a csillogást (a’la Máté Péter), vagy pedig annak megszűnését (a’la Flipper Öcsi), és valamilyen szubsztanciába menekült az élet elől? Egyik sem. Nem használta ki senki, nem facsarták ki, nem is jutott igazából olyan magaslatra, ahonnan aztán nagyon fáj a zuhanás. Egy totális anomália volt, akinek valójában meg sem kellett volna történnie. Tényleg egy egyszerű, kedves öregúr volt. Ja, és nagy fideszes, aki, mint említettem, tapasztalati alapon gyűlölte a kommunistákat. Nyugodjék békében, Beni bácsi!
Vezető kép: A Fonó Közösségi Házban julius 15-én koncert keretében mutatta be készülő lemezének anyagát a 78-éves Uhrin Benedek . Az idős popsztár maga irja zenéjét és szövegeit, rajongoinak tábora rohamosan nő. /MTI
