Borvendég Zsuzsanna: a magyar nép a forradalom győzelme után azonnal megteremtette a normális élet és a szabadság feltételeit az országában!
1956. október 28-án győzött a forradalom. Nagy Imre bejelentette a szovjet csapatok azonnali kivonását a fővárosból, amnesztiát hirdetett a felkelőknek, feloszlatta az ÁVH-t, valamint rendelkezett a Kossuth címer visszaállításáról és március 15. nemzeti ünneppé nyilvánításáról. Egy pillanatra úgy tűnt, talán sikerülhet. Mi jellemezte ezeket a napokat?
1956-ot elbukott forradalomként és kivérzett szabadságharcként szoktuk emlegetni, pedig volt egy pillanat, amikor a magyar nemzet úgy érezhette, megnyílt a kibontakozás útja.
Demokráciadeficit nélkül
Bár tudjuk, hogy a Kreml urai nem igazán kalkuláltak egy független és semleges ország létrejöttével, így vajmi kevés esély mutatkozott a valódi győzelem kivívására, mégis felcsillant a remény, hogy a nemzet talán saját kezébe veheti végre sorsának irányítását. 1956 októbere és novembere bebizonyította, hogy a magyar társadalom képes széles összefogással alulról építkezve létrehozni egy demokratikus alapokon nyugvó önkormányzatiságot, államszervezetet. Bibó István így fogalmazta meg az események sodrában ezt a gondolatot:
A dicsőséges magyar forradalom egy hét alatt megteremtette azokat az erőviszonyokat, melyekben lehetségessé válik valóságos, szabad, magyar demokrácia megindulása.
Mik voltak ezek az erőviszonyok? A forradalom legnagyobb csodájaként tarthatjuk számon, hogy a pillanatok alatt összeomló pártállami tanácsrendszer helyére a vidék azonnal létrehozta saját igazgatási rendszerét: nemzeti és forradalmi bizottmányokat választottak saját soraikból, amelynek irányításával a helyi közösségek kiemelkedő tekintélyeit bízták meg. Senki nem adott erre javaslatokat, nem volt központi utasítás, amely az államigazgatási rendszer felépítését várta volna a polgároktól – egyszerűen megtörtént. Spontán módon, alulról szerveződve. Mi ez, ha nem a demokratikus gondolkodás legfényesebb bizonyítéka?
Nemzeti egység
1956. október 23-át olyan szellemi áramlatok és mélyben erjedő indulatok előzték meg, amelyek hatására a magyar történelemben ritka kegyelmi állapot jött létre: nemzeti egység formálódott, amely átszőtte az egész társadalmat. A politikai paletta baloldalától egészen a karizmatikus nemzeti jobboldalig ugyanazt akarták: a sztálinista hatalom bukását. Az együtt gondolkodás alapja a közös szenvedés volt.
Sok százezer ember járta meg a börtönt, amely persze nem rácsos házat, hanem tudományosan felszerelt s szadisták rendelkezésére bocsátott kínzó laboratóriumot jelentett. És sokszor nehéz volt eldönteni, mi jobb – benn lenni, vagy kinn várni, hogy bevigyék az embert.
– jellemezte a korérzést Németh László.
A Szociáldemokrata Párt újjászületése. Elkészült az elsõ plakát a párt Tolnai Lajos utcai (ma Conti utca) nyomdájában.
MTI Fotó: Hollós Tibor
Mivel a terrorista hatalombirtokosok nem válogattak sem az eszközökben, sem az áldozatok között, senki nem érezhette magát biztonságban. A csengőfrász mindenkit átjárt. Még a kommunisták sem merülhettek nyugodt álomba, hiszen bármikor rájuk törhették az ajtót. Volt tehát egy közös az akarat, amely elemi erőt kölcsönzött az ellenálláshoz, a lázadáshoz. Három pontban fogalmazták meg követeléseiket, amely mindenki számára alapvetés volt 1956 októberében: követelték a nemzeti függetlenség visszaállítását, a terror felszámolását és az ÁVH feloszlatását.
A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya.
– fogalmazta meg Tamási Áron. 1956. október 28-án ez megvalósulni látszott.
Tisztaság
A világtörténelem legtisztább forradalma zajlott Magyarországon 1956 őszén. A bosszú és a vérszomj – bár igencsak érthető lett volna, ha tömegesen előtör az emberekből – elszigetelt és kivételes maradt.
A harcban osztály- és felekezeti különbségek nélkül vett részt az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.
– jegyezte meg Bibó is.
A főváros utcáin háború dúlt és a vidéki városokban több, mint hatvan sortüzet adtak le fegyvertelen tüntetők soraira. Érthető lett volna a félelem és a bénultság, de egészen más járta át a lelkeket: a szolidaritás érzése. Adományokat gyűjtöttek az áldozatok családjainak, miközben a falvak emberei élelmet és vért küldtek a fővárosban harcoló honfitársaiknak. Legendába illő történet, amint ömlesztve, hordókban szállították fel a vért Budapestre, nem tudva a vércsoportok létezéséről. Bár a segítségnek szánt nagylelkűség így kárba veszett, de a tett erkölcsi nagysága erőt és kitartást adott.
Sokszínűség
November elejére normalizálódott az élet. A fegyverek elhalkultak, az emberek újra felvették a munkát. Bár Mindszenty úgy vélte, hogy „ennek az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre”, megkezdődött a politikai pártok szerveződése is, készülve arra, hogy idővel szabad választások megtartására is sor kerülhet.
Nem volt ugyan idő programok megfogalmazására, a kibontakozás konkrét útjainak meghatározására, de a pesti utcán, a magánlakásokon tartott összejöveteleken, az összeverődött értelmiség beszélgetésein számtalan koncepció, kiforratlan gondolat fogalmazódott meg. A forradalmárok közül sokan hittek a szocializmus eszméjében. Angyal István még a barikádra is kirakta a vörös csillagot, ahonnan a szovjet tankokat lőtték. Nem lehet tudni tehát, hogy az a szellemi egység, amely kirobbantotta a forradalmat, meddig tarthatta volna egyben a nemzetet. Az értelmiség jelentős részében élt még a naiv hit a „demokratikus szocializmus” megvalósíthatóságában. Németh László egyenesen így fogalmazott:
Van azonban ennek a sokpártrendszernek nagyobb veszélye is, mint a hajdani pártok tülekedésének, kicsinyességeinek feltámadása, a meggyűlölt rendszerrel együtt széttépheti azt a szocializmust, amelyről fiatalon álmodtunk, s amelyhez a letűnt rendszer bűnei között is ragaszkodtunk.
Az emberek többsége nem kívánta vissza a két világháború közötti rendszert, de az, hogy pontosan mit is szerettek volna, talán saját maguk számára sem körvonalazódott teljesen. A magántulajdon visszaállítása ugyan alapvető elvárás volt, de ennek mértékéről már megoszlottak a vélemények. A munkások általában nem akarták megszüntetni a nagy ipari vállalatok, bányák, bankok stb. állami tulajdonát. Inkább munkástanácsok alakultak a gyárakban, amelyek átvették az irányítás felelősségét, megszervezve a munka és a termelés folyamatosságát. Nem tagadták meg a szocializmust, így Kádárnak okozott némi fejtörést később, miképpen nyilvánítsa ellenforradalmároknak őket.
Mindszenty József is visszatért az érseki hivatalába, képviselve a tradicionális konzervatív gondolatokat. Felszólalt az egyház társadalmi szerepének és felelősségvállalásának visszaállítása mellett:
Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elődeik vallás-erkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk.
Sötét árnyak
A forradalom győzelme ellenére sokan kételkedtek abban, hogy végigmehetnek a megkezdett úton. Voltak, akiket történelmi tapasztalataik alapján attól féltek, nehogy egy másik szélsőség ragadja magához a kezdeményezést. Németh László így írt erről:
S a kissé távolabbi veszély, hogy mialatt az egész fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonulása felé fordul, az új pozíciók felé törtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, az 1956-os magyar szabadságharcból holmi 1919-es kurzust csinálnak.
Az eufórikus mámor mögött sokan érezték már ekkor a bukott kommunista rezsim embereinek erejét, ott lebegett állandó veszélyként a visszarendeződés lehetősége. A félelem természetesen valós volt. Nagy Imre például hiába oszlatta fel az ÁVH-t, belügyminisztere, Münnich Ferenc ellentétes értelmű utasítást adott az erőszakszervezet tagjainak. Ígéretet tett nekik, ha a városban maradnak, kapnak papírokat, amelyek védelmet nyújtanak számukra. Ha mégis félnek, fegyvereikkel bújjanak el a budai hegyekben, és azok, akik nagyon fenyegetve érzik magukat, menjenek át az oroszokhoz. A terrorgépezet tehát felfegyverkezve várta a visszatérést. Október végére a szovjetek is elhatározták már a beavatkozást. November 1-jén Kádárt Moszkvába szállították, hogy eligazítsák a forradalom eltiprása utáni teendőiről. A kocka el volt vetve, a forradalom és a magyar nemzet sorsa megpecsételődött.
De november 4-e előtt ezt még nem lehetett előre látni. A remény és a győzelmi mámor járta át a szíveket. Bibó így írt erről a kivételes pillanatról:
Magyarország e pillanatban a forradalom után az erkölcsi fegyelemnek és közéleti emelkedettségnek olyan állapotában van, amilyenben ezer éve nem volt, s a szovjet csapatok kivonulásának megtörténte és egy politikai és erkölcsi tekintéllyel bíró kormány intézkedései a közrend fenntartására teljességgel elegendők.
Vezető kép: Budapest, 1956. november 2. Felirat egy üres kirakaton cirill betűkkel: „Oroszok, menjetek haza!”. MTI Fotó: Kovács Ferenc
