Azok a fránya enyhítő körülmények, két szem kinyomását meg lehet úszni 20 évvel
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyilván nehéz gyermekkorral rendelkező, mentálisan kicsit zavart férfiember, aki felindultságában – mert miközben ölési szándékkal fojtogatta a volt barátnőjét, az megharapta –, első idegességében kinyomta annak mindkét szemét. Aztán miután ettől a sértett elájult, és az elkövető ezt meghalásnak vélte, a fojtogatást nem folytatta és távozott a helyszínről.
Nyugodjon meg a kedves olvasó, nem nekem ment el az eszem, csak próbáltam reprodukálni a Tekintetes, Főfüggetlen Magyar Bíróság bíráinak lelki állapotát, amikor próbálták kitalálni, hogy milyen indokkal lehetne a leghamarabb kiengedni ezt a szegény, a féltékenységtől megborult fickót.
Mert az ítéletből az derült ki így elsőre, hogy lecsukni nem igazán volt szívük, csak azok miatt a rohadt fasiszta törvények miatt kényszerültek erre. A szemkinyomónk ugyanis az elsőfokú bíróság szerint 20 évet érdemel. 20 évet. Szemenként 10-et. Persze rossz irányból nézzük a dolgot. Az indulatkezelési nehézségekkel küzdő felebarátunk ugyanis nyilvánvalóan hirtelen felindultságból ölt, ugyanis a volt barátnője egyáltalán nem vette figyelembe az ő szempontjait, amikor szakított vele, továbbá fokozva a helyzetet az áldozatunknak (bocsánat, majdnem szemkinyomót írtam) ismételt szelíd kérlelésére sem ment vissza hozzá. Ha ez nem a hirtelen felindulás törvényi tényállása, akkor semmi sem az. A sértetti közrehatásról sem szabad megfeledkeznünk, hiszen ha ez a rideg, érzéketlen asszony nem védekezett volna, nem harapdál, hanem csendben hagyja magát megfojtatni, akkor nincs szemkinyomás és a hősünk (bocsánat, majdnem megint szemkinyomót írtam) pár év múlva szabadon kereshette volna a szerelmet a nagyvilágban és egy másik nőt boldoggá tehetett volna.
Ezek nagyon komoly enyhítő körülmények, de ne adjuk fel, keressünk még továbbiakat is. Gy. Attila már korábban is bántalmazta, sőt, el is rabolta a zaklatóját (majdnem áldozatot írtam), mert az nem akart visszamenni hozzá, illetve nem volt hajlandó visszavonni a feljelentgetéseit, amelyeket a korábbi (nyilván) mondvacsinált ügyekben tett. Vagyis nem is egyszer, hanem ismételten, mondhatni, sorozatosan nem hajlott a szép szóra és a bántalmazásra. Krakéler egy nő lehet. De most megtanulta egy életre, hogy nem ellenkezik többé, ha egy túl lelkes férfi (bocsánat, majdnem pszichopatát írtam) akar tőle valamit. Amúgy említettem már, hogy éljen az áldozatvédelem? Attilát már korábban elítélték, szintén nem jogerősen, hat évre, emberrablásért. Milyen jó, hogy szabadlábon maradhatott azért, ugye? Az emberrablás nem komoly bűncselekmény, jelen esetben nem minősíthető másnak, csak egy túlzott szeretetkifejezésnek, amit az a nő mélyebb beleérző képesség híján elutasított.
Elnézést a fentiekért, de ha leírom tényleg, amit ilyenkor gondolok, akkor még a végén lecsuknak.
Újra és újra felteszem a kérdést: mit kell ahhoz csinálni, hogy valakit rendesen és végleg lecsukjanak? Mert ölés közben az áldozat szemeinek kinyomása az láthatólag nem elég hozzá. Ez azért egy országos felháborodást és figyelmet kiváltó ügy volt. A törvények lehetőséget adtak volna arra, hogy az elkövető a lehető legsúlyosabb büntetést kapja. Az elemi igazságérzet, a közvélemény is azt kívánja, hogy az ilyen emberek soha többé ne jöhessenek ki közénk. A bűnösség tekintetében sem merül fel kétség ebben az esetben, mert ugye a magyar bíróságok némelykor a bűnösség iránti kétségeiket szokták kifejezni egy érdekes ítélettel. Végül is tényleg van abban ráció, ha egy ártatlan csak fele annyit ül. De ismétlem: most és itt nincs kétség.
Mit kíván üzenni a Tekintetes Bíróság ezzel az ítélettel? Hogy ez az igazság? Hogy egy vak nő majd retteghet húsz év múlva, amikor Attila kigyúrva, jó egészségben, még az ötvenes éveinek a végén kiszabadul? Hogy a közvélemény nehogy már azt gondolja, hogy az ő igazságérzete bármilyen szerepet is játszik egy ítéletben? A jogászok mindig azt mondják ilyenkor, hogy a köznek nem szabad beleugatnia a bűnösség megállapításába. De a köz nem is akar. Jelen esetben a bűnösség nem kétséges, a körülmények is világosak. Szerintem jogosan követeljük, hogy a bíróságok számára legyen rendszerszinten kötelező megindokolni, az általuk elfogadott pőre tényekhez képest miért térnek el drasztikusan a józan értelemmel várhatótól a büntetési tétel megállapításánál. Elmebeteg szadisták, erőszakos sorozatbűnözők miként kaphatnak rendszeresen sokkal enyhébb büntetést, mint amit a józan ész diktál? Az ártatlanok lecsukásától és az indokolatlanul erős büntetésektől most tekintsünk is el, habár ott is elvárna a közvélemény, netán a véleményvezér értelmiség is némileg több magyarázatot. Az évtizedekig tartó bírósági eljárásokról nem is beszélve, ami egyszerre szégyene az országnak, az igazságszolgáltatásnak, de legfőképpen a jogász kasztnak.
A bíróságoknak függetlennek kell lennie abban, hogy a bűnösséget minden külső befolyástól mentesen állapítsa meg. De a büntetés mértékének megállapításában figyelemmel kell lennie a társadalom elvárásaira is. Mert a bíróságok a társadalom, az ország bíróságai és nem a jogász kaszté, nem a jogelmélet és az emberi jogok játszóterei, hanem az ország működésének és kiegyensúlyozott állapotának fenntartásához szükséges lényeges eszközök.
És végül, ebben az esetben az áldozat elemi joga lett volna az, hogy abban a tudatban legyen a hátralévő életében, hogy az a szadista véglény soha többé nem jön ki.
Apropó, a nyüves jogvédők mikor jönnek és férfisovinisztázzák vagy bármilyen más módon gyalázzák már a bíróságot? Mert most lenne rá okuk.
Vezető kép: Fotó: MTI/Kelemen Zoltán Gergely (a felvétel illusztráció)
