Rabok legyünk, vagy szabadok – ez a kérdés, válasszatok!
Budapesten és Belgrádban rossz a vörös szőnyeg a kínai császár talpa alatt, Párizsban viszont jó, de még inkább nem említjük, hogy ott is volt ilyen. Ezzel a hozzáállással demonstrálta a Nyugat a sajtó- és véleményszabadságot Hszi Csin-ping európai turnéja után. Egyre kínosabb ez az örökös hisztéria minden apróságon az EU meg az USA balfeléből, de hát a valóságot több okból sem mondhatják el. Azon szűkölnek, hogy globálisan egyre rosszabbul áll a szénájuk, Magyarország pedig nem kíván az utóvéd csicskájuk lenni ebben a kudarcban, hanem inkább saját úttal próbálkozik. Ez a hintapolitika, amit az orbáni külügy követ, cseppet sem veszélytelen, ám nincs hosszútávon biztonságosabb választásunk.
„Párizsban meggrillezte Hszit Emmanuel Macron elnök és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke.”
Ezzel a penetráns költészettel próbált megdolgozni a CNN azért, amire tartják a gazdái. Ez már tényleg Pravda-színvonal a keménykedő, de amúgy meleg szarig benyaló modorával. Az USA elfelejti azt az aranyszabályt, hogy a hidegháborúkat a kapitalista nagyhatalom szokta megnyerni a kommunistával szemben. Most, amikor Amerikában teljesen leköti a figyelmet a genderfluid vécékkel meg nagyvárosi anarchohippi-köztársaságokkal körülbástyázott marxizmus, Kína viszont metszően racionális kapitalizmussal terjeszkedik, akár már az aggodalom is indokolt lehetne. Pedig a két évtizedet kibírt Brezsnyev-doktrínának nem is voltak olyan részei, hogy tüsihajú, leszbikus burjátokkal meg transznemű, epilepsziás, törpe kirgizekkel kell feltölteni az államigazgatási szféra minél nagyobb hányadát.
Elég furán néztünk volna 1990-ben arra, hogy 34 év múlva a kommunizmusban hívő USA és a kapitalizmusban hívő Kína feszül egymásnak a világhatalomért.
Na, de vissza Hszi látogatásához. Nemcsak az derült ám ki az elmúlt napokban, hogy kizárólag a franciáknak szabadott volna vörös szőnyeggel fogadni az elnököt, és nálunk a reptér csupasz betonjára kellett volna lelépnie, és még hegyeset köpnünk is kellett volna az érkezésekor. Megtudtuk például, hogy elvárható lett volna tőlünk a kényes kérdések feszegetése a látogatás alkalmával. Idejön a világ egyelőre második legerősebb hatalmának vezetője, és mi majd jól kioktatjuk Tibetről, ujgurokról, környezetvédelemről, ilyenekről. Nagyon életszerű, ettől valóban minden rossz jóra fordult volna. Mondjuk, egyvalami tényleg változna tőle, hogy nem kötnénk ilyen üzleteket a kínaiakkal, mint amilyeneket kötünk.
Kiderült bizony, hogy a BYD-beruházást többek között a franciák orra elől szipkáztuk el. Egy kis kedvesség a párizsi olimpiáért meg a Momentumért cserébe, így már csak Trianonért van tetemes tartozásunk, de ezt most ne nyissuk meg bővebben!
A Nyugat cselédre gondolt, amikor barátot mondott
Valójában tehát az böki a Nyugat csőrét, amikor felmerészkedünk a térképre; ilyenkor ránk ripakodnak, hogy azonnal takarodjunk le onnan, és legyünk az ő alázatos cselédjeik. Most mégis azt találgathatják, hogy a Kína által megfogalmazott „minden időjárási körülmények között átfogó stratégiai partnerség az új korszakért” kapcsolat az hányadik is a sorban a kínai külügynek. Oroszország és Pakisztán mögé rangsoroltak minket harmadiknak, ugyanakkor szembetűnő, hogy „az új korszakért” kitétel csak az oroszoknál és nálunk szerepel. A pökhendi németeknek és franciáknak ennél jóval egyszerűbb tiráda jutott, Kína inkább oda viszi a pénzét, ahol nem csomagolnak az ajánlat mellé kioktatást is menüben.
Sokszor hallani viszont reflexből előadott félelmeket a kínai hegemóniával szemben. Résen kell persze lenni, hiszen ez is csak egy önző nagyhatalom, de azért a józan belátásunkat őrizzük meg! Kína az USA hatalmára tényleg veszélyes, ideológiai dirigálására azonban eddig semmi jel nem utal.
Úgy tűnik, Kínának nem szándéka megszabni nekünk, hogyan éljünk, mit gondoljunk, kiket kell betelepítenünk az országunkba, kivel és hogyan kell nemi életet élnünk, illetve kiknek a nemi életét kell szépnek meg bátornak találnunk és ünnepelnünk.
Ellenben erős üzenet volt, amikor Hszi elnök május 8-án, a jelenlegi világrend születésnapján bemondta a nyugati szövetségesei által évek óta csak rugdosott Magyarországon, hogy bajban ismerszik meg az igazi barát.
A hintapolitika nem garancia, hanem esély
Az, hogy Kína és Magyarország ilyen köröket fut nyilvánosan, míg az EU pedig nem nagyon tehet egyebet, mint dühöng és csapkod, már önmagában is mutatja a súlypontok eltolódását. Nyomják, nyomják, erőlködnek, de már túl beszűkültek és kontraszelektáltak ahhoz, hogy valami igazán bántót tudjanak a fejünkhöz vágni. Tulajdonképpen bóknak vehetők a progresszív világhálózat katari fiókjából előkapott régi ismerős, Scheiring Gábor szavai:
„Orbán és Vučić mindketten olyan illiberális vezetők, akik országukat rivalizáló geopolitikai blokkok közé pozicionálják, reménykedve abban, hogy el tudják kerülni a túlságosan erős függőséget bármelyiktől.”
Ez itt a lényeg, a hintapolitika, amely maga a sorsunk. Lehet jól csinálni, és akkor olyan idők születnek, mint az Erdély aranykoraként ismert XVII. század első fele, vagy a Horthy-kor elképesztő fejlődése, főleg a kiinduló helyzethez képest. És el is lehet rontani, ahogy Erdély tette a XVII. század második felében, és ahogy a Horthy-rendszer tette 1941 után, egyaránt teljes összeomlást előidézve. Természetesen sem a kora újkori Erdély, sem a második világháborús Magyarország vezetésén nincs értelme elverni a port, hiszen iszonyatos kényszerpályákon mozogtak.
A hintapolitika velejárója, hogy tulajdonképpen nincs választási lehetőség. Kíméletlen, a saját érdekeiken kívül semmit nem észlelő, a sorsunk iránt százszázalékosan szenvtelen nagyhatalmak közti erőterekben kell megtalálni azokat a hullámokat, amelyeken a felszínen tudunk maradni.
Ezt már Zrínyi Miklós is felismerte, megírta 360 éve. Most az amerikaiak, a kínaiak és az oroszok közt kell megoldani ezt úgy, hogy a jóságukra fölösleges apellálnunk, hanem az érdekeinkben kell érdekeltté tenni őket. Saját mozgástér csak olyan területeken lehetséges, amelyek hidegen hagyják őket. Minden más esetben marad a lavírozás, illetve legjobb esetben az egymással zsarolásuk. Utóbbinak volt mestere az Erdélyi Fejedelemség, amikor jól ment a szekér – a királyi Magyarország nemességével összejátszva, egymással fenyegették a főnökeiket, a bécsi császárt és az isztambuli szultánt, és sokszor így kaparták ki egymásnak a gesztenyét. Két pogány közt – az állítás a maga idejében is megállta a helyét, az összes későbbi időben szintén, és ma sincs okunk elvetni ezt a nézőpontot. Közben pedig (ne feledjük Pázmány Péter érseket) „gallérunk alá pökik” az amerikai, ha nem vigyázunk.
Az is nagy dolog, ha választhatunk rossz és rosszabb között
A hintapolitika tehát nem szabad élet, hanem veszélyes játék, vékony mezsgyéken egyensúlyozás. Ha nem tetszik, mert veszélyes, mert fárasztó, hogy mindig ügyeskedni kell, akkor csak egyetlen dolgot lehet választani helyette. Rabok legyünk, vagy szabadok – így fogalmazta ezt meg Petőfi, tökéletesen leírva a magyarság Mohács utáni dilemmáját, még két évszázaddal a saját élete után is. Ha nem a hintapolitikát választjuk, akkor csak az egyoldalú odaadás marad, a feltétlen elszegődés valamelyik nagyhatalomhoz. Ennek is vannak hívei a magyar politikában. Csakhogy az ilyesmi nálunk mindig szabadságharcokba torkollott, és fog torkollani. Ez van, ilyenek a magyarok.
Becsüljük meg tehát a hintapolitikát, mert olyan rettenetes idők is jártak már, amikor ezt se választhattuk!
Volt, amikor készen kaptuk az elnyomást, és csak szabadságharcokat robbanthattunk ki válaszul. Ha tetszik, ha nem, a magyar történelem epizódjainak – a történelmi tapasztalataink fényében – kétféle lehetséges kifutása van:
- vesztes szabadságharc, és megalázó kibékülés az agresszorral
- hintapolitika
Igaz, ami igaz, tartós sikert egyikben sem tudtunk felmutatni az elmúlt fél évezredben. Az egyoldalú elszegődés végül mindig eldurvul, aztán szabadságharc a vége, mert a magyarságnak van egy elég magas, ám egyértelmű tűréshatára. Így ez is csak időleges békét jelent. A hintapolitikában pedig elég egy-két elhibázott lépés, és évtizedek építőmunkája veszhet kárba. Ha irányítani akarjuk a saját sorsunkat – márpedig eddig mindig akartuk, miért pont most engednénk el? –, akkor csak a ravasz és türelmes hintapolitika marad. Abba érdemes sok energiát fektetni, hogy politikai nemzedékeken át olyan vezetők vegyék át egymástól a stafétát, akik értik, hogy hogyan és miért kell ezt csinálni.
