Eljött a népi fordulat ideje

A legutóbbi választás feketén-fehéren bebizonyította, hogy Orbán Viktor kormánya jóban-rosszban, jólét és járvány, háborús válság idején egyaránt számíthat a törzsszavazók bizalmára, a Fidesz–KDNP mindig is elkötelezett táborára, a Békemenet lelki értelemben vett teljes tömegére. E nemzeti keménymag továbbra is kész kormányzó többséget biztosítani, hiszen ha országgyűlési választást tartottak volna másfél hete, akkor is sima lett volna a győzelem az elért szavazatok alapján.

Mégis rengeteg tanulsággal bír ez a nem mindennapi választás, hiszen a stabil kormánypárti fölény dacára nagy mozgás indult meg a mélyben, átvitt és a szó szoros értelmében is. Egyfelől felnyíltak a csatornafedelek és – mint megjósoltam – a semmiből jött ripacs hordószónok mögül a csőcselék tört utat magának. Másfelől pedig nem lehet ennyivel letudni a látványos változásokat, hiszen a választók sok helyen új utakat kerestek. A sokszor ellentétes irányú, vagy zűrzavarosnak tűnő helyi változásokból egy nagy kép bontakozik ki, melyen a régi baloldal elpártolt szavazói és az ingadozók tömegei egy irányba áramlanak. Ők az új utakon járók, elégedetlenek, a saját egzisztenciális nehézségeik miatt bűnbakot keresők, akiknek a problémáira bár figyelni kell, de még fontosabb, hogy a halmazukat kisebbségbe kell szorítani. Természetesen nem erővel, hanem magabiztos, eredményes kormányzással.

Ez persze már-már közhelyes, ám sokkal nehezebb kérdés, hogy mi lehet a megoldás? Ami nem gyengíti az elért eredményeket, ami nem számít magyarázkodásnak és az új kérők előtti hajbókolásnak, mégis megerősíti a szuverenista oldal pozícióit és orvosolja a legégetőbb gondokat?

Egyfelől érdemes tanulni a kisebb-nagyobb kudarcokból. Abból, hogy sok helyen épp azokban az önkormányzatokban veszített teret a Fidesz–KDNP, ahol a helyi politika és a polgárok kapcsolata megromlott, irritáló beruházások, vagy elitista, pöffeszkedő városvezetői hozzáállás miatt. A mai kiélezett, érzékeny helyzetben, a felhergelt, új szavazók sokasága előtt elég egyetlen kis botlás, egy hiányzó patkószeg, ami miatt aztán, ha nem is az ország, de a csata elveszett. Jó példa erre Fonyód esete, ahol a kampányban szárnyra kelt a hír (amit a zavarodottan nyilatkozó állami szereplők a legkevésbé sem segítettek tisztázni), hogy eladják és beépítik a frissen felújított Erzsébet-gyermektábor előtti másfél kilométeres partszakaszt. Hiába tiltakozott és cáfolt tényszerűen a 2006 óta rendre újraválasztott fideszes polgármester, a népharag erősebbnek bizonyult és – bár az utódjelöltet, a szintén fideszes Erdei Barnabást – nagy többséggel polgármesternek választották, de a „partvédők” bekerültek a képviselőtestületbe, és a DK-s, meg helyi Magyar Péter-klón győztesekkel kiegészülve öt éven át blokkolhatják és fenyegethetik a városvezetést, miközben eddig mindössze egyetlen ellenzéki árválkodott a narancsszínben pompázó önkormányzatban. Politológushallgatók asztalára való ínyencségként rögzítem, hogy az eredmények alapján a helyi választók egy jelentős része ugyan behúzta a megnyerő, fiatal fideszes polgármesterjelöltet (a zakkant DK-s ellenjelölt hölgy helyett), de azért, biztos ami biztos alapon a nyakába szavazott egy sor ellenzékit is, hogy legyen, aki sakkban tartja.

Apropó, békén kellene már hagyni a Balaton köztulajdonú partszakaszait! Utoljára szegény Finta József építész gondolhatta úgy, hogy az emberek kedvüket lelik az egekbe magasodó szürke falak vizslatásában (hogyan másként jutott volna eszébe a Váci utcáról nyíló budai panorámát elrekeszteni az Intercontinental Hotel monolit, egysíkú betontömbjével), mert a jónép valójában azért fizet a balatoni pihenésért, azért vesz ott borsos áron házat-nyaralót, hogy a vízparthoz is hozzáférjen, s betontömbök helyett a túlpartot csodálhassa. Persze nem kell konzerválni a hetvenes évek állapotait, de amit a régi elvtársak meghagytak a népnek, legalább azt kötelességünk a köz javára gondozni és megőrizni!

Hosszan lehetne folytatni a helyi politikában vétett kisebb-nagyobb hibák sorát, de e téren Ambrózy Áron kollégám bölcs intését osztom, aki rendre figyelmeztet, hogy az ellenségek számát ötven százalék alatt kell tartani. Tény, hogy a helyi térvesztéseket nem lehet kizárólag Magyar Péterre és a felhergelt tömegekre fogni, helyette érdemes belenézni a tükörbe és ha indokolt, önként hátrébb lépni. Meg kell vizsgálni az eredményeket és ahol kell, ott bátran változtatni a csapaton és a helyi politika irányvonalán.

Ám jelen cikkem fő témája mégsem a tükörbe nézés, hanem a stabil többséget biztosító törzsszavazók, azaz a tábor meghallgatása és megbecsülése, megerősítése. Most, hogy a felfokozott hangulatban és a nehéz idők okán tisztán kiderült, hogy a nemzeti szuverenitás, sőt, a legalapvetőbb nemzeti érdekeink védelmében kikre lehet számítani és kikre nem, ideje a politikát is a győzelmet adó néprétegek javára korrigálni. A klasszikus népi-urbánus felosztásból kiindulva és az eredménytérképet megvizsgálva kijelenthető, hogy ezt a választást (is) a népi vonal nyerte meg a kormánypártoknak, az urbánus vonal pedig a szuverenitás lebontására, a régi- és az új dollárbaloldalra adta a voksát. Még olyan városokban és városrészekben is győzött a vöröses koalíció, ahol az érintettekről nem választáson, hanem büntetőperben kellett volna döntést hozni: a remek kampány és a jó fideszes jelöltek dacára Budapesten úgy veszett el például Újpest, Óbuda, vagy éppen Szentlőrinc–Szentimre, hogy a balos polgármester a legképtelenebb korrupciós botrányokba süllyedt nyakig. A „pestiek” Hasfelmetsző Jacket is megválasztották volna, csak nehogy a fideszes győzzön. Hasonló a helyzet Pécsett, Szombathelyen és még sorolhatnám.

Itt az ideje tehát a népi fordulatnak! Orbán Viktor fennköltebb beszédeiben három évtizede bizonyítja, hogy nyitott az urbánus értelmiség által lenézett, hagyományos magyar értékekre, becsüli a vidék erőfeszítéseit, a dolgos, törekvő, polgári, „jó gazda” mentalitást. Ám a szakpolitika az utóbbi időben mintha elitistává, technokratává vált volna. Mintha a globálissá vált küzdelmekben Magyarország érdekeit is kizárólag globalista szemüvegen át szemlélnék egyes döntéshozók. Az igazság persze itt is sokrétű, hiszen a minden korábbinál nemzetközibb gazdasági versengésben egy-két elszalasztott pillanat is elég lehet a romláshoz, s a kormány nagyon is jól teszi, hogy stratégiai célok mentén gyarapítja a nemzeti vagyont – például a baloldal által elkótyavetyélt reptér visszavásárlásával –, vagy, hogy sikerrel megküzd a térségbe irányuló nagyberuházásokért, új gyárakért, befektetésekért. Mindennek köszönhetően a háború árnyékában is békésen, stabil gazdasági háttér és erős kormányzás oltalmában élhetünk, csak éppen egy helyben topogva.

A felszámolt munkanélküliség, a növekvő GDP nem oldja meg a lefagyott belgazdaság problémáját. Számomra hiteles elemzők és szakértők vallják: vissza kell térni a még most is a legtöbb munkahelyet és adóbefizetést nyújtó kis- és középvállalkozások támogatásához, a családi vállalkozást, gazdaságot építő magyarok megsegítéséhez, a népi vonal felkarolásához.

A 2010 utáni nagy bürokráciairtó intézkedések (a szabad disznóölés és pálinkafőzés forradalmának csúfolt, de sokkal többről szóló intézkedéscsomag) bevezetése óta újra a fejünkre nőttek a hivatalnokok. Egy vidéki kistermelő panaszolta el, hogy megint nyolcféle igazolást kell kiállítani, mire a gyümölcs a bokorról a lekváros üvegbe, vagy a piacra kerül. Miközben a német, vagy marokkói szemetet árusító pléhkockákban elég egy számla az importáruról! A kamarai vezetők, a köztestületek elnökei – tisztelet a kivételnek – mindezt restül szemlélik, magasról téve a „kicsik” gondjaira. Ilyenkor kell a kormánynak közbelépnie, radikális adó- és bürokráciakönnyítéssel beindítani a belső piacot és lélegzethez juttatni a törekvő magyarokat! A mai stagnálásból ez lehet a kitörés útja és még az sem biztos, hogy a könnyítések révén bevételkiesés érné a büdzsét!

A kötcsei találkozók előképeként is felfogható a két nagyszabású szárszói találkozó, a két Magyar Élet Tábor: az elsőt a Püski család szervezésében, a maihoz hasonló borús korban, 1943-ban tartották a Balatonnál, majd ötven évvel később, 1993-ban, a félresiklott rendszerváltoztatás lehangoló korszakában nyílt lehetőség a második megszervezésére. Szimbolikus, hogy öt évtized múltán is a jobbító szándékú közösség motorja lehetett a Püski Kiadó, amely ellenben ma éppen bezárni kényszerül... Mindenesetre a szárszói találkozók (melyekről ajánlom Kovács Attila kollégám különleges írását) a népi értelmiség színe-javát megmozgatták, Németh Lászlótól Szabó Dezsőig, vagy 1993-ban Csoóri Sándortól Csurkán át Jobbágyi Gáborig. A fő cél mindkét alkalommal nemzeti stratégia megalkotása, népi fordulat elérése volt. A szárszói találkozók sorába illeszthető a 2011-es „húsvéti Alaptörvény” kimunkálását végigkövető szellemi pezsgés ideje is. Amikor megmozdultak erőink és közösen keresték az utat, amin visszatérhet Magyarország az ezeréves kerékvágásba. Hasonló kezdeményezésekre van szükség ma is!

Ebben a zűrzavarossá vált világban ismét vissza kell nyúlni ehhez az erőt adó hagyományhoz és odafordulni azok felé, akik elkötelezett hívei a hazának!

A vezető képet a 2022. március 15-i Békemeneten készítette Horváth Péter Gyula a PestiSrácok.hu számára