„Megosztott, megzavart, kigúnyolt, űzött magyarságunk erőt gyűjtő, mély lélegzetvétele ez a találkozó...” – Harminc éve zajlott le a Püski Sándor által szervezett Szárszói Találkozó (II. rész)
Vannak a nemzeti oldalnak olyan kultikus eseményei, rendezvényei, amelyek történelemformáló jelentőségűvé nemesedtek, és megkerülhetetlenek akkor, ha a magyarság megmaradásáról van szó. Ilyen esemény a Szárszói Találkozó is. Balatonszárszó, ez a „magyar tenger” déli partján fekvő kedves kis település először nyolcvan éve, 1943 augusztusában adott otthont egy máig nevezetes konferenciának, amelynek történéseiről írásunk első részében már említést tettünk. Öt évtizeddel az első Szárszó után Püski Sándor ismét megszervezte a Szárszói Találkozót, amely teljesen más történelmi helyzetben – a rendszerváltozás utáni útkeresés időszakában –, de az eredeti céllal jött létre. Ez a cél továbbra sem volt más, mint irányt mutatni a magyarság számára és felhívni a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyek létében fenyegetik nemzetünket. Kétrészes írásunk második felében ezúttal az 1993-as szárszói találkozó történéseit idézzük fel.
Az 1943-as balatonszárszói Magyar Élet Tábor óriási hatással volt a magyar közéletre és mély nyomot hagyott a nemzeti érzésű magyarok körében. Az eseménynek komoly kultusza lett, amit felerősített az a tény, hogy a II. világháború után ránk zúduló kommunizmus idején fel sem merülhetett egy hasonló rendezvény életre hívása. A Magyar Élet Tábor szervezői és lebonyolítói közül sem a Magyarországi Református Egyház – amely valamennyi történelmi egyházhoz hasonlóan elképesztő veszteségeket szenvedett el a Rákosi-korszak egyházellenes terrorja idején –, sem Püski Sándor nem volt többé abban a helyzetben, hogy ilyesfajta rendezvény szervezésére módja nyílhasson.
Ebben természetesen szerepet játszott a Magyar Élet Tábor szellemisége, annak keresztény jellege és nemzeti elkötelezettsége is, amely külön-külön is szálka volt a kommunista hatalomgyakorlók szemében, így együtt pedig különösen veszélyesnek tartottak volna egy hasonló eseményt. Püski Sándor szép lassan megszűnt könyvkiadónak lenni, hiszen elvették tőle annak lehetőségét, hogy ezt gyakorolhassa.
A következő 5 év alatt még feltölthettem néhány száz népkönyvtárt, pár régi könyvem új kiadásából, könyvbarátaink maradékának vásárlókedve elég volt az önfenntartáshoz, kaptam néhány új könyv kiadására is lehetőséget, köztük a legérdemesebb volt Szabó Lőrinc: Tücsökzene, első kiadása 1947-ben, aztán lassú sorvadás következett az 1950-ben történt államosításig. Időközben is, az 50-es években is történt néhány kezdeményezés, hol részemről, hol intézmények részéről a közületi könyvkiadásba való bekapcsolódásomra, de következetesen olyan körülmények között, hogy ezek a kísérletezések nem sikerülhettek. Két évig még magán könyvkereskedésben, majd 1952–1970 között keramikusként dolgoztam, kivéve, mikor 1962 tavaszán igazságügyi hatóságok felszólítására először kezdtem pályatörténetet írni, s ennek jutalmaként a „Gyűjtő” börtön könyvtárosaként terjeszthettem az igét, addig, míg 1963 tavaszán az ENSZ beavatkozása véget vetett újabb könyves karrieremnek.
(Püski Sándor beszéde a Kossuth Klubban 1985. október 11-én)
Könyves karrierje ellehetetlenítése és az 1970-ben történő kivándorlása ellenére Püski Sándor minden erejével és elkötelezettségével a népi mozgalom, valamint a szárszói szellemiség, és ezeken keresztül a magyar megmaradás, a magyar ügy lelkiismeretes képviselője volt és maradt. Immáron amerikai állampolgárként, a rendkívüli jelentőségű Magyar Élet Tábor negyvenedik évfordulóján 1983 nyarán igyekezett barátaival ismét megszervezni egy Szárszói Tábort, amit azonban a hatalom – az állítólagos gulyáskommunizmus „legvidámabb barakkjában” – még akkor is megakadályozott, sőt, Püski hazautazása elé is akadályt gördítettek. 1985 őszén már haza tudott jönni, sőt, nagyívű beszédet is mondott a Kossuth Klubban, ám az újabb Szárszó végül csak az ötvenedik évfordulóra, 1993-ban jött össze.
Ezerötszáz értelmiségi vett részt a találkozón
Az ötven éves évforduló alkalmából a Püski Alapítvány és a Szárszó Baráti Kör rendezésében valósult meg a fórum, amelyre augusztus 23–29. között került sor, vagyis a tábornyitás napra pontosan megegyezett az 1943-as Magyar Élet Táboréval. A helyszín ezúttal a Hullám Kemping területe volt, amely Balatonszárszó és Balatonszemes között, a magyar tenger partján helyezkedett el, s ahol rendelkezésre állt egy nagy, részben fedett terület, amely – az időjárási viszonyoktól függetlenül – tökéletes helyszínt biztosított az előadásoknak. A rendezvény jelentőségét és nagyságát mutatja, hogy a magyar szellemi és politikai közélet több mint ezerötszáz képviselője gyűlt össze ezen a héten Balatonszárszón. A résztvevők a találkozó nyitónapján ellátogattak az 1943-as Magyar Élet Tábor helyszínére, a református egyház táborába is, ahol istentiszteleten vettek részt és koszorúztak is.
Az 1993-as találkozó célja az volt, hogy megemlékezzen az 50 évvel ezelőtti szárszói találkozóról, áttekintse a magyarság sorskérdéseit, a magyarság jövőjét meghatározó nemzetpolitikai, gazdasági, kulturális feladatokat, és a szólásszabadság elvének tiszteletben tartásával fórumot biztosítson a különféle nézetek és vélemények kifejtésére.
A szervezőknek előzetesen lefektetett célja volt, hogy a szellemi és közéleti fórumon elhangzott előadások és hozzászólások – az 1943-as jegyzőkönyvhöz hasonlóan – könyvalakban nyilvánosságra kerüljenek. Ez meg is történt, a Püski Kiadó jóvoltából még ugyanebben az évben megjelent az összes előadás szövege.
Demográfia, gazdaság, kultúra, politika, magyar jelen és jövő
Volt is minek megjelennie az összegző kötetben, mert a másfélezer résztvevő közül nagyon sokat készültek előadással, felszólalással. A hozzászólások, előadások igencsak széles területet fogtak át, hiszen a témakörök is sokszínűek voltak. A magyarság helyzete, jövője, a nemzetpolitika előtt álló feladatok és kihívások mellett – amely a legfontosabb kérdéskör volt természetesen, már csak a találkozó jellege, szellemisége miatt is – több fontos előadás érintette a gazdasági helyzetet, valamint a kultúra, a tudomány és a tájékoztatás, vagyis a média helyzetét.
Az előadások közül különösen nagy hatást gyakoroltak a népességfogyás témakörében elhangzó vélemények. Érdemes felidézni, hogy a téma két szakavatottja, Prof. Jobbágyi Gábor egyetemi tanár, valamint Fekete Gyula író milyen gondolatokat fogalmazott meg e tárgyban.
A demográfiai válság megoldásához erkölcsi-tudati átalakulás, átalakítás szükséges. Talán ez a rész a viszonylag legjobban alakítható, ehhez kell a legkevesebb pénz. Saját sokéves tapasztalat támasztja alá: a nők döntő többsége ma is több gyermeket akar; a kevés gyermek, az abortusz valójában az anyáktól idegen kényszerhelyzet. Voltaképpen ezért teljesen hazug frazeológia a nők „szabad döntéséről” beszélni, hiszen a nőt az esetek jelentős részében a környezete, az életkörülményei belekényszerítik az abortuszba, a kevés gyermekbe. Vitathatatlan, hogy a nők jelentős része napjainkban „válsághelyzetben” van a terhesség, a gyermeknevelés folyamatában. Ha a nők ebben a „válsághelyzetben” a környezetüktől, az államtól erkölcsi-lelki támogatást kapnak, sokan viszonylag könnyen a gyermek mellett döntenek. A nők mindenféleképpen áldozatai a Kádár-féle népesedéspolitikának, az abortusz-legalizációnak. Itt van hatalmas szerepe a felvilágosításnak: a magzati fejlődésről, a terhességmegszakítás következményeiről, általában az emberi élet-egészség iránti felelősségről. Ilyen irányú felvilágosításunk sajnos a nullával egyenértékű, bár a családsegítő szolgálat kezdeti eredményei mutatják, milyen lehetőségei vannak a területnek. Itt van óriási szerepe és feladata a keresztény eszmeiségű és nemzeti elkötelezettségű vezető értelmiségieknek.
(Részlet Prof. Jobbágyi Gábor egyetemi tanár balatonszárszói előadásából – 1993)
Fekete Gyula: Sorskérdés a megmaradás
Fekete Gyula – részben kapcsolódva is Jobbágyi Gábor előadásához – a népesedés kérdését tágabb összefüggéseiben is vizsgálta. A téma jelentőségét mutatta előadásának címe is – Sorskérdés: a megmaradás –, amellyel külön is érzékeltetni akarta azt, amit tanulmányaiban is rendre hangoztatott: végső soron minden a népesedés kérdésén áll vagy bukik. Ugyanakkor arra is rávilágított, hogy miért kell erőteljesen, olykor már drasztikusan fogalmazni a megmaradás kérdésében.
Hazugságokkal telített közéletben a felismert igazságokat adagolni és csomagolni tanácsos. Túl nagy adagja, csomagolatlanul, méreg is lehet. Végveszélyben viszont erre már nincs idő, s ez a társaság különben is szerzett annyi immunitást, hogy nagyobb adagot is elvisel, akár csomagolatlanul. Előre bocsátom, hogy a sötét kép a valóság hű mása lesz. Nem fogom sminkelni, mert ez a feltétele annak, hogy illúziók nélkül, de jó kedvvel és buzgalommal tekintsünk a jövőbe. Kezdem azon: sorskérdés. Megírták néhányan, hogy ingerli őket ez a szó. Az Értelmező Szótár szerint a sorskérdés „olyan kérdés, amelynek megoldása, eldöntése valakinek, valaminek – rendszerint az emberek nagyobb csoportjának sorsát, jövőjét eldönti, illetve meghatározza”. Tiszta képlet, miért kell ettől ingerkedni? Első számú, legfontosabb, mindent megelőző sorskérdésünk: az élet. A megmaradás. Lenni vagy nem lenni. S ez nem művi dramatizálás. Történelmünkben még soha nem vetődött fel ilyen súllyal ez a kérdés, gyilkos külső ellenség még soha nem veszélyeztette annyira a magyarság létét, fennmaradását, amennyire ezt mi magunk tehetjük és tesszük is, évtizedek óta. Van egy alaptörvénye a társadalmi, a nemzeti létezésnek: az élet fenntartásának, lehetséges gazdagításának és továbbadásának a parancsa, a szüksége, a kötelessége. Minden egyéb törvényt, az egész jogrendet, magát az ilyen-olyan rendszert is ennek az alaptörvénynek alá kell rendelni.
(Részlet Fekete Gyula balatonszárszói előadásából – 1993)
Fekete Gyula jóval megelőzte korát akkor, amikor úgy fogalmazott, hogy az egész alaptörvényt ennek kell alárendelni. Igaz, hogy sajnos közel két évtizedes csúszással, de hazánk mostani alaptörvénye már kimondja, hogy az emberi életet a fogantatástól kezdve védelem illeti meg, vagyis igen jelentős előrelépés történt az élet védelmében törvényi szinten is.
Csurka István: Soros már Grósz körül is ott bóklászott...
Természetes dolog, hogy alig három évvel az első szabad választások után az éppen aktuális politikai helyzet értékelése is több felszólaló esetében témát jelentett. A legnagyobb érdeklődéssel annak a Csurka Istvánnak a felszólalását várta a Szárszón összegyűlt sokadalom, aki éppen egy évvel korábban, 1992 nyarán publikálta nagy vitákat kiváltó dolgozatát – Néhány gondolat –, s akit ekkor már kizártak az akkor kormányzó Magyar Demokrata Fórumból, amelynek pedig alapító atyja volt.
„A magyar társadalom a legkisebb megrázkódtatással hajtotta végre fordulatát 1989–90-ben, talán éppen azért, mert 1956-ban minden erejét beleadta egy forradalmi fordulat kicsikarásába, de magára hagyatva elbukott. A kérdés most az, hogy örülhetünk-e a saját sima átmenetünknek, vagy legyünk hideglelősek az eredménytelensége miatt. Ha azt az aránypárt állítjuk fel, hogy a nagy fordulat kis megrázkódtatással a szóban forgó társadalom fejlettségét bizonyítja, akkor a kis hozadékú fordulat nagynak eladva semmi esetre sem bizonyítja a társadalom érettségét, függetlenségét és öntudatos állapotát, ellenben bizonyítja, hogy a társadalom rendelkezik egy alakváltozásra gyorsan képes vezető réteggel, amelyik a társadalomra rá tudja kényszeríteni a saját önös érdekeit. A magyar stabilitás, amelyre kormányfőnk oly büszke, csupán annak a következménye, hogy nem történt a társadalom egészére kiható, annak alapvető népi rétegeit igénybe vevő és mozgósító fordulat. Ezzel szemben a politikai rendszerváltozást végrehajtó régi-új értelmiségi csoportok mindezidáig el tudták fojtani a népi elégedetlenséget a rendszerváltás elmaradása miatt, sőt a kicsiny változások nagy terheit is rá tudták rakni a passzív alsó rétegekre. Az a kérdés, hogy beletörődünk-e ebbe vagy küzdünk, sokszor reménytelenül a mélyreható változásokért. A rendszerváltozást, a társadalom-átalakítást, az alulról felfelé mozgást jelentő fordulatot ma már csak mi akarjuk, népben, nemzetben gondolkodók, sorskérdéseink megszállottjai és még mi sem egyformán. Az eddigi álfordulatot végrehajtók – kormánypárti és ellenzéki térfélre oszolva – egyöntetűen az eddig elért pozíciók megszilárdítására törekednek.
...
Soros György már Grósz Károly idején is itt bóklászott és jótékonykodott, és eleinte fel sem lehetett ismerni, hogy a rendszer végóráira elszegényedett Aczél-mecenatúra helyébe hozták ide. Aczél hatalma abból állt, hogy rendelkezett a pénz felett. Nemcsak a titkosszolgálatokhoz, hanem a bankárokhoz is szoros kapcsolatok fűzték. Támogatni, tűrni és tiltani, pénz nélkül csak üres szó lett volna. Helyzetünk közös nevezője, akár jobboldalinak, akár baloldalinak neveznek bennünket, az, hogy szegények vagyunk. Ez a mi történelmi folytonosságunk...
(Részlet Csurka István Balatonszárszón elmondott előadásából – 1993)
Szokolay Sándor: Élni akarok a szárszói álmokért
Csurka István hetilapja, a Magyar Fórum a Szárszói Találkozó idején naponta megjelent Szárszó Fórum címen, beszámolva az összejövetelen történt aktualitásokról. A Kossuth-díjas zeneszerző, karmester, egyetemi tanár Szokolay Sándor előadásának már a címe is féltő nemzetszeretetre utalt: „Miként válhatok magyarabbá, a jelen szorításában?”
Ötven év irdatlan súlyának felelőssége: „ma” még a jogos keserűséget se engedi meg! De a túlélés örömét sem élhetjük meg zavartalanul. Megosztott, megzavart, kigúnyolt, űzött magyarságunk erőt gyűjtő, mély lélegzetvétele ez a találkozó. Sajnos gyengíti, ha csak számlabenyújtón, sértett, ha csak leleplező, s ha csak diagnózis; terápia nélkül. Ha ezt, amit eddig mások vertek szét, mostan szívességet téve: mi magunk. De én nem másokon, magamon kezdem. Nem önmagamat akarom elmondani. S ami rám vonatkozik, mint egyes emberre, amiből sok egyes is külön-külön semmi, de közösen még mindig hegyet mozdíthat. Én nem vagyok hajlandó szárszói álmainkba belehalni, élni akarok érte! Erre kell itt ráébrednünk. Szólnom kell az újjászületésre, a belső megújulásra vágyakozókhoz. Ahogy ötven évvel ezelőtt Kodolányi János mondta vezető előadásában: ’megkísérlek szólni ehhez az új eljövendő magyar emberhez’. A jelen szorításában is csak hálát adhatunk a történelmi gondviselés Istenének, hogy megmaradásunkat a nemzeti öntudat ébrentartása által javunkra fordította. Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség, hogy a mi sorozatosan kisiklott történelmünkben is a magyarság megmaradásának esélyeit ő egyengeti. Az ateizmus minden ellenkező híresztelése ellenére. Úgy, ahogy Márton Áron, Erdély nagy jellemű püspöke hirdette: ’A történelem tanúsága szerint, valahányszor az emberi életben az igazság és szeretet nagymértékben megfogyatkozott, Isten mindahányszor, félre nem érthető módon belenyúlt az eseményekbe. Egy ilyen nyilvánvaló isteni beavatkozásnak vagyunk a történelmi tanúi. A múlt a hátunk mögé zuhant, alámerült a történelem hullámaiban.’ Próféciai sorok ezek. Mintha most a rendszerváltozás után íródtak volna. Isten üzenetei időtlenül is újra és újra időszerűvé válnak.
(Részlet Szokolay Sándor Balatonszárszón elhangzott előadásából – 1993)
A fentebb idézett felszólalók mellett a magyar szellemi és tudományos élet olyan kiválóságai osztották meg gondolataikat a jelenlévőkkel, mint például Csoóri Sándor, Für Lajos, Pozsgay Imre, Kiss Gy. Csaba, Bíró Zoltán, Borbándi Gyula, Csete György, Czine Mihály, Makovecz Imre és Andrásfalvy Bertalan. Külön ki kell emelni László Gyula régészprofesszort, aki már az 1943-as Magyar Élet Táborban is előadást tartott. Hozzá hasonlóan jelen volt az 1943-as táborozók közül Somodi István, Kiss István és természetesen Püski Sándor is.
Az augusztus 29-én véget érő találkozó résztvevői egyhangúlag fogadták el a Szárszói Nyilatkozatot, amelynek legfőbb pontjai a következők voltak:
Történelmi, erkölcsi és politikai felelősséget kell vállalni a magyarság megmaradásáért, életerejének növeléséért és jövőjének biztosításáért. Őrizni, ápolni és gyarapítani kell a nemzeti kultúra tárgyi és szellemi értékeit, biztosítani kell a nemzet és az ország szuverenitását, érdekeinek érvényesülését. Meg kell őrizni az alkotmányos állam kereteit és folyamatosan, határozottan fejleszteni kell a demokrácia és a jogállam intézményrendszerét. Ki kell dolgozni és meg kell valósítani a nemzet és az ország átfogó modernizációs programját. Biztosítani kell, hogy az ország népe békében éljen; meg kell teremteni a szociális béke feltételeit, valamennyi állampolgár létbiztonságát, munka- és megélhetési lehetőségét. Szükségesnek tartjuk az élet feltétlen tiszteletét, a magyar nemzet fogyásának megállítását, a család védelmét, több gyermek neveléséhez szükséges feltételek biztosítását. A Kárpát-medencében élő magyarokért vállalt közös felelősséget, a hazai termelés és piac megóvását, a magyar termékek támogatását. A tulajdon biztonságát, a tulajdon igazságos és arányos elosztását, széles hazai tulajdonosi réteg kialakulását, az ország földje maradjon nemzeti tulajdon: a magyar állam, az önkormányzatok és magyar állampolgárok tulajdona. Kiemelten fontosnak tartjuk az információs hatalom demokratizálását, az önkényuralmi bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonását, az idő múlására tekintet nélkül – a mindenkori hatályos magyar törvények szerint. A fejlett európai államok most kialakuló új joggyakorlatának figyelembevételével, az országba való betelepülés, az országban való letelepedés szabályozását, korlátozását és ellenőrzését. Alapvetően szükségesnek tartjuk, hogy a pártérdekek, a politikai csoportok hatalmi érdekei ne emelkedhessenek nemzeti érdekek fölé.
(Szárszói Nyilatkozat 1993, részlet – Forrás: Szárszó ’93; Püski Kiadó)
A fentiekben a rendezvény zárónyilatkozatának főbb pontjait idéztük csak, de ez is mutatja, hogy milyen sok területtel foglalkoztak a résztvevők, és hogy figyelmük mennyi mindenre kiterjedt. Az nemhogy egy cikk, de egy könyv mennyiségét is kitenné, ha külön-külön elemezni akarnánk azt, hogy a Szárszói Konferencia nyilatkozatában megfogalmazott célokból mi valósult meg és mi nem az azóta eltelt három évtized alatt. De ez nem is minősíti a Szárszón jelenlévők munkáját és tenni akarását, amely a magyarság megmaradását szolgálta, és a nemzetért érzett felelősséget tükrözte.
Az esemény szervezője, Püski Sándor 2009-ben, 99. életévében hagyott itt bennünket. Páratlanul sokrétű és gazdag életműve egyik fő sarokpontja a két Szárszói Konferencia megszervezése, amelynél az a tény, hogy öt évtized elteltével képes volt két ilyen horderejű eseményt tető alá hozni, nemcsak különleges szervezőkészségét, de emberi nagyságát, a magyarság iránt érzett rendkívüli felelősségérzetét is példázza.
Vezető kép: Tanácskozás a Szárszói Fórumon 1993-ban. Fotó: Wikipédia
