Kibírja-e a demokrácia azt Nyugat-Európában, ami majd vár rá?

Vagyis a demokrácia nem színház volt, vagy díszlet, hanem a kormányok és a politikai irányvonalak megváltoztathatóak voltak, ha a szavazók úgy gondolták. Mindenütt volt nemzeti minimum, amelyet még adott esetben a kommunista pártok is elfogadtak, legalábbis látszólag, a nemzeti függetlenség, a nemzeti kultúra mindenkinek prioritás volt.

A hetvenes évektől a politikai paletta még bővült is, a német zöldek például egy teljesen új programmal váltak végül is a német politikai élet részévé. Persze mindenütt voltak botrányok, válságok de a szociáldemokraták és a (keresztény) konzervatívok váltógazdálkodását legfeljebb csak átszínezték a kisebb pártok vagy politikai irányzatok. Utólag visszatekintve kétség sem fér hozzá, hogy minden egyes kormány sorsa a választók kezében volt, Spanyolország demokratizálódása után már Nyugat-Európa összes országában. Sőt észrevétlenül liberális demokráciává nemesültek ezek a rendszerek, a Szovjetunió összeomlását 1991-ben már a liberalizmus győzelmeként ünnepelték, ahol a posztmodern értelemben vett liberalizmus már erősebb fogalom, mint a demokrácia.

Az Európai Unió bővítése felé haladó szűk másfél évtized során azonban elkezdenek szaporodni azok a ma már európai értékeknek nevezett kikötések, amelyeket a szavazóknak figyelembe kell venni, ha a szavazatukkal a liberális demokrácia keretei között akarnak maradni. A liberális értelmiség, amelyet jól tartanak az egyre nemzetietlenebb multinacionális vállalatok, hű szövetségesével, a sajtóval karöltve, egyre totálisabban határozta meg azt az utópiát, amelyet az állampolgároknak kívánnia kell. A kétezres évek második felétől a kormányzás minősége mindenütt megroppant, a jobb és a baloldal egyre közelebb kerül egymáshoz, a nemzeti minimumok a legszélsőségesebb liberális ideológiához igazodóan satnyultak el annyira, hogy a szélsőliberális jogállam már csak LMBTQ személyek és egyéb kisebbségek szenvedéstörténetének elfogadását és a többség bűnbánatát és jóvátételi kötelezettségét jelentette. A migránsválság alkalmából Nyugat-Európa országai a vezeklésüket kiterjesztették az egész világra és teljes igazuk üdvözült tudatában mindenkit, akit értek, szintén rá akartak kényszeríteni mindenre, amit a saját fejükben összehordtak.

És szerintük mindenki kikerült a demokráciából, aki nem követte őket pontosan, leutánozva mindent, ezen az úton. Amit a szavazók válságnak éreznek, azt a liberális fősodor ideológiailag helyes állapotnak tartja és az az állampolgár a probléma, aki saját korábbi jogait és biztonságát, illetve jólétét, esetleg nemzeti karakterét, kultúráját kéri számon azon az államon, amely már nem az állampolgárok jogainak és jólétének biztosítását tartja a feladatának, hanem az összes elmegyógyászati tünet normalitásként történő ráerőszakolását a társadalomra. Annalena, aki a német külügyminiszter paródiája főállásban, világosan ki is mondta, hogy a szavazók szándékai lényegtelenek.

Itt tart most a híres nyugati demokrácia, egy állítólag "mindjárt megsülünk" klímaválság közepén, háborúban az oroszokkal, összeveszve Kínával és becsicskulva az amerikai demokratáknak. Gazdasági válság is van persze, nem utolsó sorban a fizika törvényeivel dacoló "zöldítés" következtében. A demokráciát közben, a renitens államok esetében legalábbis, az Európai Parlamentbe telepítették, mert azt sikerült úgy összeszavaztatni az európaiakkal, hogy a progresszívek és a magukat nem progresszívnek álcázó progresszívek döntő többségben legyenek. Az Európai Bizottság már kormány, az EP progresszívjei pedig rendes kormánytöbbség, rendes koalíciós szerződéssel. Miénk a vár, tiétek a lekvár. A Bizottság és az EP viszi a nagypolitikát, a helyi kormányok pedig oldják meg a brüsszeli döntésekből következő generális problémákat. Olyan demokrácia ez, ahol az erkölcsileg helyes döntések erkölcsileg helytelen következményeire nem is illik, de inkább már nem szabad hivatkozni.

Csakhogy egyelőre még az emberek a saját országuk parlamentjét, kormányát teszik felelőssé a válságokért, amelyek elérik őket. Egyre jelentősebbek azok a pártok és egyre számosabbak azok a szavazók, akiket a liberális jogállam felkent képviselői kitaszítanak a demokráciájukból. Ezek a pártok a választásokon még elindulhatnak, de hiába nyerik is meg azt, koalíciót senki nem köt velük, így nem kerülhetnek kormányra, vagyis a szavazóikkal együtt politikai pária létre kényszerítik őket.

Mindehhez társul az, hogy a liberális kormányok sikertelenek, az elmúlt bő 20 évben egyetlen komoly válságot sem oldottak meg, viszont az ideológiájukkal csináltak egy csomó újat. A demokrácia alapja, hogy egy normális országban a sikeres kormányzás vezet a hatalomba maradáshoz, technikai eszközökkel nem lehet hatalomban maradni. Ha lehet, akkor diktatúráról vagyunk kénytelek beszélni. Így jön létre egy posztdemokratikus kor, amely diktatórikus eszközökkel haladja meg a demokratikus csökevényeket. Mintha ez párszor lett volna már.

A dolog másik olvasata az, hogy a liberális jogállam diktatúrának is ugyanolyan pocsék, mint bármi másnak és az inkompetenciája lebontja az egykori nemzetállamok még megmaradt állami struktúráit és/vagy, esetleg egyidejűleg berobbantja azokat a polgárháborúkat, amelyeket a migrációval, a társadalmi kohézió szétverésével már évtizedek óta előkészít. Attól tartok nem a diktatúra a legnagyobb veszély ami fenyeget bennünket, hanem a káosz, és az abból következő gyöngeség. A gyengeség ugyanis vonzza az eredeti európai kultúra ellenségeit, az iszlámot és az orosz imperializmust. A végén még ez utóbbi marad az utolsó esélyünk, hogy valami stabil struktúrához tartozzunk.

Vezető kép: Aude megyeri bortermelõk rendõrökkel csapnak össze az Európai Unió és a dél-amerikai Mercosur szabadkereskedelmi övezet tagállamai között kötendõ megállapodás elleni tiltakozáson a dél-franciaországi Carcassonne városban 2024. november 30-án. A francia gazdálkodói szakszervezetek országos tiltakozásra szólítottak fel az EU és a Mercosur-országok (Brazília, Argentína, Uruguay, Paraguay és Bolívia) közötti szabadkereskedelmi megállapodás tervezett megkötése ellen, mivel szerintük a Dél-Amerikából érkezõ, vámmentes mezõgazdasági import gyengítené az európai gazdálkodókat. MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo