Kis nép vagyunk, de nagy nép fiai
A nézők együtt kuncogtak a katonákkal azon, hogy „megint itt hagytak minket a szarban (…) de mi mégis itt vagyunk és harcolni fogunk”. Ez rendben is lenne, de azért sikerült annyira belevinni a Hunyadi sorozatba a jelenkori utalásokat, hogy átestek a ló másik oldalára. „Kis népek fiai vagyunk, külön-külön eltaposhatnak bennünket” – kiáltja a hadvezér a katonáinak. A mostani gondjainkkal alapvetően tisztában szoktunk lenni a felemlegetésük nélkül is, de ha már a nemzeti önbecsülésünk erősítése végett hajlítják így-úgy a korabeli történetet, akkor legalább tényleg a nemzeti önbecsülésünket erősítsék, és ne az azt romboló berögződéseket táplálják!
Sok vita megy A holló felemelkedése körül, hogy ez most akkor történelmi sorozat vagy szórakoztató sorozat. Mindenki mást várt – volt, aki dokumentumfilmet, volt, aki hőskölteményt, miközben a hőst is valaki embernek képzeli, míg valaki makulátlan éteri lénynek. A legnagyobb közönséget azonban, feltehetően itthon és külföldön egyaránt a szórakoztató sorozat ígéri. A történeti hűség helyenkénti lazább kezelése, a szexjelenetek arra utalnak, hogy az alkotók a "kardozós–baszós" műfajba helyezték el az alkotást, így ráhajtva a lehető legnagyobb nézettségre. Nem igazán érheti ezért feddés őket, hiszen pénzügyi szempontból ez a legéletszerűbb választás.
Akik tényről tényre haladó filmre számítottak, azok kénytelenek lesznek inkább külföldi kosztümös sorozatokat nézni, mert a Tudoroknál vagy a Borgiáknál jó eséllyel kevésbé ismerik a történelmi részleteket, ezért kisebb eséllyel veszik észre, ha a készítők nem engedik, hogy a valóság egy-egy jó sztori útjába álljon. Egy történelmi film vagy könyv legmagasabb szintje az, amikor az alkotók nemcsak régi kulisszák között mesélnek el egy szórakoztató történetet, hanem közben képesek hétköznapi működésként megjeleníteni és megértetni a korabeli gondolkodást, értékrendet, motivációkat.
A mi világunk logikájától eltérő cselekvések és következmények bemutatása a történelem valódi lényege.
Ha a Hunyadi sorozat nem ilyen (lehet, hogy a regény sem, nem tudom, nem olvastam), az nem baj, hiszen a történelmi közegbe ágyazott, de a mának szóló világos üzenet is lehet teljesen legitim cél. De akkor miért azt sulykolják, hogy kicsik vagyunk?! A XV. század közepén járunk, amikor Hunyadi János közli a katonáival, hogy kis népek fiai vagyunk. Csupa rácok, vlachok, albánok voltak ott? Magyarok nem voltak közöttük? Merthogy a magyar, az legkevésbé sem volt kis nép akkoriban.
Nem kicsinek születtünk, hanem azzá vertek minket
Érthető persze a mai közép-európai népeknek szóló üzenet, hogy kicsik vagyunk, össze kell fognunk a hatalmas ellenség ellen. Mégis itt vitték túlzásba, amikor nemcsak a történetet hajlították szükség szerint, hanem egy teljes kort. A középkori Magyarország Európa egyik leggazdagabb országa volt, amely katonai erejét és népességét tekintve is a nagyok közé tartozott. A magyar király akkora haddal tudott felvonulni, amihez csak egy-két további uralkodót lehetett mérni. Személyes pechünk, hogy éppen a mi szomszédságunkban bukkant föl az oszmán török, aki ilyen közelségből bármelyik európai országot agyoncsapta volna akkoriban. Ez – némi szerencsével – sikerült neki az egyik legerősebb ellen, azaz ellenünk is.
A mai kis nép mivoltunk pont abban a vereségben gyökerezik. Akkor lettünk kis nép, amikor megtörtek minket, és 178 évig szinte szakadatlan háború folyt az országunk területén. Ez bárkit kicsivé zsugorítana.
Amíg a magyarság lélekszáma a két évszázad alatt a szűk felére csökkent, az Európa nyugodtabb részein élő népek lélekszáma megkétszereződött, olykor megháromszorozódott.
A törökvészig elsöprő többséggel töltöttük meg a teljes Kárpát-medencét, a régi Magyarország legalább négyötöde magyarokból állt. Népesebbek voltunk a lengyeleknél, és annyian lakták Magyarországot, mint Angliát. Sem Hunyadi országa, sem Hunyadi népe nem volt kicsi. A Mohács utáni kicsivé zsugorodás feldolgozhatatlan és szinte felfoghatatlan mindmáig, ám hatalmas hibát követünk el, ha az akkor létrejött mostani állapotot visszavetítjük a régmúltba is.
Vissza, felfelé
Ez a kicsiség ugyanis nekünk nem megy. Minden idegszálunk tiltakozik ellene, amikor közlik a kommunisták, hogy „merjünk kicsik lenni”, vagy hogy „itt van a valódi helyünk”. Tisztában vagyunk persze a valósággal, de 600 éven át nem csupán a mainál jóval nagyobb területű országban éltünk, hanem európai nagyhatalom voltunk, ezért ha fejben muszáj is, lélekben nem tudunk kicsik lenni. Vannak olyan népek, amelyek a teljes európai történelmüket kis népként húzták le, ezek a természetes létezési kereteik, és nagyon jól megtalálják ezeken belül a saját helyüket.
Mi viszont, amint nem a nyakunkon taposnak, mindig egyből elkezdjük feszegetni a törökvész óta túl szűkre szabott kereteinket.
A történelmünk nem múlt el nyomtalanul, így vagyunk bekötve. Nem tudunk behódolni a nagyok örökös engedelmességi elvárásainak a kicsik felé. Megmakacsoljuk magunkat, ezért Bécs, Isztambul, Berlin, Moszkva egyaránt rebellisként tekintett, és most Brüsszel is akként tekint ránk. A saját természetünket nem tudjuk átszabni. És miért is akarnánk? Ha tudtunk nagyok lenni, képesek voltunk már nagy dolgokra, akkor miért ne lehetne mindig ez a cél?
A lélekszámbeli és országbeli kicsiség tudatosított valósága és a történelmünkből megörökölt lélekben nagyság óriási feszültségben van egymással, és ez a feszültség benne van az egész mai életünkben. Pontosan érezzük, hogy nem ott vagyunk, ahol a helyünk van. A csökkentéséhez vagy eleget kéne élnünk ebben az állapotban, hogy a nagyság emléke, érzése, sőt lelki kódja is elhalványuljon, vagy dolgozni kell az újbóli nagyságon. Mindkettő elég hosszadalmasnak ígérkezik, de utóbbi legalább a lelkivilágunkhoz illeszkedő, aktív választás. Ennek alapvető eleme az önbecsülésünk helyreállítása. A sulykolása még nem maga az önbecsülés.
Oda kéne eljutni, hogy nem azért hisszük el csodálatosnak az országunkat és rátermettnek önmagunkat, mert azt mondta a külföldi turista, vagy a migránsoktól ellepett országából idemenekült német nyugdíjas, esetleg Donald Trump.
Amikor ezektől a külföldi dicséretektől nem elolvadunk és magunk alá pisilünk, és nem ezekre hivatkozunk, hanem illemből megköszönjük, de amúgy semmi újat nem mondanak nekünk, és megerősítésként sem hatnak, mert már nincs hova megerősödni a meggyőződésünkben – akkor kezdhetjük el nézegetni a nagyság távolabbi horizontjait.
