Pilátus a krédóban

Pilátus helytartót Tiberius császár időszámításunk szerint 26-ban küldte Júdeába, büntetésből, mert a praefectus túl népszerű és jó politikus volt ahhoz, hogy Rómában tartsa, vagy éppen ezen tulajdonságai miatt bizalma kifejezéseként, hiszen úgy gondolhatta, a lovasparancsnok majd megfékezi a mindig nyughatatlan zsidókat, azt soha nem fogjuk megtudni. Mivel Robert Graves kiváló könyveinek köszönhetően meglehetősen negatív képet alkottam magamban Tiberiusról, így az első felé hajlok és mivel nem történész vagyok, hanem újságíró, így úgy döntöttem, hogy ezentúl ezt kezelem igazságként, mert ez tetszik.

Szóval. Pilátus Caesareaba költözött, és fájt a feje. Nem, itt nem átvitt értelemben használjuk a kifejezést a politikai gondjai miatt, a helytartónak szó szerint folyamatosan fájt a feje. A leírások szerint állandósult migrén gyötörte, ami időváltozás esetén még rosszabb lett. Néhány friss tanulmány szerint a kínzó fájdalmakat háborús sérülés, vagy poszt traumás stressz okozhatta, hiszen Galliában, lovasparancsnokként kapott a fejére eleget. A tüneteken a klíma és zsidó papság makacssága sem enyhítette.

Ötödik evangélium

Itt meg kell jegyeznünk, hogy a kora kereszténységtől kezdődően visszatérő toposz, hogy egyetlen dolog enyhített a római helytartó fájdalmain: a beszélgetés egy kedves galileai fiatalemberrel. Bizonyos Jusua ben ha Nocriva. Vagy Jesua ben Josafattal. Vagy a Názáreti Jézussal, akit később Krisztusként ismerhettünk meg.

Azért adtuk az ötödik evangélium felütést, mert ötödik nincs, az eredeti négyet jó esetben mindenki ismeri, így inkább azokat az irodalmi forrásokat szeretném itt bemutatni, melyekben Pilátus és Jézus kapcsolatát boncolgatják, s ezek közül talán az egyik legjobban megírtat, a Mester és Margaritát. Bulgakov könyvében egészen érdekes kép alakul ki köztünk a helytartó és a vándorfilozófus kapcsolatáról, és bár a kissé túlbuzgó keresztények hajlamosak mindent eretnekségnek kiáltani, ami egy kicsit is eltér a Bibliában leírtaktól, személy szerint merem állítani, hogy ha a könyvből csak az ő párbeszédeiket ragadjuk ki, akkor azokat bármikor kanonizálhatnánk, Pilátus ugyanis odaillik a krédóba (igaz, unitárius vagyok, az majdnem pogány).

A helytartó itt ugyanis barátja Jézusnak. Tisztelője, követője, egyetlen tanítványa a börtönben, mert ő akkor áll mellé, mikor Péter éppen megtagadja. Pilátus pedig nem imádni akarja őt, csak beszélgetni akar vele. Csak a szavait akarja hallani, mert azoktól múlik el a fejfájása. Mert a "jámbor filozófus" minden szavával gyógyít.

Ezt a fajta Pilátust nem egyedül Bulgakovnál láthatjuk. A kereszténység korai szakaszaitól kezdve a praefector gyakran, mint utolsó tanítvány jelenik meg. Hiszen valószínűleg az is volt. Itt kerül képbe, hogy miért fontos az, hogy "mossa kezeit". Az irodalmi és vallástörténeti elemzések mellett több olyan történelmi irat is van, melyek szerint nagyon nem akarta végrehajtani azt a keresztre feszítést. De meg kellett tennie. Nem az ő akarata volt. A koptok hálóból szenté avatták (akárcsak Longinust, aki dárdájával megadta a kegyelemdöfést), a későbbi keresztények pedig beemelték a nevét a krédóba.

Fotó: Wikipedia;