Ha nincs feszültség, akkor csinálnak
Türelem, elfogadás, sokszínűség, társadalmi béke – ezeket hirdeti saját adományaiként a progresszió, és a nyilvánosság el is hiszi neki, hogy az etnikai torzsalkodás a nacionalisták, sőt a jobboldaliak alapbeállítottsága. Csakhogy a jobboldal nem mindig kellően oktalan az ilyen játszmákhoz, a liberalizmusnak viszont lételeme a feszültség, hogy legyen min jóemberkednie, és főleg, nehogy valaki más elhalássza az ő orra elől a béketeremtést. Ezért ha nincs meg a létezését értelmezhetővé tevő feszültség, akkor gondoskodik róla, hogy legyen. Leginkább olyan csoportok összeugrasztásával, amelyek önmaguktól éppen nem tennék.
Éppen a mečiari soviniszta örökséget és a korábbi Fico-kormányok erőszakos és pitiáner magyarellenességét a csomagjában hordozó Szlovákiáról nem gondolná az ember, hogy micsoda állatorvosi lova a liberális szarkeverésnek. A sajtóval híresen rossz viszonyt ápol Robert Fico, ami egyrészt annak köszönhető, hogy mindig van mit kiteregetni az ő és körei működésének árnyékos oldaláról, másrészt viszont arrafelé jószerével kizárólag radikálisan ellenzéki sajtó létezik. Az ellenkező előjelű hangok hiányát vagy igencsak szórványos mivoltát, persze, a monopóliumában lubickoló liberális média a sajtószabadság érvényesüléseként éli meg. Valami hasonlóra vágyik (vagy inkább hasonlót sír vissza) a magyarországi liberális sajtó is, de hát ahhoz nem kellett volna ennyire csúnyán lebukni azzal, hogy külföldről tartják el és külföldi politikai érdekekért ügynökösködik Magyarországon. De most nem erről lesz szó.
Amióta a felszínen teljesen kisimult a szlovák–magyar viszony, és a mélyebb rétegekben is nagyobb nyugalom honol, mint 1993 óta bármikor, elsőre meglepőnek tűnő, de amúgy logikus változások történtek. Azon a politikai oldalon, ahonnan a korábbi tapasztalatok szerint a magyarellenes uszítást várnánk, szinte teljesen elhalkultak az ilyen tárgyú nyilvános hőbörgések. Még a fiatal Szlovákia nemzeti érzelemtől fűtött klubjaiban is felismerték, hogy a globalista Európai Birodalom lopakodó diktatúrája nagyobb fenyegetést jelent a magyar revíziós elképzeléseknél. Ez a békülő hangnem viszont nincs ínyére a Ficó és Orbán véd- és dacszövetségét mélységesen gyűlölő globalista hálózatnak, legyen szó a szlovákiai, magyarországi vagy brüsszeli ügynökeiről.
Ennek folyományaként a váratlan magyar–szlovák jó viszonnyal egyidős tendencia a szlovákiai globalista–liberális sajtóban a nemzetiségi ellentétek élezése, a két nép egymás ellen heccelése.
Valahogy csak addig kedves nekik a tolerancia meg a világbéke, amíg az az ő aktuálpolitikai érdeküket szolgálja, de amint máshogy fordul a helyzet, a legtermészetesebb hangon kezdik el az etnikai feszültségkeltést. Hol olyan turbószlovák cikket eresztenek meg Kassa történetéről, amelytől a magyar olvasó zsebében nyílik ki a bicska, hol a szlovákokat riogatják az azonnali magyar terjeszkedéssel.
Legújabban személyesen az Aktuality.sk című, szélsőséges liberális lap főszerkesztője, Peter Bárdy vállalta magára e nemes feladatot. Az ő újságírói elfogulatlanságát és kérlelhetetlen tárgyilagosságát kiválóan érzékeltetik az elmúlt két évben kiadott könyvei: Fico – A hatalom megszállottja, Fico – A bosszú megszállottja, Zuzana Čaputová – Bátorság az emberséghez. Milyen kár, hogy az „Egy élet a népért” szlogen már foglalt Virág elvtárs számára! A soviniszta húrok pengetésében szintén jártas Rastislav Káčer korábbi globalista külügyminiszterrel közös podcastot és közönség előtti fellépéseket is tart ez a független és objektív újságíró. Nos, ez az alig észrevehetően a globalista oldalra húzó Bárdy (ki tudja, talán még közös kifizetési listán is szerepel a telexes, 444-es, HVG-s és más sajtóügynökökkel) most úgy vágta bele a fejszéjét a szlovákok és magyarok összeugrasztásába, hogy célkeresztbe állította a Magyar Szövetséget is.
Bárdy már a cikk címében biztosra megy: „Újra téma Dél-Szlovákia egyes részeinek elcsatolása? És Robert Fico meg Andrej Danko miért van csendben?” Ennél nyilvánvalóbban nem is lehetne közölni, hogy a történelmi ellentétek mentén szeretne éket verni Fico és Orbán közé.
Hézagos történelemidézés
A támadás látszólagos célpontja Esterházy János, a náci németek, a szovjetek és a csehszlovák hatóságok által egyaránt üldözött, ám Szlovákiában máig nem rehabilitált mártír politikus. Az ő erkölcsi és politikai örökségét a Magyar Szövetség vezérfonalaként kezelő pártelnök, Gubík László értelemszerűen nem fogja megtagadni ezt a hagyatékot – ezt nyilván Bárdy is tudja, többek között ezért csinálja így. „Furcsa nacionalista műveletként” kifogásolja a boldoggá avatási eljárás alatt álló Esterházyt övező kortárs tiszteletet arra hivatkozva, hogy a város addigi képviselőjeként köszöntötte Kassán a bevonuló Horthyt 1938-ban. Bárdy elismeri Esterházy érdemeként, hogy valóban nem szavazta meg a zsidók deportálását, de – mint írja – ezzel el is mondott róla minden lehetséges jót. Csakhogy van itt néhány furcsa hézag.
Nem meséli el például az elvhű újságíró, hogy amikor Esterházy nem szavazta meg a zsidók deportálását, akkor amúgy kik és hol szavaztak erről. Merthogy ez az önálló Szlovák Köztársaság parlamentje volt Pozsonyban.
A kérdés pedig az egyetlen magyar képviselő nemleges szavazata ellenére elég simán dőlt el a deportálás javára. Így aztán Szlovákia már 1942-ben, erre vonatkozó német utasítás nélkül, önszorgalomból deportálta a zsidó lakosságának zömét a német táborokba. Az üldözöttek közül sokan éppen az 1938-ban megnövekedett területű Magyarországon leltek menedékre, mert nálunk a náci német megszállásig nem merült föl, hogy deportálni kéne a zsidókat. Bárdy amúgy következetesen fasisztázza a többpártrendszerrel működő Horthy-kori Magyarországot, miközben az egypártrendszert megvalósító, zsidókat deportáló korabeli Szlovákiát nem ruházza fel ilyen eposzi jelzővel.
A Horthy és Hitler szövetségét nagyon hangsúlyozó szerző részleges amnéziája alá esik az is, hogy amikor Hitler 1939. szeptember 1-jén lerohanta Lengyelországot, és ezzel kirobbantotta a második világháborút, akkor Németország nem egyedül hatolt be Lengyelországba. De nem ám! Ott masírozott a jobbszárnyon Szlovákia hadserege is. És ugyanez a Szlovákia a végsőkig ki is tartott Németország mellett, hogy aztán a háború befejezésének pillanatában, egy testcsellel – az újraalakuló Csehszlovákia részeként – a győztesek közé kerüljön.
Megdöbbentő, de Románia csak a dobogó alsó két fokát volt képes megcsípni a történelem legnagyobb románkodásai versenyben, hiszen a kis Szlovákia verhetetlen teljesítményt nyújtva áll ott a csúcson a második világháborús történetével.
Nem most kezdték
Mindezekkel a tényekkel már sokszor találkozhatott, aki akart, habár messze nem annyiszor, mint a Magyarországot becsmérlő, fasisztázó kisantant- és hazai kommunista propagandával. Ezek azonban történelmi ügyek, amelyek a történészekre tartoznak – vagyis tartoznának, amennyiben a magyar történészek intézményesen fel mernék vállalni a szakmai konfliktust a nemzetközi térben, és nem néznék jórészt tétlenül, hogy a magyarok lejáratása és az egykori kisantant hazugságok ellepik az angol nyelvű ismeretterjesztő oldalakat, kiadványokat. Ahhoz viszont, hogy politikai írásoknak szánt felületen kerüljenek szóba ezek az ügyek, az kell, hogy valaki előrángassa őket. Ebben szokás szerint élen jár a liberális világhálózat szlovákiai sajtóügynöksége, amely szóban hatalmas híve az elfogadásnak és a békés egymás mellett élésnek. Valójában viszont a fent vázolt módon szítja az etnikai feszültséget – nem először és nem utoljára. Közben pedig olyan magabiztosan hazudozik, mintha mindig ezt gyakorolta volna.
