Pesti Srácok

Egy kis "mészároslőrincezés"

null

Nem szeretem a PSG-t, de tény, hogy történelmi győzelmet aratott a Bajnokok Ligája döntőjében, így megérdemelnék, hogy róluk szóljanak a müncheni meccsel kapcsolatos hírek. Helyette a balos sajtó azon van kiakadva, hogy Mészáros Lőrinc a helyszínen nézte meg a mérkőzést. És? A 444 stábja is ott volt. Akkor ez 1:1. Hogy azon vannak kiakadva, hogy mivel ment oda? Épp olyan gyalog ment, mint Magyar Péter Nagyváradra: a kocsitól az ajtóig sétált. És München amúgy is messzebb van. Egyébként meg szerintem az is luxizás, ha a 24.hu lehozza, hogy micsoda rongyrázás, hogy a honvédelmi miniszter kivett 950 millió forintot a cégéből, miközben az ő büntetőeljárás alatt álló kiadójuk 2,3 milliárdot húz ki a "sanyargatott" cégéből". Úgy érzem, hogy a problémát valahol máshol kell keresni.

Komolyra fordítva a szót: sokan - és most direkt nem azt írom, hogy a balos sajtó - azon vannak kiakadva, hogy a NER-elit miképpen luxizik, miközben az ország ipari teljesítménye olyan, amilyen. Na most értem én, hogy mire gondolnak az egyes illetők, de ez a társítás meglehetősen diszjunktív. Sőt, ha a baloldali mantrát veszem alapul, miszerint a "NER oligarchái lenyúlták a teljes magyar gazdaságot", akkor pont hogy a rosszabb ipari teljesítménynek azt kellene jelentenie, hogy ők, mármint az oligarchák élnek rosszabbul. Ugyebár. Merthogy ami egy valid összehasonlítás lenne az, a luxizás és a reálbérek növekedésének összevetése. Csakhogy mivel a reálbérek a KSH szerint az infláció ellenére is nőttek statisztikailag (a KSH szubjektumot nem mér, azt csak a balos szakértők használják gazdaságpolitikai sarokszámnak), vagyis visszatérünk oda, hogy az ipari kibocsátás visszaesését legfeljebb a gazdagoknak kellene megérezniük.

Persze ez az eszmefuttatás nem Mészáros Lőrinc, vagy általában a gazdagok megvédésére irányul, csak jó volna, ha egyszer érzelmi töltet nélkül tudnánk végre pénzről beszélni ebben az országban. Mi akartunk kapitalizmust, megkaptuk. A kapitalizmushoz pedig hozzátartozik, hogy egyesek előbb-utóbb szupergazdagok lesznek. Én személy szerint (a kapitalizmus logikai keretei közti gazdasági realitások érzelmektől független belátása mellett) igencsak szomorú lennék, ha ez az ország egy szupergazdagot se tudna kitermelni. A baj inkább éppen az, hogy még mindig túl kevés gazdagot (nem szupergazdagot) tud eltartani a gazdasági struktúra. De erről később.

Előbb ugyanis arról akarok beszélni, hogy miért nem értenek sokan egyet a fenti kijelentésemmel. A leggyakoribb ellenérv a szupergazdagokkal szemben, hogy azok mind állami pénzekből, politikai kapcsolatok fenntartása mellett gazdagodtak meg. Ez egyébként valid megállapítás, csak nem abban az értelemben, ahogy ezt értik a kritikusok.

PestiSracok facebook image

Ha végig nézzük a Forbes 100 leggazdagabb magyarját gyűjtő listáját, nagyon kevés olyan szereplőt találunk, aki nem kötődik valamilyen módon a politikához, de az egyértelmű, hogy a listán még mindig kisebbségben vannak az úgynevezett kormánypárti üzletemberek. Ennek nagyon egyszerű okai vannak: számos cég nyert politikai oldaltól függetlenül közbeszerzéseket, pályázatokat. Végeztek állami megbízást, dolgoztak állami tulajdonú cégnek, kaptak állami hirdetést (hahó, balos sajtó).

Egy szóval adódik a kérdés: mitől jó vállalkozó a Tisza kampányát támogató Bojár Gábor, aki Magyar Péter választási győzelme után véletlenül felépítheti például az új kormányzati informatikai rendszert, ha az autópályát építő Mészáros Lőrinc rossz? Attól, hogy Magyar Péter azt mondta? Azt is mondta nem is olyan régen, hogy Mészáros Lőrinc a világ legjobb főnöke, most meg azt üzeni neki, hogy rács, rács, bilincs.

E tekintetben az egyszerű választópolgárnak a nap végén úgyis csak a járadékvadászat marad. Azt meg el lehet dönteni, hogy a kettő közül melyik a hasznosabb: eljutni Dunaújvárostól Veszprémig fél órával gyorsabban, vagy egy másik informatikai cég felülete előtt ülve anyázni az online ügyintézés közben.

Valóban ez volt a NER feladata: olyan vállalkozói réteg kialakítása, ami épít valamit, persze használ állami pénzt is, de az általa birtokolt iparágakat működteti (nem úgy, mint a vörös bárók, akik külföldi multik kezére játszottak stratégiai ágazatokat, akik aztán felszámolták azt, lásd: élelmiszeripar), a társadalmat megroppantó munkanélküliséget ezáltal felszámolja, és a nap végén még itthon is adózik, nem a Kajmán-szigeteken.

Ez a projekt nagyjából sikerült. Most viszont egy újfajta kihívással szembesülünk. Egy jó évtizeden keresztül intenzív reálbér növekedést tapasztalhattunk, amelyet szubjektíven, társadalmi szinten az is megtoldott, hogy 11,3 százalékról 2022-re 3,3 százalékra csökkent. A munkaképes korú emberek 8 százaléka tehát nulla helyett kezdett keresni valamit. Ez a közhangulat tónusán rettenetesen nagyot javított. Azonban az alacsony munkanélküliség azt is jelenti, hogy pusztán a munkanélküliség további felszámolásával már nem lehet a lakosság gazdasági közérzetén javítani. Ezt innentől csak a dinamikus reálbér emelkedés képes garantálni, ami szintén adott volt. Ezt azonban keresztbe verte (legalábbis érzetre) az inflációs hullám, amely ismét meghonosította a magyar háztartásokban a Nagy Márton által "óvatossági motívumnak" nevezett vésztartalékolási mechanizmust, amelyet 2010 környékén minden háztartás jól ismert.

A probléma az, hogy erre a kérdésre a nemzeti tőkésosztály valóban nem jelent megoldást: Mészáros Lőrinc nem tud egymaga hazavinni 300 ezer darab kilós kenyeret, mert akkor matek érettségi feladvány lenne, nem vállalkozó. A probléma az, hogy egy személy bármennyire gazdag, rendszeres fogyasztási cikkekből csak korlátozott mennyiségűt vásárol, ugyanis egy bizonyos mennyiségnél többet fizikailag képtelen elfogyasztani- erre vonatkozott a kilós kenyér példája.

Persze luxuscikkekből a szupergazdagok fogyasztanak, ezek ára, így adótartalma is magasabb. És ennek egy része egyébként adó formájában az államkasszában csapódik le (pl. ÁFA, ingatlanvásárláskor pedig vagyonszerzési illeték), de ezeknek a fogyasztásoknak egy része értelemszerűen nem magyar, vagy nem társadalmilag jelentős piacokon realizálódik. Arról ráadásul nem is beszélve, hogy szupergazdagokkal paradox módon az a probléma, hogy nem költenek eleget.

Jobban megvilágítva: egy átlagos ember a jövedelmének 120-80 százalékát a megélhetéséhez kötődő kiadásokra és rendszeres fogyasztási cikkekre költi. Értelemszerűen egy szupergazdag meg nem. Alapvetően ezzel nincs is probléma, hiszen nekik nem a fogyasztás, hanem a tőkefelhalmozás és a befektetés az elsőszámú feladatuk, azonban a tőkebefektetésnek egy olyan piacon van értelme, ahol a befektetett tőkéből előállított terméket vagy szolgáltatást van, aki igénybe veszi/megveszi. Vagyis az óvatossági motívum leküzdésének eszköze a horizontális tőkeeloszlásban rejlik.

Magyarán kell egy olyan réteg, akinek az egyik tagja kimegy Mészáros Lőrinccel a meccsre, de az itthon vásárolt Mercedesével teszi ezt. Amelyiknek a másik tagja nem megy BL-meccsre, de ugyanazt a hiperkalóriaszegény négyszeresen teljes kiőrölt kenyeret veszi meg a kézműves pékségben, mint a leggazdagabbak, sőt kettőt is visz.

Ez volna a tőkés középosztály, amelyik a klasszikus nyugat-európai és észak-amerikai középosztály újragondolásaként állami szubvenciók segítségével és a nemzeti tőkésosztály védelme alatt építheti fel azt a kkv-szektort, amely nemcsak Magyarországon, de egész Európában megbicsaklott legkésőbb a 2010-es években, és végleg térdre rogyott a koronavírus-járvány alatt. Miután a globális ellátási láncok kitettségét először a pandémia, majd a háború tette próbára, talán megszületett az a piaci űr, amelybe egy nemzeti tőkésosztály szárnyai alatt növekvő tőkés középosztály törhet be- vagy az észak-amerikai multi láncok. Mert nem mindegy, hogy 100 ezer kisvállalkozó visz haza a hóna alatt 2 kézműves kiflit, vagy egy szupergazdag vesz meg tizenötöt.